Tekla

Kettőn áll

2009.02.19. 00:00

Programkereső

Perényi Miklós 2008 első félévében, 60 évesen ünnepi koncertsorozatot adott Schiff Andrással. A Warner Music Hungary példás módon rögzítette és DVD-n elérhetővé tette a három hangversenyt, így azok is láthatják-hallhatják, akik nem lehettek ott a Zeneakadémián.

Magam ezek közé tartozom. Akár mentegetőzéssel is kezdhetném, elébe menvén a kérdésnek: miért nem olyan ír a kiadványról, aki ott volt. Ehelyett szeretném arra a befogadás-esztétikai alapvetésre felhívni a figyelmet, hogy aki egy (koncert-) DVD-t vagy –CD-t vesz kézbe, az nem a koncertet látja-hallja, hanem a felvételt. Így nem alkothatok véleményt a koncertekről (melyeken ott se voltam), ám a dupla DVD-ről akkor se írhatnék mást, ha történetesen jelen vagyok a felvételükön. (Csupán lábjegyzetként teszem hozzá: koncertkritika írásakor sose hallgatom meg a felvételt – ugyanezek miatt. Inkább vállalom a tévedés – (?) – lehetőségét, minthogy még nagyobb tévedésbe essem és a felvételről, ne pedig a koncertélményről számoljak be.)

Másik bevezető megjegyzésem személyes jellegű. Nem szeretem a DVD-k adta zenei élményt. Számos fontos felvétel csak DVD-n érhető el, rendszerint ezeket is kép nélkül hallgatom. Ez talán az én hibám, de számomra ritkán tesz hozzá a zenei élményhez a látvány bármit, annál gyakrabban tereli el a figyelmemet. Vannak persze olyan felvételek, melyeknél fontos a látvány: az operák esetében ez szinte magától értetődő. Vagy ott vannak a dokumentum-felvételek, nagy karmesterekről, hegedűsökről, zongoristákról. S noha ezeken gyakran keveset látunk a "titokból", mégis fontos, hogy legalább ennyit megsejthetünk belőle.

Remélem, Perényi Miklós titkát még nagyon sokáig tapasztalhatjuk meg személyesen is – mégis elvitathatatlan e DVD-k dokumentum-értéke: hogy generációk múlva is látható lesz pl. az a vonókezelés, amilyen nincs még egy a Földön. De számomra nagyjából ennyivel véget is ér az, ami miatt nézni érdemes e dupla DVD-t. Perényi olyan, amilyennek közel 40 éve ismerem: mimikája szépnek épp nem mondható (bár lénye az idők folyamán számomra megszépült: ami hajdan az átélés grimasza volt, az ma már szimpatikus ránc) – gyerekkorunkban nővéremmel gyakran figuráztuk ki az ő arcjátékát, miközben talán miatta kezdtem csellózni tanulni… – de egyetlen mozdulata sincs, ami ne a zenéről szólna, ami ne a zenéből következne. Ugyanez Schiffről nem mondható el: ha teszik, ő ennyivel "profibb", ő tudja, hogy filmezik, ő tehát most Schiff Andrást játssza, azt a Schiffet, aki nagyon figyel Perényire, aki alárendeli magát a jubiláló művésznek. És aki (a D-dúr gamba-szonátában) vibrál (!) a zongorán – gyanítom, ez is inkább szól a kamerának és az utókornak, mint Bachnak. De a lényeg az, amit hallunk.

