Nándor

Örömóda szöveg nélkül

2009.05.12. 00:00

Programkereső

Kedves zenebarát, kíváncsi Ön Bartók Béla egyetlen dodekafón melódiát tartalmazó művére? Beethoven tizedikjére? Ha igen, ott a helye a Frankfurti Rádió Szimfonikus zenekarának május 22-i hangversenyén a Művészetek Palotájában. A koncert elején még a 82-es számon lajtsromozott C-dúr Medvével is találkozhat…

A Frankfurti Rádió Szimfonikus Zenekara

Ötvenedik életéve felé járt Joseph Haydn, amikor nevét szárnyra kapta a világhír. Addig jobbára csak a bécsi muzsikusok és a bécsi arisztokrácia tudott róla, hogy Esterházy Miklósnál kivételes tehetségű muzsikus szolgál, néhány műve hangzott el – kivételképp – Párizsban vagy jelent meg francia kiadónál. 1780-as évtized azonban áttörést hozott: a párizsi, londoni kiadók immár versenyeztek azért, hogy új szerzeményeit közreadják. S bár a komponista annak idején aláírt egy kötelezvényt, mely szerint minden alkotásával csakis ura és parancsolója rendelkezhet, az okos Miklós szemet hunyt a szaporodó üzletek felett, pontosan tudta, hogy muzsikusának sikerei az ő fényét is ragyogóbbá teszik.

Akkor sem tiltakozott, amikor d’Ogny gróf kérte fel Haydnt hat szimfónia komponálására a párizsi La Loge Olympique hangversenysorozatához. Haydn tehát megírta a hat darabot (1786-ban fejezte be a sorozatot), de elutazni bemutatójukra már nem mert. Nyilván úgy vélte, a kényúr ezt nem nézné jó szemmel. Viszont alaposan tájékozódott a párizsi viszonyokról. Tudta, hogy a zenekar jóval nagyobb az akkoriban szokásosnál, hatvan tagot számlál, s különösen erős a basszus – egyes források tíz bőgősről tudósítanak –, amit aztán ki is használt, elsősorban a C-dúr szimfóniában, amely annak idején utolsóként hangzott el a hat kompozíció közül. Ezért ragadt rá szinte azonnal a Medve név: a szonátaformájú záró (negyedik) tételnek már a kezdete mulatságosan "brummog", a dudabasszus-szerű effektus a kidolgozási szakasz elején pedig még erőteljesebb. A korabeli közönség az ilyen vicceket hangos derültséggel fogadta, úgy viselkedtek, ahogy manapság jazz-koncerteken szokás, azonnal megtapsolták a tetszetősebb fordulatokat. (Erről többek közt Mozart tudósít egy apjának címzett párizsi beszámolójában.) Már önmagában az a tény, hogy a publikum nevet adott egy-egy szimfóniának, jelzi annak különleges népszerűségét: Haydn párizsi sorozatából még a g-moll (Tyúk) és a B-dúr (Királynő) kapott ilyen epiteton ornanst, az utóbbi azért mert lassútételét Marie Antoinette különösen kedvesnek találta. Az óriási siker után Haydntól természetesen azonnal új sorozatot kértek, el is kezdte becsülettel. A történelem azonban közbeszólt. 1789-ben a párizsiakat nem szimfóniák hozták lázba…

 

