Ilona

"Énekelek akár egy létra tetején is…"

2009.04.06. 00:00

Programkereső

Az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik szenzációja Susan Graham és a Jean-Christpohe Spinozi vezette Ensemble Matheus közös budapesti fellépése volt. "Amerika kedvenc mezzoszopránjával" a koncertet megelőzően beszélgettünk.

Susan Graham

– Jól tudom, hogy nemcsak első alkalommal jár Budapesten, de első ízben koncertezik az Ensemble Matheus-szal is?

– Tulajdonképpen így van, bár három nappal ezelőtt már játszottunk együtt Bécsben, tehát övék az igazi elsőség. Sőt, ha egészen pontos szeretnék lenni, még csak nem is az övék, hiszen évekkel ezelőtt Sophia Coppola Marie Antoinette-ről szóló filmjének forgatásán már találkoztunk, ahol az egyik jelenetben én énekeltem a budapesti koncerten is hallható Gluck-áriát, Maestro Spinozi pedig nagy átéléssel alakította a karmester szerepét zenekara élén.

– Nem rémlik ez a jelenet…

– Persze, mert kivágtak bennünket… (nevet)

– Ilyen közös előélet után netán a szombati programot is együtt állították össze?

– Nem. Annyit tudok, hogy a már említett Che faro’ senza Euridice-t közös filmbéli szereplésünkre tekintettel kérte Jean-Christophe. Nekem annyi beleszólásom volt csak, hogy az ária francia változatának eléneklése mellett döntöttem. A műsor összeállításának fő szempontja azonban az együttes régizenei irányultsága és Haydn közeli (március 31-i) születésnapja volt. Mivel az én repertoárom nem tartalmaz semmilyen Haydn művet, nyilván tematikailag kapcsolták össze a zeneszerzővel a műsoron szereplő Mozart-darabokat.

– Akkor talán mondhatjuk, hogy mostani választásaiban a zenéhez fűződő személyes kapcsolatát akarta megmutatni? Hiszen ismert a francia zene és Mozart melletti elkötelezettsége is…

– Mondhatjuk, bár ez nem volt ennyire tudatos. Tény, hogy szeretem a francia nyelv eleganciáját, stílusát, muzikalitását. Szeretem azt az érzelmi finomságot, amely az egész francia kultúrát jellemzi, de a francia szerepekben is sokkal több van hajtépésnél és ordítozásnál. A kifinomult francia konyhaművészetről már ne is beszéljünk! Az is kétségtelen, hogy Mozarthoz el nem téphető szálak fűznek, és talán éppen zenéje törékenysége és szinte matematikai kiszámíthatósága miatt: mintha geometrikus formákban mozognánk az éneklés során. De azt nem állítanám, hogy ő a kedvencem, mert akkor hogyan nyilatkozzak Strauss, Berlioz, Debussy vagy Mahler alkotásai iránt érzett rajongásomról? Olyan, mintha azt kérdezné egy anyától, melyik a kedvenc gyermeke!

– Ezzel együtt mégis Cherubinót nevezte élete egyik legfontosabb szerepének. Egyébként nehéz vagy könnyű az Ön számára Mozartot énekelni? Van, aki szerint éppen az egyszerűsége miatt roppant nehéz jól előadni a műveit.

– Valóban Cherubino az egyik kedvencem, őt játszani minden alkalommal igazi ajándék számomra. De sajnos ez már múlt idő, fogalmazzunk úgy, hogy kinőttem a szerepét, s többet nem alakítom, legfeljebb éneklem. Amúgy Mozart zenéjének igazi nehézségét, szerintem az adja, hogy nincs mi mögé elrejtőzni, és az egyetlen helyes, tiszta és egyszerű előadásmódot jelentő vékony ösvényre nehéz rátalálni. Ezért ódzkodik sok wagneriánus énekes Mozart zenéjétől, mert hangerejük visszafogása több hátránnyal jár, mint előnnyel. Sok Verdi- és Puccini-szakértőnek számító barátomat szintén kiveri a víz, ha Mozart előadására kapnak felkérést. De ez alapvetően mégis az énekestől függ: nekem soha nem jelentett problémát az ő karaktereinek megformálása, hiszen a hangom pontosan illik a zenéjéhez.

– Számtalan egyéb nadrágszerep fűződik a nevéhez. A figurák megszemélyesítésében mi segített a leginkább?