Schiff és Perényi sokat játszott már együtt, Beethoven-szonátáik összkiadásának igen jó a visszhangja. Itt is eljátsszák a három utolsó szonátát, és talán tényleg ezeken érezhető leginkább a közös múlt, a befektetett munka. Igaz ez akkor is, ha az A-dúr szonáta első tételének kidolgozásában a zongorista eltéved. Van ilyen, annyi baj legyen. Van persze, ami nem tetszik: az A-dúr szonáta cselló-szárnyalását a zongora nem tudja visszaadni, és az első tétel kidolgozásában keveslem a zongora bal kezét; a záró tétel elején viszont épp sokallom. De ezek apróságok, ezektől még igen jók ezek a Beethovenek. Jónak mondható az összjáték továbbá a romantikus repertoárban, mindenekelőtt a Chopin-szonátában és a Mendelssohnban – noha ennek lassú tételében is jelentkezik az a hiba, mely talán a legjobban zavar mindhárom hangverseny felvételén: hogy Schiff nem mer egyszerű lenni. Egy variációs tétel elején ugyanúgy gyorsít-lassít, mint mikor belejön. És amikor a téma utoljára még egyszer előjön, az akkor ütne igazán, ha olyan egyszerű lenne, mint egy dalocska. De nem. Holott Perényi – és a darab – logikája mást alig-alig visel el. A Brahms-szonáta is elfogadható, csak kevés a tér, nagy a sietség. Nem a tempó gyors, hanem mintha nem mindig férnének bele – ettől az egész idegesnek hat, de ez nem feltétlenül áll ellentétben a darab logikájával. És érdekes a Janáček. De itt már többször kiderül, mennyire mást gondol Perényi, mint Schiff – másképp hangsúlyoz, másképp kezel egy-egy visszatérő ritmikai motívumot. Ha megnézzük a kottát, kiderül: neki van igaza. És itt jön elő megint, hogy felvételt (kiadványt) elemzünk-e vagy hangversenyt. Mert egy hangversenyen érdekesnek mondható a második tétel elejének érces, cimbalmos zongorahangja; de ha többször hallgatjuk, más – misztikusabb – színt szívesebben hallanánk.

A kiadvány legsilányabb anyaga a három Bach-gambaszonáta. Nem az a baj, Schiff itt is "billeget" (vagyis gyorsít-lassít). Nem is csupán az, hogy Perényi nem – és ettől alig-alig vannak együtt, többször drukkolni kell, hogy egyszerre érjenek a végére (különösen a g-moll szonátában). Az igazi baj az, hogy Schiff játéka tökéletesen következetlen: hol köti, hol nem köti a dallamot, bal keze hol legátózik, máskor ugyanazt kikopogja. Legátózásnak pedig nemigen van helye – különösen az eredetileg két fuvolára és basszus continuóra írott anyagban, ahol a bal kéznek bizony kontinuálnia kellene, mást meg nem. Illetve hát lehet nem autentikus módon is nagyszerűt alakítani, de a következetlenség bármilyen koordinátarendszerben kitűnik. A zongorista játéka a második koncerten még Perényit is megzavarja: itt a csellista siet. Értem persze a műsorszerkesztés koncepcióját: kezdetnek egy Bach, a végére egy érett Beethoven, közte meg valami romantikus és valami modernebb. De Bach akkor is többet érdemel ennél, marketingfogásnál.

A három koncert – vagyis a DVD anyaga – összességében szépen reprezentálja a gordonka-zongora kamarairodalmát, ezen belül is azt, ami Perényit és Schiffet igazán érdekli –, de ha nem a koncertre vagyunk kíváncsiak (eső után köpönyeg), hanem a DVD-re, egyáltalán nem biztos, hogy ebben a "mindent bele"-sorrendben kell hallgatnunk. És ha inkább a "szerzők sorrendjében" játsszuk le a zenéket, kiderül: nem arról van szó, hogy egyik koncerten jobb, másikon gyengébb formában zenéltek Perényiék, hiszen az egyik gyenge Bach után egy jól sikerült Mendelssohn, a másik után pedig a kiadvány egyik erőssége, Chopin g-moll szonátája következik, és mindegyik koncert színvonalasan előadott Beethoven-szonátával zárul.

cbc57a5b-7555-452e-aa87-ecdc9be3f50e

Az a gyanú ébred bennem: nem arról van-e szó, hogy Schiff bizonyos művekkel többet, másokkal kevesebbet dolgozik? A Chopint nem lehet körülbelül játszani, mert iszonyú nehéz. A Mendelssohnban is sok a hang, sűrű a kotta. De mi indokolja ezeket a helyenként dilettáns Bachokat – attól a zongoristától, akinek régebben oly remekbe szabott lemezeit és koncertjeit hallhattuk Bach műveiből? Aki hol Glenn Gould-os tántoríthatatlan Bach-játékával, hol pedig a schiffes, mégsem zavaró tempóingadozásaival (pl. Kétszólamú invenciók) vívta ki oly sokak elismerését?

