Salamon

Az éneklő zsenialitás

2009.05.01. 00:00

Programkereső

Nem tudom, létezik-e zseniális előadóművész, vagy a gyakorlati muzsikus a legjobb esetben is csak „kongeni” lehet, csak azt tudja megmutatni, ami a művekben már benne van. De azt tudom, hogy ha létezik az éneklésnek zsenije, akkor az Cecilia Bartoli. Olyan művész, aki nem volt, nem is lesz. Most viszont van.

Ez az asszony, aki cseveg a telefon másik végén, és egy pillanatra sem érzékelteti, hogy tényleg a legnagyobb hatású énekesnő ma a világban. Amikor először láttam, egy portréfilmet néztem: kicsi 500-as Fiatban autókázott a Colosseum körül, és közben valami dalocskát énekelt. „De hát az húsz évvel ezelőtt volt!” Hát, mit csináljunk, ez egy hosszú kapcsolat közöttünk. Az mindig érdekelt, hogy vajon a film rendezője az olasz hangulat érdekében ültette be a kocsiba, vagy a sajátjában furikázott. Még megvan az autó, mondja, és arról beszél, hogy milyen csodálatos, bájos jármű, szerte a világban klubokba tömörülnek az 500-as tulajdonosok.

És vajon énekel-e még a kocsiban? Húsz év után is megmaradt benne az éneklés öröme, vagy, ki tudja, talán munkává változott, önkifejezési móddá, feladattá, hivatássá, amit szigorúan este kell űzni, fél nyolc és tíz között?

Az éneklés olyan szenvedély, ami nem múlik el. És nemcsak énekelni szeret, hanem más énekeseket hallgatni. Mielőtt megkérdezhetném, ki az, akit hallgat, folytatja: fontos, hogy hangszereseket hallgasson az ember, mert tőlük, az ő zenéhez való viszonyukból is rengeteget lehet tanulni. Eszembe jut, hogy a hangszeresek pedig mindig arról beszélnek, hogy az énekesektől lehet legtöbbet tanulni, mert náluk a zene a testben képződik, a tempót, a ritmust a légzés határozza meg. Aztán beszélünk azokról a muzsikusokról, akikkel együtt dolgozott, akiktől tanult. Fischer Ádámról, Fischer Györgyről (ő úgy mondja: Gyuriról), és különösen Schiff Andrásról, akivel közös Mozart–Beethoven–Schubert-albumot készítettek. Mit tanult Schiff Andrástól? „Ó – feleli –, ezt az egész repertoárt, magukat a műveket, azok megformálását, a frazeálást, a folyamatosságot, a színezést, mindent.”

Egy énekes, aki el tudja feledtetni, milyen valószínűtlen dolgokra képes, soha nem önmagát csodáltatja a hallgatóval, hanem mindig a szerzőről beszél. Nem beszél – énekel. Egyszer régen Fischer Ádám egy közös lemezről mesélve azt mondta: leginkább azt csodálja Cecilia Bartoliban, hogy nem fél a csúnya hangoktól. Mer csúnyán is énekelni, ha úgy érzi, egy hörgés, sikoltás, egy levegősebb hang, sóhaj, suttogás az általa megformált karakterhez közelebb visz. Ő maga mintha nem is tudná, ehhez mekkora merészség kell, csak azt mondja, ha az embernek megvan a technikája, akkor már mindent megtehet. Ha tudja, hogyan kell bánni a hangjával, akkor másra nem kell ügyelnie, csupán arra, hogy kifejezze az érzelmeket, amelyek a zenében vannak. Mert akárhogyan is nézzük, ez a zenélés lényege. Érzelmeket mutatni, érzelmeket kelteni, és mindezt együtt átélni a közönséggel: „Vegyük például a Così fan tuttét. Nem egyszerűen a legcsodálatosabb zene, amit valaha is írták, de benne van a teljes érzelmi skála, amit egy ember a szerelem során átél, boldogság, kétely, bánat, megcsalás és megcsalatás, nincs más dolgunk, mint az érzelmek változását megmutatni a közönségnek” – példálózik.

Ha erre azt mondom, ilyesmire nem képes akárki, kell hozzá jó énekes, zenekar, karmester, akkor Bartoli csak nevet: a Così fan tutte olyan jó darab, hogy megáll a maga lábán is, a jó muzsikus legfeljebb csak segíteni tudja a mű megértését.