– Gyerekként fiús lány voltam, olyan, aki imádta a sportokat: a baseballt, a fára mászást, a görkorcsolyát és a bringázást. Ez egyébként a mai napig is így van, akár Párizsban is kerékpárra szállok, ha ahhoz van kedvem. Nyilván ez sokat segített egy-egy szerep kialakításában, ahogy az öt unokaöcsém is, de meg kell mondanom, Cherubino szerepében én soha nem fiúnak, mindig fiatalnak akartam látszani. A többi férfias karakterhez is kellett persze ez a gyerekkori "előtanulmány", mégis igazán az volt lényeges, hogy elkezdtem igazi női, grand dame-alakok után vágyakozni, mint Dido, Iphigénia vagy akár Glavari Hanna. Ennek fonákjaként pedig jól jöttek Xerxes, Ariodante, a Komponista és a többiek figurái.

- Ma már felkérések özönéből válogathat – milyen nehézséget jelentett korábban a karrierje irányítása? Hogyan döntötte el, melyik szerepet vállalja el és melyiket nem?

– Igazság szerint én hamar tudtam, melyek azok a szerepek, amelyeket énekelni akarok, amelyek a személyiségemből is fakadnak. Problémáim inkább a hangfekvésemből adódtak, ami eléggé megosztotta a tanáraimat. Rendszerint azon dúlt a vita, hogy magas fekvésű mezzo vagy alacsony fekvésű szoprán vagyok-e, hiszen ezzel a hanggal elég sok mindent el lehet énekelni. Akár szoprán szerepeket is, mint Donna Elvira vagy Iphigenia, de gondolok olyan, a jövőre nézve megcélzott karakterekre is, mint Werdenberg tábornagyné a Rózsalovagban. Ha a választásaim általános szempontjait nézzük, azt tartom mindig szem előtt, hogy mennyire izgalmas a karakter és megszólít-e a zene. Ha a zene tetszik, elvállalok egy gyengébb szerepet is, ha azt érzem, hogy a muzsika mozgatja és teszi izgalmassá az általam játszott figurát. Nemrég egyébként felkértek egy francia barokk opera egyik szerepének előadására, és bármennyire is tetszett a karakter, bármennyire is szerettem volna elénekelni a szerepet, a zene egyáltalán nem szólított meg, ezért nemet kellett mondanom!


Susan Graham

– Szavaiból ítélve nehezen tette meg…

– Könnyebben, mint régen. Annak idején minden ilyen döntésbe egy kicsit belehaltam, de ma már pontosan tudom, ki is vagyok én zeneileg.

– S akkor vannak még szerepálmai? Nem érzi úgy, hogy mostanában új zeneszerző kezd fontossá válni az Ön számára?

– Hogyne, valódi szerepálmom a Tosca, de ezt már soha nem fogom elénekelni. Sajnos, Puccini nem igazán kedvelte a mezzoszopránokat és nem kényeztetett el bennünket jobbnál jobb szerepekkel. De ha már így rákérdezett, egyre gyakrabban jut eszembe, hogy a repertoárom bővítésének következő fontos, s voltaképpen logikus lépése lehetne a Wagner-életmű megismerése, és a hozzám közel álló szerepek elsajátítása. Ki is néztem már magamnak Kundry karakterét.

– Az ismerkedésre kitűnő alkalom lehet egy-egy dalest, amire mostanában egyre gyakrabban vállalkozik. Megcsömörlött a dalszínháztól?

– Tíz éve még azt mondtam volna, hogy az opera számomra mindenekfelett áll, mert imádom a színpadot, a színházat, a szerepeimet, a beállításokat, az egésznek a szagát. Ma már más a helyzet, ahogy egyre több dalestet vagy koncertfellépést vállalok, úgy kedvelem meg az önálló estek intimitását. És persze a feszültségét is, mert itt aztán nem tudok a szerep vagy akár csak a zenekari árok mögé elbújni! Itt csak én vagyok, nincs karakter, speciális fényhatás, semmi mozgás, csak állok szemtől szemben és énekelek, és ez sokkal közvetlenebb kapcsolatot eredményez. Ennek ellenére az operától sem csömörlöttem meg, és szeretem a kortárs rendezések szabadságát, szívesen énekelek akár egy létra tetején is, ahogy ez már előfordult velem. Ezek az elképzelések gyakran sokkal életszerűbbnek tűnnek számomra, mint a stilizált színpadra állítások. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy szívesen énekelnék egy WC-kagylón ülve! Sajnos ez egyre inkább elharapózik, s ezt a fajta hozzáállást már nem kedvelem, mert meggyőződésem, hogy megrontja, hitelteleníti a zenét és a történetet is. Amíg ezt nem teszi, addig rám számíthat akármelyik rendező!