A Janáčekben ismét az egyszerűséggel van baj. A mű címe: Mese. De hol itt az "egyszer volt, hol nem volt" – hol vannak a folyamatok, hol a misztikus hang? Hol a zsongás az elején? Az előadás egyszerre túl bonyolult – pl. az osztinátónak írott ritmusok a zongorán nem mernek egyformák lenni, olykor nem mernek hallatszani sem, szemben a csellóval – és túl konkrét, pl. a színekben. Ez ennél sokkal izgalmasabb zene. És rossz a frazeálás, pl. a második tételben: Schiff magyarosan hangsúlyoz, vagyis a dallam első hangja a súlyos nála – holott a kottában nem itt van a hagsúly.

Mindezt nagyban feledteti Perényi hasonlíthatatlan játéka. Erről sokkal nehezebb részleteket írni, kiemelni ezt vagy azt. És igazságtalan is, mert ha azt mondom, micsoda jobb kéz, ez szinte dehonesztáló egyrészt a balra nézve, mely szintén nem mindennapi; de mindez dehonesztáló Perényire, a zenészre. Hiszen legyen szó bármelyik kézről, a zenész agy, zenei akarat és tudás áll mögötte. Hogy aztán ez olyan technikai tökély által válik zenei megnyilvánulássá, amilyen senki másnak sincs, az nemcsak adottság: az szinte 60 év munka. Nem hiszem, hogy ma kevesebb, mint negyven éve. Perényi nem gondolja, hogy ő már eljutott egy szintre, ahol meg lehet állni, ahol a Bach-nehézségű szerzők nem adnak gondolkodni- és elmélyülnivalót (valójában alighanem többet adnak, mint pl. a meglehetősen érdektelen, bár tökéletesen kivitelezett Bartók-rapszódia).

Perényinek minden hang, minden dallam, minden zenei mondat fontos, ráadásul anyanyelvi szinten beszéli a zene nyelvét, barokktól a 21. századig. Ezért nem fordulhat nála elő, hogy szétszedjen olyat, ami egybe tartozik, hogy megtörjön egy dallam- vagy egy indulatmenetet. Vannak a DVD-n persze egészen kivételes pillanatok: a Brahms-szonáta indítása, a Beethoven A-dúr legeleje, a melléktéma trillái – de megint igazságtalan vagyok, ha tovább sorolom. Perényi – önmagához képest – igazán a három Bach-mű egy-egy pillanatában nyújt kevesebbet, mint amennyit szokott, különösen a D-dúr gambaszonátában. A kiadvány egésze mégis megmutatja nekünk azt a Perényit, akit oly régóta ismerünk, akit annyira tisztelünk – és akinek messze nem született annyi felvétele, amennyit (az emberiség) érdemelt volna.

Még egyszer tehát: le a kalappal a Warner és a Zeneakadémia előtt, hogy bele mert vágni egy ilyen vállalkozásba, nem hivatkozott nehéz gazdasági helyzetre, így – bár a hiányzó Perényi-lemezek okozta óriási űrt betölteni nem lehet – megörökített legalább ennyit. Hogy a dupla DVD mégsem üti meg a várt mércét, annak az az oka, hogy ez nem Perényi, hanem Perényi és Schiff felvétele. Reméljük, sok-sok lemezen hallhatjuk (és legyen: láthatjuk) még korunk legnagyobb gordonkaművészét, és hogy ehhez nem kell újabb kerek évfordulóra várnunk.