Paavo Järvi
 

Bartók Béla 1937–38-ban komponálta Hegedűversenyét Székely Zoltán felkérésére. A tehetséges fiatal hegedűsnek már korábban ajánlott művet, a 2. rapszódiát. Amikor Székely felvetette egy versenymű ötletét, Bartók azonnal igyekezett tájékozódni, milyen hegedűversenyeket alkottak jeles kortársai. Noha kvartettjei és rapszódiái bizonyítják, hogy igen jól értett a vonósokhoz, fel akarta mérni, a virtuozitásnak milyen új lehetőségeit fedezték fel azok a szerzők, akiket nagyra tartott, az Universal kiadótól betekintésre megkérte például Szymanowszki és Berg Hegedűversenyét. Elsősorban az utóbbi, Berg utolsó befejezett műve ragadta meg, igaz, nem a hegedűtechnikai újításait, hanem azt tartotta érdekesnek, hogy egy szigorúan dodekafón darabban Berg a schönbergi ortodox tant félretéve milyen romantikus-tonális részleteket komponált. Bizonyos értelemben ő ennek ellentétét alkotta meg: egy alapvetően tonális, H-dúrban kezdődő műbe fűzött olyan témát, amelyben mind a tizenkét hang megszólal. A szonáta szerkezetű tételben ez a melléktéma, amely rögtön tükörfordításban is elhangzik. Székely emlékezete szerint Bartók büszke volt rá, hogy még ezt a melódiát is sikerült úgy kialakítania, hogy tonális érzetet keltsen. A főtéma – ez is érdekesség – határozottan verbunkos ízű. Tanulóéveiben Bartókra erősen hatott a verbunkos, amikor azonban elkezdett igazi parasztdalt gyűjteni, elfordult tőle. (Idősebb korában azonban, úgy tűnik, megint felfedezte, hiszen a 3. zongoraverseny főtémája sem áll nagyon távol ettől a világtól.) A hegedűverseny harmadik tétele pedig voltaképpen az első variációja: minden fontosabb témát visszaidéz, a tizenkéthangút is. A poétikus lassú mindenekelőtt arról a kötődésről árulkodik, amely Bartókot Beethoven művészetéhez fűzte. Bár semmiféle idézet nincs benne, a hangulat, a hangvétel olyan, mint Beethoven hegedűversények lassútételéé.

 

Christian Tetzlaff (fotó: Alexandra Vosding)
 

Beethoven tizedikje – rögtön a bemutató után elterjedt ez a mondás Johannes Brahms I. (c-moll) szimfóniájáról. Nem alaptalanul. Beethoven, majd Schubert, Mendelssohn és Schumann halála után évekig-évtizedekig kevés jelentős zenekari szimfónia született, a leghíresebb komponisták, például Liszt is, inkább a szimfonikus költemény műfaját választották, vagyis a költői programot követő zenét. Brahmsot ez sohasem vonzotta. 1860-ban még egy proklamációt is aláírt, amelyben négy muzsikus, köztük Joachim József, a magyar származású hegedűs az új zene eme sajnálatos "eltévelyedése" ellen tiltakozott. Igazi szimfónia alkotására azonban nehezen szánta rá magát. Noha viszonylag korán (huszonévesen) feljegyzett vázlatokat, csak akkor kezdett bele ezek végső kidolgozásába, amikor 1875-ben a Simrock kiadóval kötött szerződést, s a kiadó határozottan ösztönözte egy nagyszabású mű alkotására.

A c-moll szimfónia éppen abban az évben, 1876-ban hangozhatott el először, amikor megnyitották Wagner színházát Bayreuthban. Brahms ekkor 43 éves volt. A premier közönségét mindjárt a hallatlanul energikus kezdet lenyűgözhette. A tétel folytatását, majd a szokásos lassút és a szelíden tréfás-táncos harmadikat azonban többé-kevésbé hagyományosnak vélhették. Az igazi meglepetést a finale okozhatta: hosszas előkészítés után itt ugyanis megszületik az a szívet-lelket melengető, azonnal mélyen az emlékezetbe vésődő "nagy dallam", amely a beethoveni Örömódának kórus és szólisták, azaz "szavak" nélkül is méltó párja.

(2009. május 22. 19:30 Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem - A Frankfurti Rádió Szimfonikus Zenekara hangversenye; Haydn: C-dúr ("A medve") szimfónia, Hob. I:82; Bartók: Hegedűverseny; Brahms: I. (c-moll) szimfónia, op. 68; km.: Christian Tetzlaff (hegedű); vez.: Paavo Järvi)