Lukács

Kiismerhető-e Sokolov?

2009.04.28. 00:00

Programkereső

Hajlamosak vagyunk a dolgok összekeverésére. Nem ostobaságból vagy rosszindulatból; a dolgok megjelölésére használt nyelv természeténél fogva zavarja össze a dolgokat. Például a nagyon magas élvezeti értéket könnyedén azonosítjuk a művészeti értékkel az olyan kifejezésekben, mint "konyhaművészet", miközben teljesen világos, hogy egy nagyon finom étel elkészítése, egy asztal szép megterítése elsősorban technika, mesterségbeli tudás, gyakorlat kérdése. A "szerelem művészete" kifejezéssel is hasonló a helyzet.

Vannak aztán olyan félrevezető formulák, mint például a "politika művészete", melyek az eredményességet (a sikert) – ismét csak félreértéseket gerjesztő módon – esztétikai természetűnek sejtetik. Metaforikusan persze, ám épp a metaforikus kifejezések ússzák meg leggyakrabban a nyelvkritikai felülvizsgálatot.

Értem én, hogyne érteném, hogy nagy a csalódás, amikor a pompás ebéd, a mámoros éjszaka vagy a lelkesítő beszéd után kiderül, hogy nem a másik "lelkével", hanem csak valamiféle rafinált technikával volt dolgunk. (Azt meg egyenesen cinizmusnak tartjuk, ha valaki hűvös fejjel kizárólag a rafinált technikákra fizet be és drága éttermek bizarr ételkülönlegességeit fogyasztja, rekreációs céllal illatos gésákhoz jár, cselekedeteinek hatékonyságát pedig ügyes politikusok révén fokozza.)

Sokolov varázsa mintha múlóban lenne, pedig most is ugyanolyan minőségű zongorázást hallhattunk tőle, mint 3-4 évvel ezelőtt. Játékának utánozhatatlan élvezeti értékéből – az első, valóban sokkszerű hatásnak köszönhetően – messzire vezető esztétikai következtéseket vontunk le; a nagy zongorista nem látszódott a nagy művésztől, máshogy fogalmazva: nagyszerű zongorázása a művészet elementáris megnyilatkozásának tűnt. (Mentségünkre mondom, hogy az általa játszott elementáris erejű művek is ludasak voltak ebben…)

Ezúttal a zongorairodalom ritkábban felütött lapjairól játszott; nem nyilvánvalóan elementáris műveket és álmosító félhomályban. Ám a kompozíciókkal a normálisnál bensőségesebb viszonyt ápoló (statisztikailag bizonyára nem jelentős számú) hallgató számára ezen művek Sokolov előadásában elementáris erejű, frappírozóan világos – már-már túlvilágított fényű – daraboknak mutatkoztak. A sort Beethoven első szonátasorozatának középső darabjával, az opustestvéreknél (f-moll és C-dúr szonáta) jóval ritkábban hivatkozott, mégis remek A-dúr szonátával (op.2/2) kezdte, majd az agyonjátszott cisz-moll szonáta talányos párdarabja, az Esz-dúr szonáta (op. 27/1) következett.

Az A-dúr szonáta nyitótételében Sokolov a zenei szerkezetre összpontosított. E látszólag semmitmondó kijelentést árnyalandó sietve hozzáteszem, hogy nem a formaszerkezet izgatta – miért is izgatná föl magát egy meglehetősen világos képlettől? –, hanem a mű tonális felépítése. Az expozícióban az A-e-E hangnemi tervből érezhetően a melléktéma hangnemére (e-moll), s nem magára a téma rajzolatára hívta fel a figyelmet. A kidolgozásban pedig a váratlan C-dúr kezdetre, majd pedig a hirtelen Asz-dúr kitérésre koncentráltatott. A második szakasz (többnyire mellőzött) megismétlésének is feltehetőleg az volt az indoka, hogy a kidolgozást indító terc-rokon fordulatot (az expozíciót záró E-dúr/e-mollra C-dúr következik) egy másik oldalról is megvilágítsa, a tételt záró A-dúrra következő ismételt C-dúrral. Hogy miként hívhatja fel a figyelmet a zongorista ezekre a hangnemi szintekre? Például a beethoveni tagoló szünetek pontos betartásával, a rendkívül tiszta hangzásfelületek kimunkálásával, valamint apró agogikai figyelmeztetésekkel. És persze bizonyos ziccerek kihasználatlanságával, ilyennek gondolom például a moll szakaszok tárgyilagos-hűvös tolmácsolását.

