Cecília

Muzsikusok szélesvásznon

2009.02.17. 00:00

Programkereső

Bruno Monsaingeon, a francia filmrendező és hegedűművész február 3. és 6. között előadásokat tartott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, valamint a Zeneakadémián. Budapesti látogatása alkalmával életútjáról, filmjeiről, könyveiről, előadásairól, a magyarokhoz fűződő viszonyáról és jövőbeli terveiről kérdeztük.

Bruno Monsaingeon (fotó: Herman Péter)

Fidelio: Mikor kapta az első inspirációt, hogy zenészekkel, illetve zenészekről készítsen filmeket?

Bruno Monsaingeon: Hegedűsként kezdtem a pályám, de sosem gondoltam arra, hogy a koncertezés legyen az egyetlen, kizárólagos tevékenységem. Arra törekedtem, hogy másfajta kreatív alkotómunkát is folytassak. Az első közvetlen találkozásom a médiával akkor volt, amikor egy évet töltöttem tv-stúdiókban, hogy a hegedűirodalom egy részét feljátsszam. Az első művész pedig, aki arra inspirált, hogy filmet készítsek vele, Yehudi Menuhin volt, akinél Londonban tanulhattam hegedülni.

FM: Mi ragadja meg a képzeletét először, amikor témát választ? Mitől függ, hogy koncertfilmet készít, vagy beszélgetős filmet stúdió-munkálatokkal, elemzésekkel (mint pl. Goulddal és Anderszewskivel), vagy portréfilmet (mint Richterrel és Ojsztrahhal)? Megmagyarázhatatlan érzésekről vagy inkább tudatosan átgondolt szempontokról beszélhetünk?

BM: Ez egy nehéz kérdés, valahogy mindig másképp alakul. Nélkülözhetetlen számomra a személyes kapcsolat: mivel a művészeket mint embereket is bemutatom, fontos, hogy ne csak a művészi erényeiket ismerjem. A kezdet kezdetén Yehudi Menuhin egyértelmű választás volt, hiszen közel állt hozzám, és egy zseniális művész volt. Azonban akadnak olyan muzsikusok is, akikkel nem tudnék együtt dolgozni. Henryk Szeryng például egy rendkívüli, csodálatos zenész, de ugyanakkor nagyon hiú. Rosztropoviccsal jó volt a kapcsolatom, de megnehezítette a munkámat, hogy nagyon szerette maga körül az újságírókat, szerette, ha interjút készítenek vele, így nekem alig maradt alkalmam felvételt készíteni vele. Pozitív példaként Ránki Dezsőt említhetném meg, akit igen nagy zongoristának tartok, s akiben megvan az alázat és a szerénység is. Aztán előfordul, hogy konkrét zeneművek érdekelnek: például filmre akartam venni Paganini 24 Caprice-ét és ráakadtam Alexander Markovra, erre az igen tehetséges fiatal hegedűsre, akivel el tudtam készíteni a filmet. De zenék között is van olyan, amiket nem érdemes filmre venni, mert kielégítő az auditív élmény.

F: Visszatérve a közelmúltra. Miről tartotta előadásait Budapesten?

BM: Az első napon a zene megfilmesítésének problémakörével foglalkoztunk, a második napot Glenn Gouldnak szenteltem, csütörtökön a szovjet rendszer zenei életét mutattam be, péntek délelőtt az énekesek kerültek előtérbe. Délután Nagy Péterrel eljátszottuk egy Bach-átiratomat, majd aztán egyéb átirataimat is megmutattam a közönségnek. Igen kielégítő volt számomra ez a néhány nap, messze túlmutatott minden elképzelésemen.

F: Máshol is tart ilyen típusú előadásokat?

BM: Hasonló előadásokat tartottam már Michiganben is, szívesen teszek eleget az ilyesfajta felkéréseknek, de nem vagyok az a fajta tanárember, aki gyakran állna a katedrára. Fontosnak tartom azonban, hogy időről időre közvetlen kapcsolatba kerüljek a közönségemmel, lássam a reakcióikat, ami segít abban, hogy megítélhessem a saját munkámat. Abban is biztos vagyok, hogy sok fiatal foglalkozik hasonló filmek készítésével, akiknek sokat segíthetnek ezek az összejövetelek. Mostani budapesti látogatásom egyébként Nagy Péter meghívásának köszönhető.

F: Az Ön neve Magyarországon főképp a Richter-könyv alapján ismert, amit magyar nyelvre negyedikként fordítottak, és a film is nagy népszerűségnek örvendett a hazai nézők körében. Mi erről a véleménye?

BM: Richter rendkívüli ember és művész volt, és sokszor járt Magyarországon, ezért nyilván jól ismerte és ismeri még ma is a magyar közönség. A kultusz továbbéléséhez minden bizonnyal hozzájárult a könyv és a film is. Számomra hatalmas élmény volt egy ilyen emberrel együttműködni, több évnyi munkát fektettem a film elkészítésébe és a könyv összeállításába.

