Nándor

Pódiumon és katedrán

2009.04.22. 00:00

Programkereső

Zeneszerző, zenepedagógus, zenei szakíró, karnagy, korrepetitor, és a sor még közel sem teljes… Szőnyi Erzsébet, a Kodályt követő generáció kiemelkedő alakja április 25-én lesz 85 éves. A jeles évforduló kapcsán beszélgettünk vele eddigi életútjáról.

Szőnyi Erzsébet (fotók: Herman Péter)

– Elsősorban zeneszerzői és zenepedagógusi munkája ismert és elismert. Lehet-e rangsorolni e két tevékenységet?

– Annyira hozzám tartozik mindkettő, hogy nem helyezném előrébb egyiket se, mert kivételes szerencsének tartom, hogy párhuzamosan folytathattam mindkét pályát, és nem kellett feladnom egyiket sem a másikért. Tulajdonképpen a mai napig is szoros kapcsolatban állok a pedagógiával, noha már egy ideje nem tanítok aktívan. Rengeteg tanítványom van, akiknek a munkáját igyekszem figyelemmel kísérni, esetleg tanácsokat adni, ha szükséges. Remélem, ez a kapcsolat velük ezután is meg fog maradni. A zeneszerzést nem akarom jellemezni, mert azt az ember egész életében folytathatja, nincs korhoz kötve.

– Hogyan indult el a pályán? Kodály Zoltán habitusa nyilván példaértékű és iránymutató lehetett.

– Kodály már a második lépcsőfok, az első a Szilágyi Erzsébet Gimnázium volt Sztojanovits Adrienne énektanárnővel. Az iskolának nagyon szoros kapcsolata volt Kodály Zoltánnal, minden iskolai hangversenyre, ünnepélyre meghívták, amelyekre rendre eljött. A húszas, harmincas években Sztojanovits Adrienne a magyar zene interpretálásának egyik nagy úttörője volt, nagyon sok mű első előadása fűződik a nevéhez, nemcsak Kodálytól és Bartóktól, hanem Veress Sándortól, Farkas Ferenctől és Bárdos Lajostól is. Magam is akkor jártam a Szilágyiba, amikor állandóan repertoáron tartottuk ezeket a darabokat a karének órákon. A kapcsolatom ezzel a világgal már az iskolában kezdődött, ezért a mai napig is azt tartom a legfontosabbnak, hogy az iskolában milyen hatások érik a fiatalokat. Valószínűleg a pedagógiai pályámnak is az adta a gerincét, hogy ezzel a korai tapasztalattal indultam neki az életnek.

– Bár viszonylag szép számmal fordultak elő női zeneszerzők a zenetörténet során (ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a Grove lexikon egyik reprezentatív kiadványa, amely a komponista hölgyeket veszi lajstromba), azért valahogy főképp mindig is férfiúi kiváltság volt a komponálás. Ráadásul Ön generációjának szinte egyetlen hölgytagja. Mennyire ütközött egy zeneszerzőnő érvényesülése nehézségekbe pályakezdése éveiben?

– Erre a kérdésre olyannyira mondhatom azt is, hogy nehézségekbe ütközött, mint ahogyan azt is, hogy nem. Tudtam, hogy mindig kétszer annyit kell produkálnom, mint férfi osztálytársaimnak, ez a körülmény kezdettől fogva lendületet adott, hogy nagyon szorgalmas legyek, és minden lehetőséget megragadjak, hogy úrrá legyek a "fogyatékosságon", amit női mivoltom jelentett ezen a pályán. Annak a csoportnak is tagja voltam, amelyik Ferencsik Jánosnál kezdett el karmesterséget tanulni, mert a zeneszerzés szakon kötelező tárgy volt a zenekarvezetés. Akkoriban volt arról szó, hogy Ferencsik elindít egy karnagyképzőt a Zeneakadémián, de ez végül nem valósult meg. Folytak tárgyalások, s visszajutott hozzám az információ, miszerint ha Ferencsik valakit felvesz, akkor engem biztosan. Ez már önmagában nagyon sokat lendített az önbizalmamon, hiszen a zeneszerzésen kívül a zenekari karmesterség sem egy női pálya. Különösen érdekes, hogy az élet összehozott engem a párizsi Conservatoire-on Nadia Boulanger-val, aki fantasztikus zeneszerző, pedagógus és karmester is volt, és akit minden tekintetben nagyon nagyra tartottak. Kodály írt egy ajánlólevelet neki, s lelkemre kötötte, hogy akármit is tanulok Párizsban, az ő óráit feltétlenül látogassam, és ez így is történt, így kerülhettem Boulanger-val szoros kapcsolatba.