Voltaképpen nagyon különös Bartoli repertoárja, hiszen a pályát Rossini-énekesnőként kezdte. Még emlékszem az első lemezre – annak már tényleg húsz éve, hogy megjelent –, a borítóján egy drámai, hosszú hajú nő, csipkeruhában, kesztyűvel a kezén, és csak abból lehetett sejteni, mégis mennyire komoly dologról van szó, hogy ismert, de rettenetesen nehéz Rossini-áriákat énekelt rajta. A csinos, ifjú hölgy rögtön a legnehezebb repertoárral indított, és kesztyűt dobott kora, és minden őt megelőző kor énekeseinek. Aztán, ha meg is hallgattuk a lemezt, kiderült, hogy nem csak odadobta a kesztyűt, hanem meg is nyerte a párbajokat; olyan természetes könnyedséggel és mégis kifejezően szórta a koloratúrákat, mintha Rossini egyenesen neki írta volna a műveit.

A Rossini-énekes azonban hamarosan már Mozartot énekelt, és a régi repertoár megtartásával elindult visszafelé az időben. Mozart mellé következett Salieri, Gluck, Haydn, a barokk szerzők, Händel és Vivaldi – ma az ember már nem tudja, mi lesz ennek az útnak a vége. Monteverdi? Örömmel énekelné, mondja, és majd nyilván el is jön az ideje. Kérdés csak az, mitől jön el valakinek az ideje. Ki mondja meg neki, hogy mit énekeljen? Vannak tanácsadói? Vagy a lemezkiadó?

„Sokkal egyszerűbb – feleli. – Kíváncsi ember vagyok, és mindig tudni akarom, hogy mi miből lett. Hiszen Mozart nem egyszerűen ott termett a zenetörténetben, hanem voltak előzményei, és ezt is fontos megismerni.”

 
 

Amit tesz, az persze sokkal több, mint megismerés és a kíváncsiság kielégítése, mert a nagyközönséget is új élményekhez, felfedezésekhez juttatja. Nyilván Bartolinak is öröm, amikor egy koncert végén bemondja a ráadásszámot („Vivalditól következik az Agitate da due venti”), és már erre a hírre a hallgatóság spontán tapsban és ünneplésben tör ki. Harminc éve még csak a szakemberek tudták, hogy Vivaldi egyáltalán írt áriákat és operákat, most pedig régi ismerősként üdvözlik az egyiket.

Vivaldival azért érdemes foglalkozni, magyarázza Cecilia Bartoli, mert megérdemli, hogy népszerűvé váljon. Csodálatos áriákat írt, és az emberek sokáig azt hitték, hogy csak hegedűversenyeket alkotott. Egy másik ilyen szerző, aki megérdemelné a több figyelmet: Antonio Caldara. „Az Opera proibita című lemezemen már énekeltem tőle néhány áriát, és abszolút első osztályú zeneszerzőnek tartom. De az embert a meglévő repertoárban is érhetik meglepetések. Bellini Az alvajáró című operájának címszerepéről mindannyian úgy gondoltuk, hogy egy tipikus koloratúrszoprán-feladat, de ha az ember kutatni kezd, kiderül, hogy ez csak a 20. század negyvenes éveitől rögzült így. Bellini maga készítette el Giuditta Pasta számára azt a mezzoszoprán változatot, amit Maria Malibran is énekelt. A koloratúrszopránoknak könnyebb, kényelmesebb ez a változat.”

Ha már Malibranról esett szó, meg kell kérdezni, hogy Bartoli, aki ennyire eleven kapcsolatot ápol a múlt és régmúlt szerzőivel és előadóival, feltámasztja műveiket és emléküket, vajon milyen viszonyban van a saját korával. Hiszen Malibran hangjára csak abból következtethetünk, hogy mennyire nehéz áriákat írtak neki. Készülnek-e vajon ma zeneművek az ő hangjára? Jó lenne, válaszolja, de sajnos nem. A mai zeneszerzők máshogyan gondolkodnak. Mozart, amikor a Figarót komponálta, pontosan tudta, hogy ki lesz Susanna. Nancy Storace hangja volt a fülében, amikor az áriákat írta, és olyan dallamokat komponált, amelyekben Storace hangja még jobban szárnyalhatott, még szebbnek tűnt. Ezzel szemben a mai komponisták megírnak egy művet, és csak aztán keresnek egy énekest, aki azt képes és hajlandó elénekelni.