F: Elmondható, hogy gyakori vendég Budapesten. Mikor járt itt először?

BM: 1972-ben, amikor az egyik filmem kapcsán elkísértem Yehudi Menuhint, aki nagyon szerette a magyarokat, a kultúrát, a vérmérsékletet, s mint közismert, személyes kapcsolata volt Bartókkal is annak idején. Engem is magával ragadott az ország kulturális életének színvonala, ami páratlan volt már akkor is, a kommunista rezsim idején. Majd pedig 1977-ben töltöttem itt több időt, amikor kettős portréfilmet készítettem két csodálatos muzsikusról, Ránki Dezsőről és Kocsis Zoltánról.

F: Filmjei és könyvei között melyik volt a legnagyobb kihívás?

BM: A legnagyobb kihívás Szvjatoszlav Richter volt, valamint a legújabb film, amit nemrégiben fejeztem be Pjotr Anderszewskiről, Nyugtalan Utazó (Voyageur intranquille [Unquiet Traveller]) címmel. Az egész elmúlt ősz, amit együtt töltöttem Pjotrral, hogy elnyerhesse a film végső formáját egy gyötrelem volt, de véleményem szerint nagyon meggyőző és kielégítő, s egyben nagyon költői lett a végeredmény. Richter egy másfajta kihívás volt, mivel az ő esetében alig lehetett bármit is meghatározni, eltervezni az első két évben. Valamilyen formában meg kellett őt szelídítenem. Amikor sikerült megnyernem őt a filmre, még semmi cél nem lebegett a szemünk előtt – ez szörnyű volt. Azonban úgy látom, hogy Richter aktív közreműködése nélkül nem sikerült volna olyan jól a film, és erre a beleegyezést csak a filmezés (nem a szerkesztés) végére kaptam meg Richtertől. A másik probléma az óriási terjedelemmel volt: az egész olyan volt, mint egy orosz regény, ami sohasem ér véget. Egy filmnek azonban nagyon szolid struktúrát kell adni, mert különben untatni fog. Nem szabad az embernek önmagát ismételnie, és nagyon szigorúnak kell lenni azzal szemben, hogy mit tart meg és mit nem, hogyan tagolja a jeleneteket, hogyan jön az egyik a másik után – olyan ez, mint egy szimfónia. A filmezés végén tudtam, hogy összegyűjtöttem a tematikus anyagot. Ennek a szerkesztésével aztán 12-13 hónapot dolgoztam, ami nagy feladat volt.


Bruno Monsaingeon (fotó: Herman Péter)

F: A filmkészítés mellett milyen gyakran dolgozik hegedűsként? Fontosnak tartja, hogy együtt is muzsikáljon néha filmjeinek hőseivel?

BM: Nagyon fontosnak tartom, mivel úgy lehet igazán elnyerni a másik bizalmát. Először Yehudi Menuhinnal volt nagy élmény, hogy együtt játszhattunk, amikor felvételt készítettünk a Bartók hegedű-duókból. Yehudi akkor már kétségkívül nem volt a csúcson, de még mindig hihetetlenül gazdag, átható hangot tudott előcsalni hangszeréből, vonókezelésének hangsúlyai, csodálatos ereje páratlan volt. Legutóbb pedig a fiatal hegedűssel, Valery Sokolovval éreztem hasonlót, amikor december 19-én Bach Kettősversenyét játszottuk. A zene ilyesfajta egyidejű élvezete véleményem szerint két vonós hangszer együttes játékánál történik meg igazán, s ez szinte transzcendentális érzés. De sajnos van, hogy hónapokat eltöltök úgy, hogy hozzá se nyúlok a hangszerhez, a filmkészítés mellett kevés időm van koncertezni, van, hogy évente csak egyszer sikerül hangversenyen játszanom. Az 1990-es évek elején volt egy nagyobb turné, amelyen Glenn Gould Vonósnégyesét játszottuk (fejből!), valamint A fúga művészetét is műsorra tűztük néha. 1993-ban játszottuk utoljára a Gould-kvartettet a Vichy-i operaházban, egy gyönyörű város gyönyörű színházában.

A zongoristák közül sajnos Richterrel nem sikerült játszanom, akivel viszont rengeteget, az Kocsis Zoltán volt. Előfordult, hogy meglátogatott, és szinte köszönés nélkül odaült a zongorához és elkezdte játszani a Brahms Hegedűversenyt. Egy mérnök barátommal, aki amatőr zenséz pedig jó tíz éve elkezdtünk átiratokon dolgozni. Két zongora volt a házában és nekiláttunk vonósnégyeseket játszani. A kamarazenélés öröme adta az ötletet, hogy kétzongorás átiratokat kezdjünk el készíteni a vonósnégyes-repertoárból, Bach-kantátákból, -áriákból, valamint brácsa-zongora letétet Bach orgona-triószonátáiból. A hat Bach orgonaszonátát sikerült kiadni is néhány hete. Szerencsére nagyon sok darab kifejezetten jól szól két zongorán, s ez lehetőséget ad a zongoristáknak, hogy ne csak saját hangszerük irodalmát ismerjék igazán.

