Emma

Tűz a zongoragyárban

2009.03.01. 00:00

Programkereső

Ezév február 4-éről 5-ére virradó éjszaka tűz ütött ki a nemrégiben Párizs külvárosába költözött Pleyel manufaktúra egyik technikai helyiségében. A gyár tavaszig leállította termelését, a helyszínen munka alatt lévő mintegy 30-40 hangszer súlyosan károsodott.

A tűzvész minden évszázadban megtalálja a gyárat: 1851-ben a Rochechouart utcában működő, addigra már világsikereket maga mögött tudó zongoragyár és koncertterem égett le, két évvel utána pedig – talán éppen e tragédia terhe alatt – elhunyt az alapító Ignace Pleyel fia és örököse, Camile Pleyel. A céget továbbvivő sógor, Auguste Wolff nem az újjáépítést választotta, hanem egy új, hatalmas telket vásárolt Párizs északi külvárosában, St. Denis-ben. (Ma ezt a városrészt nevezik Pleyel negyednek.) A gyár területe meghaladta az öt hektárt, ezzel a mérettel a század elején a világ legnagyobb zongoragyára volt, mára azonban ezen a területen a Stade de France focistadionja terül el, a gyár emlékét csupán a metrómegálló neve őrzi: Station Pleyel.

Wolff is részese volt egy tűzvésznek, és ezt a sorsot nem úszhatta meg utóda – aki egyben szintén sógora volt – Gustave Lyon sem. Az ő nevéhez is rengeteg innováció fűződik, leginkább a gyártás korszerűsítése, a hangszer akusztikai paramétereinek tudományos alapokon nyugvó javítása, és nem utolsósorban a híres-hírhedt Salle Pleyel megépítése, amely – mondanunk sem kell – hét hónappal az 1927-es megnyitása után máris leégett. A kár pótolhatatlan volt, a terem elpusztulása a kegyelemdöfés volt a 120 éves Pleyelnek: az éppen kirobbanó világgazdasági válság elsöpörte a gyárat, és a Credit Lyonnais vásárolta fel a termet, míg a gyárat kiárusította. Gustave Lyon 1936-ban hunyt el.

Pleyelt még a 60-as évekig gyártották különböző tulajdonosokkal, majd 1961-ben kivitték a know how-t Németországba, a Schimmel gyárba. A "Pleyelség" gyakorlatilag itt ért véget. 1998-ban egy francia tőkés – karmester felesége unszolására – vásárolta fel a teljes Pleyel-örökséget, visszavéve francia tulajdonba a nevet, a technológiát, és újra egyesítve a Salle Pleyelt a zongoragyárral. A nagy lendülettel indult terv révén gyárat nyitottak a dél-francia Ales-ben Manufacture de Pianos Francais néven.

47e6b95b-f626-4adc-ae2a-336226d7b70a

A főleg pianínók gyártására szakosodott cég, mely azért belefogott 170-es, 190-es és legutóbb prémium 280-as zongorák gyártásába, megcsúszott a raktárkészleteken, és 2006-ban csődöt jelentett. 2007-ben felszámolta a vidéki gyárat, és maradék erőivel és készleteivel felköltözött a legendás St. Denis-be, egy 1200 négyzetméteres üzembe. A kis manufaktúra innentől kezdve nem foglalkozik tömeggyártással, kizárólag egyedi megrendeléseket teljesít. A gyártmányai közül kiszorultak a pianínók, és figyelmét főleg az egyedi zongorák gyártására összpontosítja. A probléma itt is felvetődik: vajon lehet-e technológiai innováció nélkül prémium terméket gyártani? A vezetés választ a kurtára fogta: igen, ha a dizájnt helyezzük előtérbe.

A tulajdonos a februári tűzeset után rendőrségi vizsgálatot kezdeményezett szándékosság gyanújával. A káreset szerencsére a tervdokumentációt és az archívumot nem érintette, de a tűzoltás miatt történt elárasztás maradandó károkat okozott mindenben, ami érzékeny a nedvességre – márpedig itt szinte minden érzékeny erre.

A Pleyel "termékei" főleg az amerikai piacon fokozott érdeklődést ébresztettek, és megrendeléseik most kezdtek felszaporodni. Új fejlesztésük, a Putman-dizájnos 204-es zongora teszteléséről még nem sokat hallani, és továbbra is adósok a hét éve kész 280-as koncertzongora bemutatásával, melyből bár már öt példány készült, de még semmilyen komolyabb szakmai visszhangot nem keltett.