d589f88e-ea26-46e6-b799-6a7725d6c8e1

A második tételben a billentés-nemek, hangszínek polifóniájára (felső szólamban tenuto sempre, balkézben staccato sempre) számítottam, ám Sokolov elegendő feladatot talált a tartalmas staccatók kivitelezésében. Szemben az első tétellel, itt a túlinterpretálás jelenségére is felfigyelhettünk, például a téma d-moll alakjának szenvedélyes megszólaltatásakor, itt Sokolov szerintem indokolatlanul emlékeztetett az op. 10-es Dúr szonáta híres Largójára. Ráadásszámnak beillő hangszín-bűvészettel fűszerezte a Scherzót és a zárórondó Grazioso karaktere is tökéletes alakban kelt életre – de ne tagadjuk azt sem, hogy a főtéma visszafogott negyed értékekei némi manierizmust vittek az interpretációba.

Egyetlen hiba nélkül, maximálisan kontrollált módon, páratlanul egységes előadásban szólalt meg a mű; szerintem ez önmagában is méltó a csodálatra. Lényegében ezt az előadói attitűdöt vitte tovább Sokolov az Esz-dúr szonátában is (akár át is ismételhetnénk a leckét a tercek láncolatáról…). Bizonyos tekintetben gazdagabb (az előzményekhez képest viszont éppen ezért kevésbé koncentrált) zongorázással találkoztunk (pedig a koncert első negyedében hallottaknál nem is lehet gazdagabban zongorázni), s végeredményben a művet "megfejtve" hallgathattuk meg. (A mű egyébként épp nehezen megfejthető jellege miatt nem vált a zongoristák kedvencévé…).

A Schubert-szonátában Sokolov mindazt megmutatta, amiről a Beethoven-művekben a nemes cél miatt lemondani kényszerült. Most aztán gyönyörködhettünk a billentés-nemek és hangszínek polifóniájában, a varázslatos árnyalatokban, az erő gyengéd és roppant megnyilvánulásaiban, a játékosság önfeledt pillanataiban.

Az öncélú gyönyör miatt nem éreztem lelkifurdalást, Sokolov öncélú játéka adta rá a felhatalmazást. Nagyjából ekkor vált égetően sürgetővé az élvezeti érték és a művészi tartalom közötti distinkció kimunkálása. Utólag még eljátszhatunk a cikket indító gondolatmenet át- illetve finomhangolásával. Vajon nem kisebb a csalódásunk, ha művészet helyett tudományt mondunk: főzéstudomány, a szerelem tudománya, politikatudomány?

S ha jövőre (2010 áprilisában ismét jön Sokolov, lassan olyan lesz, mint egy menetrendszerűen közlekedő, hat ráadásszámmal felszerelt vonat…) a zongorista tudománnyal szemben támasztott elvárások sem hozzák el a várva várt boldogságérzést, még mindig kísérletezhetünk a technika kifejezéssel: konyhatechnika, a szerelem technikája, a hatalom technikája…

Zongoratechnika.

(2009. április 27. 19:30 Zeneakadémia Nagyterem (Budapest) - Grigory Sokolov (zongora) Beethoven: A-dúr szonáta, op. 2/2; Esz-dúr szonáta, op. 27/1; Schubert: D-dúr szonáta, D 850; A Zongora/6)