Lukács

Betűk és sorsok

2009.05.15. 11:14

Programkereső

Újra meg újra fellángol nálunk a vita: hogyan is kell, hogyan illik idegen neveket kiejteni vagy éppenséggel leírni. Illő-e például Börnszínt mondani, persze magyar betűzettel reprodukálhatatlan "r”-rel. És mindenelelőtt: mi legyen az orosz nevekkel?
65A3AB81-52AA-45B2-8958-485EEC7AE699

Az alapelv itt világos: átírjuk fonetikusan. Tehát: "Csajkovszkij" vagy "Prokofjev" (holott az orosz inkább Csikóvszkinak és Prakófjevnek mondja). Aztán itt van Stravinsky esete. Ő bizony ezt a formát preferálta élete nagyobb részében. Rachmaninov pedig... nos, ővele végképp baj van. Akad lexikon, ahol Rahmanyinovnak írják, láttam már (régebbi kiadványokban) Rakhmaninovként is, meg Rachmanyinovként. Most a Müpa műsorfüzetében így szerepel: Szergej Rachmaninov. Igazi öszvér forma, az eleje fonetikus-orosz, a vezetéknév, hmm, meg nem mondom milyen.

Akárhogy is: emberi sorsokról árulkodnak ezek a fura betűkombinációk. Arról, hogy az orosz zene 20. századi legnagyobbjai közül sokakat elijesztett a Nagy Birodalom. Rachmaninov (maradjunk az egyerűség kedvéért ennél a verziónál), köszönte szépen, nem kért az új világból, s kiment az Újvilágba, soha nem tért vissza. Stravinsky még 1914-ben vette a kalapját - a Nagy Októberi november 7-nek még legfeljebb az előszele érződött - s ugyancsak nem szándékozott hazautazni. Egyszer azonban mégis engedett, 80 éves korában látta a Leningráddá változott Szentpétervárt, gyermekkora ismerős utcáit (már amennyi azokból megmaradt). Még Hruscsov elvtárssal is kedélyesen eltársalgott egy órácskát (Craft szerint a hibridkukoricáról - a kedélyes-kopasz főtitkár ebben minden esetre járatosabbnak mutatkozott, mint az ellenpont rejtelmeiben). Próbálták rábeszélni, telepedjen le végleg, a bölcs öreg azonban diplomatikusan hárított. Prokofjev viszont annak idején engedett a szirénhangoknak. Eleinte ő is csatangolt, de a harmincas évek elején úgy gondolta: mindenütt jó, de a legjobb otthon. Vesztére. Egy szép napon bevonták útlevelét, aztán hipp-hopp, rákerült a rosszak listájára, arra, amit Zsdanov elvtárs olvasott fel az emlékezetes 1948-as plénumon. Lassan, tagolva, hogy mindenki értse.

Három, sok tekintetben párhuzamos, aztán mégis elágazó, sőt ellentétes életút. E három nagy muzsikus zenéjéből állította össze műsorát a Londoni Szimfonikus Zenekar és karmestere, Valerij Gergijev (alias Valery Gergiev). Ráadásul úgy, hogy Prokofjevtől egy fiatalkori, nagyon ismert és népszerű alkotást hallhattunk a hivatalos programban, Stravinskytől egy sajnálatosan ritkán játszott aránylag kései darabot, Rachmaninovtól pedig az utolsó opuszok egyikét. Igazán csábító, remek, tanulságos összeállítás. S mindjárt előrebocsáthatom: az előadás színvonalával is alapjában véve elégedett lehettem. Igaz, nem mindennel.

84E10FAC-3436-4129-91DD-7BF1D7BA881A
A kezdet például kis csalódást okozott. Prokofjev 1917-ben alkotott Klasszikus szimfóniájának első tételét a karmester a szokottnál, érzésem szerint picit lassabbra vette. Egzakt adattal nem szolgálhatok, nem mértem le, hány másodpercig tartott ez az előadás és milyen időtartamúak más, jeles CD-felvételek. Még az is lehet, nincs köztük döntő különbség. Minden esetre a produkciót kissé fontoskodónak éreztem. A Gavotte is súlyosabbnak tűnt az ideálisnál. Szarkasztikus, frivol, játékos zene ez - ezúttal inkább úgy hangzott, mint egy humorosnak szánt hozzászólás a magyar Parlamentben (hogy melyik padsorból, azt döntse el hajlamai szerint a kedves olvasó). A finalét viszont valóban frenetikusan keltette életre a kiváló angol együttes. Stravinsky Három tételes szimfóniájának éppen a nyitótémája szólt valamiért zavarosan. Noha senki sem hibázott feltűnően, a dallam nem vésődött azonnal a fülünkbe (alighanem a szólamok hangzás-arányaival lehetett a baj). Szívesebben vettem volna azt is, ha a D-dúr lassú bájosabban és gyengédebben kezdődik. De ezzel be is fejezhetem. A publikum óriási tapssal honorálta már az első félidőt is - nincs okom rá, hogy különvéleményemet hangoztassam.

Rachmaninov Szimfonikus táncoknak nevezett alkotása az első pillanattól az utolsóig lenyűgöző előadásban hangzott el. Remekmű ez a javából, mégha türelmetlen avantgardista fiatalok számára annak idején, a negyvenes években kissé anakronisztikusnak tűnhetett is alapvetően későromantikus hangjával. A vége furcsa haláltánc (a háborús időszak elején!), amelyben ott bujkál az utolsó ítélet, a Dies irae dallama (mint oly sok más Rachmaninov-kompozícióban), s végül diadalra jut.

A hatalmas ovációt a muzsikusok két Prokofjev-ráadással köszönték meg. A Rómeo és Júlia híres e-moll részletét még soha ilyen energiával nem hallottam. Félelmetesen nagyszerű ez a zene, valóságos csoda, ha arra gondolunk, Prokofjev a legsötétebb terror éveiben vetette papírra. Nagyjából akkor, amikor Sosztakovics egy vidéki turnéján a szállodából kilépve az újságárushoz ment, majd kiállva sorát, ahogy illik, kézbevette a Pravdát, benne a hírhedt írással: "Zűrzavar zene helyett". Megtudhatta belőle, hogy ő, a roppant sikeres és immár sok külföldi városban - például New Yorkban - bemutatott opera, a <i>Kisvárosi Lady Macbeth</i> szerzője áruló. Állítólag megtántorodott a félelemtől, s még hallotta, amint valaki megjegyzi: "na, barátocskám, te is jó korán beszívtál". Prokofjevet ekkor még nem érte támadás. A Rómeo sikerrel ment jódarabig. Miért? Tétován találgathatjuk. Az élet (meg a diktátorok lélektana) bonyolult, sokrétű és összetett, kedves elvtársak...

(2009. május 12. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Londoni Szimfonikus Zenekar; vez.: Valerij Gergijev; Prokofjev: Klasszikus szimfónia, op. 25; Stravinsky: Szimfónia három tételben; Rahmanyinov: Szimfonikus táncok, op. 45)