Sámuel, Hajna

A lónak tojása van

2009.04.29. 00:00

Programkereső

A Sárga Császár bízott meg egy bölcset, hogy a két csodálatos madárszerű lény, Fung és Hoang útmutatásai alapján írja le a zene szabályrendszerét. Ez a lü rendszer, ami tökéletes (hímnemű) és tökéletlen (nőnemű) sorra oszlik, s amelyben – igaz csak elméletben - megtalálható a tizenkét kromatikus hang.

E rendszer tizenkét hangjából a gyakorlatban ugyanis csak hetet használnak a kínai zenében. A félhangnélküli öthangú skála (anhemitonikus pentatonika) egyes hangjai: f (vagyis a kung), g (a csang), a (a kio), c (a cse) és d (a ju). Ezekhez a főhangokhoz póthangok csatlakoztak (a pien-kung, amit közvetítő hangnak neveztek) és a h (pien-cse, amit vezető hangnak). A kínai heterofóniában megvannak a többszólamúság egyes elmei is (kvintek és kvartok - a kvint-hangköz úgy szerepel náluk tisztán melodikus értelemben, mint az európai zenében harmonikus értelemben: a motívumok transzponált ismétlés esetén gyakran kvint távolságban térnek vissza). A hangokat különböző szimbólumokhoz kapcsolták: órákhoz, napokhoz, a rendszer alaphangja, a Sárga Harang, természetesen a Császár Hangja.

A két rendszer annyira különbözik egymástól, mint a kínai logika az európaitól. Ennek a rettenetesen nagy eltérésnek az ábrázolására, elég legyen néhány idézet nagy kedvencemtől, Hu Si-től: „a legnagyobbnak nincs külseje: nagy Egynek nevezzük; a legkisebbeknek nincs belseje: kis Egynek nevezzük. Aminek nincs vastagsága, és nem lehet felhalmozni, annak nagysága ezer mérföld”, „a kakas három lábú, a lónak tojása van, a kutyát juhnak is lehet nevezni, a kerék nem forog a földön, egy sárga ló, meg egy fekete ökör, az három”. Hu Si ezekkel a mondásaival nagy feltűnést keltett az Ég Alattiban.

E logika mélyen a nyelvben gyökeredzik, és e logikában gyökeredzik a kínai zene rendszere. Nem tudom, mit érthet meg egy – a sokat formálódott, és (sajnálatosan) Európa felé tolódott – Kínában felnőtt ember az európai (romantikus) érzelmeket keltő, kifejező és hangulatokat formáló zenéből? Hiszen a kínai nyelvben tulajdonképpen még a szerelemre sincs szó.

A Pekingi Szimfonikus Zenekar tagjai rendkívül képzett zenészek. (El tudom képzelni, hogy egy helyre hány jelentkező lehet…) Az együttes zenélését a technikai perfekció jellemzi. Makulátlan előadásuk mégsem volt reveláló: sőt olykor nem csupán bosszantott, de nevetésre is ingerelt; mint Hu Si mondásai.

Az öt ráadásszám közül kettő volt kínai zene, melyet a zenekar élvezettel és gyönyörűen játszott – igaz e számok nekem émelyítően édesek voltak – a hegedűkön megidézve a tradicionális zene kin névre hallgató hangszerét (25 sodrott selyemhúrral ellátott citera), és a cse-t (szintúgy 25 húrú, mozgatható keresztléccel ellátott hangszer) ugyanúgy, mint a wuxiákat, vagyis a kínai kalandfilmeket, és azok zenéjét. Az egyik ráadás Offenbach Kánkánja volt: ha erre táncoltak volna egy orfeum kokottjai, akkor kezük-lábuk kitört volna. Ez az előadás nem magas lábemelést, hanem egyenesen hátra és előre szaltókat, a wuxiákban látható méteres ugrásokat követelt volna tőlük. Erre bizony csak kínai harcosok tudták volna ropni. Nem volt a zenekar játékában semmi csintalanság, semmi báj, semmi malackodás: ez attrakció volt. Bravúr a köbön. Csinnadratta és cirkuszi parádé.

