Eufrozina, Kende

Szemfényvesztés

2009.02.27. 00:00

Programkereső

Amikor a világ egyik legkeresettebb fiatal zongoristája, Gyenyisz Macujev 2007 decemberében Csajkovszkij b-moll zongoraversenyének szólistájaként lépett fel Budapesten Tyemirkanov káprázatosan elegáns szentpétervári zenekarával, robusztus virtuozitása egyfajta egészséges ellenpontnak tűnt a zenekar tökéletesre csiszolt, arisztokratikus előadásmódja mellett.

A szibériai zongoraművész egyértelműen azt a benyomást keltette, hogy elsősorban a technikai bravúrok, az energikus hangsúlyok, brutális erejű hangtömbök és szárnyaló futamok boszorkánykonyhájához vonzódik. Éppen ezért semmi meglepő nem volt abban, hogy 2008-2009-es évadban novemberre hirdetett, de végül február 25-re halasztott szólóestjének műsorára is 19. századi kompozíciókat tűzött. Végtére is ez a korszak hozta létre azt a nyak- (illetve inkább ujj- és hangszer-) törő mutatványok hatására alapozott művészi attitűdöt, amelyik nem feltárni, értelmezni, megmagyarázni igyekszik az alkotásokat, beavatva ezzel a hallgatóságot a művek létezésének törvényeibe, hanem lenyűgözni akarja a közönséget az emberfeletti teljesítmény transzcendens nagyszerűsége által, amely az emberi értelem számára jószerével megközelíthetetlen, az érzékeken keresztül mégis magával ragadó szellemi élményként hat.

Az első benyomás azonban, ahogyan ez rendszerint lenni szokott, ebben az esetben is egyoldalú képet mutatott. A mostani szólóesten Macujev művészi személyisége lényegesen összetettebbnek mutatkozott, bár valamelyest kiforratlannak is. Amit korábban az erősségének könyveltünk el, arról kiderült, hogy könnyen válik valódi tartalom és összpontosítás nélküli lendületté, ugyanakkor viszont olyan erényekkel kápráztatott el, amelyekre az első találkozás alapján nemigen számítottunk. Játékának izgalmasan új vonásait legkövetkezetesebben Csajkovszkij Évszakok című ciklusában (op. 37b) bontakoztatta ki, az este legszebb, legegységesebb részeként alkotva meg a darabok változatos hangulati elemekből összeállított füzérét. Finoman nosztalgikus ábrándozással ringó tempóiból, briliánsan kacér keringőjéből, természetes, éneklő dallamíveiből és lágy, mégis gyönyörű fényű billentéséből olyan megkapó egyszerűség, ugyanakkor olyan határozott egyéniség áradt, amely – a londoni Times lelkesedését alátámasztva – valóban Horowitzra emlékeztetett.

dc247092-1208-4b48-b419-d7ae9a1219ab

A végtelen gonddal összeillesztett, apró részletek magától értődő szépségének szuggesztivitása azonban, ha nem is tűnt el egészen, töredezetten a háttérbe szorult, amikor a hangverseny második felében a zord és energikus virtuozitás átvette a hatalmat. Az új cél a kirobbanó erejű, ragyogó, de mindenen átgázoló lendület felszabadítása lett. A maradéktalanul megvalósított törekvés már Liszt I. Mefisztó-keringőjét is átformálta némileg: a számító okosság hideg fényével riogató, fegyelmezett kompozícióból Macujev előadásában lehengerlően vérbő, de a túlvilági tervezés tökéletességével hadilábon álló darab lett, amely hajszoltan száguldott a végkimerülés felé.

Muszorgszkij zongoraciklusában, az Egy kiállítás képeiben aztán a fenyegető sodrás szétforgácsolta a narratív képek formáját is. Súlyos tremolók, acélos oktávskálák, testes akkordok dörögtek egymás után, szédítő kitartással, de anélkül, hogy lélegzetelállító hangzó megjelenésükön kívül bármi mást jelentettek volna. Eközben a szokatlanul bőkezűen adagolt agogika az idő egyenletes haladásának rendjét mosta el, kérdésessé téve a jelentőségteljesen megváratott hangok valódi súlyát és szerepét. A méltóságteljes fenség helyett vad ámokfutásba torkolló művet végül teljesen maga alá temette az őt felépítő elemek hátborzongató önállósodása. Ráadásul ezek az elemek is egyre kevésbé voltak hibátlanok, egyre sokasodtak a melléütések, az inkább csak iránnyal és erővel rendelkező, de pontos távolságot ki nem jelölő ugrások és futamok. Ugyanakkor, bár mindez nem használt a zenei élmény intellektuális vetületének, Macujev láthatóan keveset törődött ezzel a hiányossággal. Az akarat mágikus hatalmának kiterjesztésére koncentrált, és – igazi 19. századi virtuózhoz illően – az egyszeri megvalósulás kifogástalan precizitása helyett a szándék fokozódó kérlelhetetlenségével hódította meg hallgatóit, akik szűnni nem akaró ünnepléssel jutalmazták.

(2009. február 25. 19:30 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Gyenyisz Macujev (zongora); Csajkovszkij: Évszakok, op. 37b; Liszt: I. Mefisztó-keringő; Muszorgszkij: Egy kiállítás képei)