– Mennyire volt nehéz a saját hang megtalálása a nagy elődök árnyékában, illetve mennyire volt engedélyezett a saját hang? Hiszen Ön is két verzióban alkotta meg a diplomamunkaként is beadott Szimfóniáját, egyet Viski János tanár úr elvárásainak megfelelően, egyet pedig egy szabadabb, egyénibb stílusban

– A stílus nem volt kényszerítő hatású, de megint csak arra hivatkozom, hogy igyekeztem megfelelni, és miután a megfelelési részt teljesítettem, maradt még energiám, hogy saját kedvemre is írjak még egy művet. Úgy hozta a sors, hogy ezt a második művet méltányolta jobban a bizottság. Később persze engem is formalistának bélyegeztek a zsdanovi határozat értelmében. Egy 1951-es plénumon például betiltották a divertimentókat, s nem fogadták el még Bartók Divertimentóját sem. 2. divertimentómat azzal utasították el, hogy nincs eszmei tartalma. Akkortájt azonban nagyon el voltam foglalva a tanítással, nem szándékoztam teljes mértékben érvényesülni zeneszerzőként.

– Akár zeneszerzői, akár pedagógiai munkásságát tekintve hogyan látja, mik voltak eddigi legnagyobb sikerei, kihívásai?

– Függetlenül az itthoni díjaktól – hiszen a rendszerváltás óta egyszer vagy többször már minden díjat megkaptam –, a legnagyobb siker az volt, amikor 2006-ban díszdoktori címet kaptam a Pittsburghi Duquesne Egyetemen, ami tényleg csak keveseknek adatik meg. Pedagógiai sikernek tartom, hogy a törökbálinti zeneiskola 15 évvel ezelőtt felvette a nevemet, ami azt is jelenti, hogy azóta szoros kapcsolatban állok velük, közreműködöm az intézmény tevékenységében, amikor csak tehetem. Zeneszerzői siker pedig az, ha a műveim valahogyan megtalálják az utat a közönséghez. A kihívásokat tekintve talán a legnagyobb az volt, amikor Kodály tanár úr évekig tartó unszolására végre leírtam, amivel foglalkozom: így született meg a Zenei írás-olvasás módszertana.

– Visszatérve a jelenbe: dolgozik-e mostanában új művön? Vannak tervei új opusokra, esetleg új írásokra?

– December 20-án volt egy premierem az ELTE Bartók Béla Énekkarával és Koncertzenekarával. Ezen a hangversenyen hangzott el Zsoltáros Gloria című új kompozícióm, amelyben egy gregorián Gloria tételt dolgoztam fel zsoltár-szövegekkel. Hamarosan egy kórusművemet is bemutatják a Mini Fesztiválon, valamint elképzelhető, hogy a Chopin-évfordulóra írok egy hommage-t zongorára és kamarazenekarra, amihez már van néhány jegyzetem. A komponáláson kívül pedig elöljáróban annyit, hogy augusztusban a Nemzetközi Kodály Társaságnak lesz egy Nemzetközi Kodály Szimpóziuma Katowicében, ahová meghívtak, hogy tartsam meg a nyitó előadást. Külföldre azonban már ritkán megyek, hiszen bejártam az egész világot.

– Hogyan látja a zenepedagógia helyzetét, jövőjét?

– Én végigéltem az aranykort, amikor még kétszáz ének-zene tagozatos általános iskola volt Magyarországon, nem pedig hetven. Ott voltam akkor is, amikor Kodály a kultuszminiszterrel vitatkozott, hogy heti egy énekóra helyett ismét kettő lehessen. Akkoriban is voltak nehéz időszakok, volt, akinek pályát kellett módosítania: Peskó Zoltánból, a karmester édesapjából például biológia tanár lett. Sok mindent megtapasztaltam, de az a benyomásom, hogy bár most valóban nagyon rossz a helyzet, lesz azért még jobb is. Teher alatt nő a pálma, s annak ellenére, hogy ilyen megszorítások vannak, még mindig akadnak lelkes tanárok, jeles események szerte az országban, Szegeden, Pécsett, Debrecenben és Nyíregyházán egyaránt, hogy csak néhányat emeljek ki. Nyíregyháza az egyik csúcsa a zenei nevelésnek, a Magyar Kodály Társaság legerősebb tagcsoportja munkálkodik ott Tarcai Zoltánnal az élen és ott működik a Szabó Dénes vezette Cantemus kóruscsalád is.

– Tapasztalatai alapján milyen tanácsokkal szolgálna a fiatal komponistáknak?

– Ismerek sok fiatal zeneszerzőt és jól is érzem magam közöttük, mert az a benyomásom, hogy eltekintenek a koromtól, ami nagyon jó dolog. Nyáron például Szombathelyen és Debrecenben is jártam, hosszasan beszélgettem ifjú komponistákkal. A mai irányzatok közül általában igyekszem minél többet meghallgatni, mert az a véleményem, hogy csak meghallgatás után lehet leszűrni a tanulságokat. Persze mindenki azt csinál, amit akar, de azt majd – Kodály szavaival élve – úgyis az "idő" és a "nép" igazolja.

– Mi a születésnapi kívánsága?

– Szeretném még látni a magyar zenepedagógia felvirágzását! Valamint örülnék, ha még egy ideig eleget tudnék tenni a felkéréseknek, elutazni rendezvényekre, részt venni tanítványaim munkáiban.