– Néhány éve a saját maga és hasonló hangfekvésben éneklő kollégái körüli felfokozott érdeklődést hisztériának, mezzomániának titulálta. Mi volt ezzel a szándéka?

– Tulajdonképpen csak egy mesterségesen keltett érdeklődésre és annak következményeire akartam felhívni a figyelmet. Amikor a nagyon fiatal Cecilia Bartoli színpadra lépett, hihetetlen mértékű izgalmat és hisztériát keltettek körülötte, mintha ennek a hangfekvésnek nem lettek volna már előtte is igazi sztárjai. Gondoljunk csak a nagy elődökre, mint Marilyn Horne, Frederica von Stade, Christa Ludwig vagy Tatiana Troyanos! Ezzel egy időben újra felfedezték a régizenét és Handel, Vivaldi muzsikája is újjáéledt, s a kontratenorok iránti érdeklődést is felszították, s erre alapulva létrejött egy egész iparág. Mindemellett eszem ágában sincs megkérdőjelezni Cecilia és a többiek elképesztő tehetségét, hihetetlen muzikalitását! Sőt, a felfokozott érdeklődésnek van jó oldala is, hiszen ma már elsőrangú mezzoszoprán énekesek közül válogathatnak a koncertszervezők, és így lassan mi is kijövünk a korábbi másodrangú szerepkörből.

– Elnézve az Ön koncertkalendáriumát, ennek a másodrangú szerepnek nyoma sincs. Turnék, körutak, koncertek szerte a világon – soha nem veszíti el a lelkesedését?

– Dehogynem! Tudom, sokaknak viccesen hangzik, de néha azt érzem: jaj, már megint Párizsba kell mennem! Néha elfog az érzés, hogy egyszerűen képtelen vagyok megint felszállni egy repülőgépre, pláne újra bepakolni egy bőröndöt! A pakolás a legrosszabb rémálmom! A ma reggeli, bécsi indulás előtt, pakolás közben úgy éreztem, ez életem legrosszabb része. Arról nem is beszélve, hogy gyakran, mint most is, már négy hónapja távol vagyok az otthonomtól. El lehet képzelni, mit jelent ez, pláne akkor, mikor a reptereken rendre figyelmeztetnek, hogy túllépem a megengedett 30 kilós keretet, ami minden egyes felszállásnál 500 euro költséget jelent. Legutóbb Párizsban meg is kérdeztem a hölgyet, képes lenne-e négy hónapig utazgatni a világon 30 kilónyi csomaggal?! Az utazás januári, farkasordító hidegben kezdődött Salzburgban, most itt állok Budapesten, nyári melegben. Az összes ruha benne van a csomagomban január óta, beleértve a fellépő, és próbaruhákat is. Csak a piperetáskám 30 kilogrammos! Ha a zene nem lenne a véremben, ha nem imádnám olyan nagyon, mindez messze több lenne az elviselhetőnél.

– De gondolom sokat segítenek az olyan elismerések, mint az "Amerika kedvenc mezzoszopránja" cím vagy a Midland városa által alapított Susan Graham-nap?

– Ezek a szívemhez nagyon közel álló dolgok, különösen a gyermekkoromnak otthont adó városka lakói által nekem adományozott nap! Ahol én felnőttem, ott az opera nincs jelen a mindennapokban, a legközelebbi operaház is 800 kilométerre található. Számukra az, hogy valaki eljut New Yorkba, ott énekes lesz, majd híressé válik, s elkezd utazgatni előbb Európában, majd a világon mindenütt… ez olyan, mintha valaki hirtelen feltalálná a halál ellenszerét! Így rólam neveztek el egy napot, én pedig cserébe ezen a napon, minden szeptember 5-én, koncertet adok nekik, ha ebben valami nem akadályoz meg. Tavaly sajnos beteg voltam, így a fellépés átkerült karácsonyra, ami így még emlékezetesebbé lett. Ennél többet nem kaphatok tőlük, de úgy vélem, bárki mástól sem.