Ez azt jelenti, hogy nincs is kapcsolata kortárs zeneszerzőkkel? Nincs sok, feleli.

Hogy ez egyáltalán baj-e, azt már nekünk kell eldönteni. A magam részéről nem érzem a veszteséget, fontosabbnak tartom, hogy újra rendbe hozzuk a viszonyunkat a régi mesterekkel, hiszen olyan és akkora föltáratlan örökség fölött ücsörgünk, amelyhez segítség nélkül hozzá sem tudunk nyúlni. Cecilia Bartolinál jobb segítségünk aligha lehet, mert az az érzésem, hogy az ő személye nem csak az éneklés vagy az opera iránt érdeklődőknek fontos. Nem mesélem el neki, de voltaképpen találkoztunk már, amikor tavalyelőtt itt járt, és megnézte a Müpában a Schiff András vezényelte Máté-passiót. Előtte láttam őt a Liszt Ferenc téren, ahol éppen egy óriási, színes pillangó szállt a hajába. Egy pasas meglátta, elővette a telefonját, és lefényképezte. Kérdeztem tőle, tudja-e, ki az, akit lefényképezett, de láthatóan fogalma sem volt róla, csak egy olasz asszonyt látott, akire rárepült egy lepke. Finoman próbáltam neki elmagyarázni, hogy „ő egy nagyon híres operaénekesnő”, de a férfi egyáltalán nem értette, mit akarok ezzel mondani, elsétált a fényképpel, azóta talán ki is törölte a telefonjából. Nem ez az érdekes, inkább csak az, hogy ha Cecilia Bartoli ennyire hatással van arra is, akinek fogalma sincs róla, mi az ő foglalkozása, akkor meg lehet érteni, miért imádják annyira azok, akik szeretik a zenét.

Vagyis: éppen ez az utolsó kérdés. Tényleg imádják? Mert mindig hallani ellenséges hangoka. Senki nem lehet sikeres anélkül, hogy ne legyenek ellenszólamok, irigyek, másként gondolók, okostojások, szitán átlátók. Magam is emlékszem, egy régi koncert után mennyit szakértettek róla olyan énekesek, akik nemhogy a világban vagy Magyarországon, de még Budapesten vagy a kerületben sem ismertek, hogy mit kellett volna Bartolinak másképpen csinálnia, hogyan kellene jobban énekelnie. Tulajdonképpen komikus, de hosszabb távon elég idegesítő is lehet. Ezért is kérdezem meg tőle: vajon tényleg olyan magányos dolog a csúcson lenni? És el is mondom, mire gondolok: nemrég közvetítette a tévé egy salzburgi koncertjét. Fantasztikusan énekelt, ragyogóan, tökéletes technikával, gyönyörű hangon, mégis meglepett, hogy Mozart Exsultate, jubilate című motettáját valami meghatározhatatlan szomorúsággal adta elő.

„Szomorúsággal? – kérdez vissza. – Nem, lehetetlen. Előtte, a Ch’io mi scordi di te című áriát, azt szomorúan, hiszen az erről szól, hogy inkább meghalok, semmint hogy elfelejtselek, vagy hogy mást szeressek. Azt bánattal kell énekelni, de az Exsultatét nem, dehogy!” Akkor hát újra megkérdezem: magányos nagyon a csúcson lenni?

Nem, nem feltétlenül. Végül is nyert már hat Grammy-díjat, eladták hétmillió CD-jét, de nem is ez a fontos. Hanem hogy a zenével foglalkozhat, hogy az van élete középpontjában, ami a legjobban érdekli. „Nem kell engem mindenkinek szeretni” – teszi hozzá.

Ebben azonban téved. Őt mindenkinek szeretnie kell.

(2009. május 1. 19:30
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Cecilia Bartoli estje: „Händel Itáliában – áriák és zenekari darabok”
Km.: Bázeli Kamarazenekar

2009. május 4. 19:30
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Cecilia Bartoli estje: „Maria Malibran – a romantika forradalma”
Km.: La Scintilla Zenekar)