F: A régmúlt nagy muzsikusai közül kikkel készített volna szívesen filmet?

BM: Talán Mozarttal kapcsolatban lenne kedvem valamihez, bár az ilyen filmek rendszerint teljesen romanticizáltak, s ez nem az én asztalom. Igazából csak egy olyan film van, amit nagyon sajnálok, hogy nem sikerült elkészíteni: egy portréfilm Carlos Kleiberről. Amikor befejeztük a Richter-filmet, a koprodukcióban részt vevő németek akartak egy német szinkronos változatot, ami szerintem blaszfémia. De ha már meg akarták csinálni, úgy döntöttem, inkább elvállalom én a munkát, és elkezdtem gondolkodni, hogy ki lenne alkalmas Richtert szinkronizálni. 1997. januárjában Berlinben dolgoztam Várady Júliával, s ő javasolta, hogy vegyem fel a kapcsolatot Carlos Kleiberrel, ő biztosan tud segíteni. Volt egy őrült ötletem, s megkértem Kleibert, hogy adja kölcsön a hangját Richternek. Elküldtem neki a filmet a német forgatókönyvvel. Mire hazaértem Párizsba, már várt rám a levél, melyben megírta, hogy mennyire tetszett neki a film, s hogy bűn és "100 % unalom" lenne egy német verziót készíteni belőle. Valamit viszont tennem kellett és végül Dietrich Fischer-Dieskaut tudtam megnyerni az ügynek. Kleiber erről nem tudott, és a film elkészülte után is jött egy levél, melyben tudatta, hogy megoldáson gondolkodik. Majd írtam neki, hogy ha gondolja, találkozhatnánk, hogy beszéljünk. Talán megsejthette szándékomat, hogy szívesen készítenék vele filmet, s ezt a választ kaptam: "Én egy nyugalmazott karmester vagyok. Nem tudok semmit se a vezénylésről. Amikor fiatal voltam, írtam Toscanininek, aki szintén azt írta nekem, hogy semmit sem tud a vezénylésről. Aki valamit is tud a vezénylésről, az Karajan. S azt szeretném, miután maghaltam, a nevemet soha ne említsék meg se könyvben, se hangfelvételeken, se filmekben". Az egyik legnagyobb kihívás lett volna, ha Kleiberrel készíthetek filmet.

F: Milyen filmeken dolgozik most, és mik a tervei a jövőre nézve?

BM: Mostanában fejeztem be egy filmemet Anderszewskivel, ami egy gyönyörű film, s nem szeretnék róla egyebet mondani, előbb meg kell nézni. A múlt év az egyik eddigi legszörnyűbb volt számomra terheltség szempontjából, hiszen három filmet kellett befejeznem: egy újabb filmet Várady Júliával, egy abszolút hihetetlen filmet David Fray-vel, és Pjotr Anderszewski Nyugtalan Utazóját. Bár az angol verzión még dolgoznom kell, koránt sincs kész állapotban. Egy ilyen év után "mindenki hagyjon engem békén" érzés uralkodik rajtam. Ezeknek a filmeknek túl sok emocionális tartalma van, és szükségem van az "elemek" újratöltésére. Rengeteg terv van, amit meg szeretnék valósítani, de egy kicsit korai lenne ezekről beszélni, nagyon sok dolog változhat még.


Bruno Monsaingeon (fotó: Herman Péter)

F: Glenn Gould azt írta Let’s Ban Applause című esszéjében, hogy a "művészetnek nem az a célja, hogy az adrenalinszintünk pillanatnyilag az égbe szökjön, hanem inkább az, hogy lassan, élethossziglan kifejlessze bennünk az ámulat és a nyugalom állapotát". Ezzel párhuzamban mit gondol, mi a célja filmes művészetének?

BM: Úgy gondolom, a filmezéssel is ugyanez a helyzet. Nincs azonnali kapcsolat, a közösségi események izgalmától a film is el van zárva. Nincs közvetlen izgalom, nincs semmi agresszív egy filmben. Gould ezt zseniálisan fogalmazta meg, ez egy igazi hitvallás, egy különös fajta emóció, az intenzitás egy különös érzékelése. Számára a struktúra jelentett egy hihetetlenül mély, transzcendentális természetű emóciót, ami nagyon tiszta és őszinte a gondolkodásban. Hiszek ebben a transzcendentális törekvésben.