De ne szaladjunk ennyire előre. Kezdjük szegény Boldoczki Gáborunkkal, aki nem elég, hogy egy ilyen szélsőségekre hajlamos zenekarral volt kénytelen együttműködni, de még egy hatásvadász művet is játszott. Az örmény Alexander Arutjunjannak én – bevallom – egy művét ismerem, ezt a most is megszólaló Asz-dúr trombitaversenyt, amit nem értettem régebben sem, hogy miért vesznek fel műsorokba olyan kiváló trombitások, mint például Boldoczki Gábor. Igaz, harmadik tétele kutyanehéz, és a másodikban vannak szép motívumok, dallamok, de alapvetően filmzene: ha előbb wuxiákat emlegettünk, most se emlegessük Prokofjevet és az Einzenstein filmeket, ez bizony a Zsdanov-korszak termelési filmjeinek népzenén alapuló zenéje. A kadencia kétségtelenül lenyűgöző, nagy mulatság egy trombitásnak, hiszen bizonyítani tudja vele virtuozitását. De Boldoczki Gábornak szerintem erre nem lenne szüksége: játékának legfőbb erénye a rendkívül tiszta trombitahang, a tiszta és célirányos hangindítás. Hibátlan testtartással, kiválóan lélegezve és nagyon érzékenyen játszotta ezt a középszerű művet. Különösen a legatókat, a hosszú frázisokat a második tételben játszotta úgy, mintha a mű legalább egy Einzenstein-film zenéje lenne.

A koncert második száma egy kínai kortárs zeneszerző Guo Wenjing ütős műve volt. A három tételes darab után a szólista – az elképesztően fürge kezű, lenyűgözően játszó – Li Biao elmondta, hogy (a Bartók Zenéjét és a Csodálatos mandarint is megidéző) művet a két évvel ezelőtti nagy földrengés után írta a szerző. E mű nagyszerűen ötvözte a kínai tradicionális zenét, és az európai kortárs zenét: hatásos, de nem hatásvadász, furcsa művet hallhatott a Müpa közönsége. A nyitó tutti egy gisz hang volt. De olyan erővel szólalt meg, hogy ha van rajtam sapka, akkor az biztosan lerepül. Egyszerre szóltak a nagy üstdobok, a fúvósok garmadája, a hegedűsök. Tényleg, mintha a föld is megmozdult volna. Mintha pöröly sújtott volna le mellettünk a földre. Li Biao egy pentaton dallamot játszott – ő tulajdonképpen a bevezetőben említett szabályoknak megfelelő kínai zenét játszott, a zenekar ellenben a Nyugat zenéjét – amire időnként rádörrent egy újabb hang, egy újabb lökéshullám.

92e9a81d-a1c7-4786-9be7-b9c23466a215

A hangszereket anyaguk szerint osztják a kínai zenében nyolc csoportra: létezik bőr, kő, fém, agyag, tök, fa, bambusz és selyemhangszer. A hangszerek jelentős része lárma- vagy zörejhangszer: mindenféle dob, a mi fülünknek idegesítő csörgő, esetenként deszkalap (vannak persze fuvolák, bambuszsípok is). Az első tételt Li Biao marimbán játszotta – saját szerzeményét, a ráadásszámot is ezen – a másodikat a tradicionális hangszereken, cintányéron, csörgőn, a harmadikat dobokon. A hagyományos kínai zenében gyakran egy mű két- vagy négyütemű csoportokra oszlik, és ezek a csoportok nyolcütemű egységekké állnak össze: akárcsak e bizarr, nekünk egy kissé szokatlan műben. Li Biao hihetetlen erővel, elszántsággal, mintha bánattól akarna szabadulni, verte a dobjait. A szünetben sokan vásároltak cédéjéből: holott – szerintem e zene otthoni hallgatásra alkalmatlan: különös meditációs zene.

E ritmika felosztás annyira benne volt a zenekarban, hogy a második részben elhangzó Muszorgszkij művet tagoltan, idegesítően széttördelve kezdték el. Szinte minden második ütem után rövid szünetet tartva. Bár voltak a pekingiek előadásának a művet érdekes fénytörésben megmutató részei, alapvetően félreértették Muszorgszkijt. Az előadás harsány volt, de nem provokatívan harsány, hanem kulisszahasogatóan. Nekem a leginkább csak olyan rossz emlékeimet idézte fel, mint Tomita szintetizátoros változata. Vagy az Emerson Lake and Palmer szerintem értelmező és érdekes, tehát e szempontból ennél az előadásnál jobb, verziója.

A csibék széttörték a tojáshéjat, a civakodó gyerekek zsülienre vágták a Tuileriák kertjének virágait, a holtak úgy jöttek elő, mint a dülöngélő zombik egy Romero filmben, a kijevi nagykapu mázsás súlyú ólomkapu volt, ami úgy tárult ki, mintha a Pokol kapuja lenne. Egy új világban voltunk. Itt, tényleg lehet, hogy a kakasnak három lába van. A miénkben csak Csernobil után volt neki annyi.

(2009. április 26. 19:30 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Pekingi Szimfonikus Zenekar; km.: Li Biao (ütőhangszerek), Boldoczki Gábor (trombita); vez.: Tan Lihua; Alexander Arutjunjan: Asz-dúr trombitaverseny; Guo Wenjing: Versenymű ütőhangszerekre; Muszorgszkij–Ravel: Egy kiállítás képei)