Előd

Szimfonikus költemény

2009.05.18. 06:00

Programkereső

Tegye fel a kezét, aki hallott már egyszerre 100 metronómot! Nos, itt a vissza nem térő alkalom: május 26-án az UMZE Hommage a Ligeti koncertjén megtapasztalhatjuk az élményt.
Ligeti György
Ligeti György

Az amúgy eléggé – alighanem szándékoltan – semmitmondó című "Poème symphonique" 100 metronómra (és eredetileg tíz zenészre és egy karmesterre) íródott 1963-ban. Ez a zeneszerző lázadó korszaka, ám a mű sokkal izgalmasabb, mintsem hogy ennyivel "le is írhatnánk".

Ligeti 1956-ban elhagyta Magyarországot, és egyszerre az európai avantgárd közepén találta magát. A Karlheinz Stockhausen nevével fémjelzett darmstadti csapatnál szinte kötelező érvényű szabály volt, hogy mindent - harmóniát, dallamot stb. - elvessenek, ami a zeneirodalomban már előfordult. Az efféle dogmatizmus persze csak ideig-óráig működik, maga Stockhausen is "felengedett" egy évtized után - a korszaknak mégis vannak maradandó alkotásai.

A zenei polgárpukkasztás egyébként nem korlátozódott Európára; az amerikai John Cage hatása elvitathatatlan. Talán legismertebb műve a 4'33, mely "arról szól", hogy a zongorista - az 1952-es bemutatón David Tudor - a színpadon 4 perc 33 másodpercig nem csinál semmit. Persze ez a "zene" sem csak a semmiről szól: a négy és fél perc alatt a közönség megfelelő mennyiségű zajt, zörejt (és az első előadásokon feltehetőleg még ennél is több szándékos „tetszésnyilvánítást") produkál: és ez maga a muzsika. A „zene" fogalma tehát kitágul, és ezt követi a "hangszerek" fogalmának módosulása is. Ez azonban nem(csak) azt jelenti, hogy például két hegedűt egymáshoz dörgölnek, esetleg egy tubát klarinétnáddal szólaltatnak meg, vagy épp egy orgonán a fújtatót porszívóval, horribile dictu tüdővel helyettesítik (amitől előidézhetővé válik a "nyávogás", vagyis egy leütött hang magasságának változtatása), hanem azt, hogy bármi hangszerré válhat. Az emberi hang, mely az énekléstől a nevetésig, a kurjantásig vagy az ugatásig "nyílik ki", a helikopter (!) - és szimfonikus zenekart alkothat száz metronóm. Az elektronikus zene, melyben valódi hangszerek már nem is szerepelnek, az újításnak egy másik útja, amiből Ligeti sem maradt ki az ötvenes-hatvanas évek fordulóján.

A hatvanas évek elejére tehető egy másik művészeti lázadási hullám: a fluxus mozgalom, amelynek képviselői különösen képzőművészeti alkotásokban, illetve performanszokban hívták fel magukra a figyelmet. Ma már jól láthatjuk e mozgalomból, és a mögöttes ideológiából: a minden tagadásából, hogy '68 messze nem '68-ban kezdődött. Ligeti maga is kapcsolatban állt a mozgalom egyik fő németországi alakjával, Nam June Paikkal.

Ki gondolna "egysíkúbb" művet, mint a metronómok ketyegése. Ha Ligeti Poème symphonique-jét csökkentett apparátussal, akár csak tíz metronómmal demonstráljuk, a tér különböző pontjain más-mást hallunk. A mű jól beilleszkedik a performanszok sorába. Előadása ugyanis úgy néz ki eredetileg, hogy bejön tíz zenész és egy karmester, akik az előre - különböző sebességekre - beállított és (kicsit) felhúzott metronómokat elindítják, majd elhagyják a terepet. A bemutató botrányt kavart, Ligetinek pedig eléggé kétes hírnevet szerzett... A siker tehát fluxus nézőpontból teljesnek mondható.

Ligeti György
Ligeti György

A darab azonban másképp is értelmezhető. A mechanikus zene messze nem olyan unalmas, mint gondolnánk, ráadásul megelőlegez egy újabb iskolát, az Amerikában jó öt évvel később indult, Steve Reich, Philip Glass és Terry Riley nevével fémjelzett repetitív zenét. A száz metronóm egyforma, ám különböző sebességű hangja ugyan nem produkál ismétlődő dallamot, az interferenciákból mégis kikerekedik valami olyasmi, mint amikor Reich Six Pianosában megszólalnak a klarinétok. A mű - ahogy a címe jelzi - hat zongorára íródott. Amikor pár éve alkalmam volt Steve Reichhel beszélgetni, rákérdeztem, s megerősítette: műszeresen is kimutatható a darab néhány pontján a klarinéthang "jelenléte".

A jelenség tehát Reichnél és Ligeti 1963-as művében is ugyanaz: valami olyat hallunk, ami nincs. A képzőművészetben Maurice Escher grafikái ugyanezt az illuzionizmust mutatják. Ligeti az évtized második felében ismerkedett meg Escher munkáival, amelyek ezután élete végéig hivatkozási ponttá váltak; és zenéjében is egyre tudatosabbá vált ez az elem. Az első direkt ilyen céllal írott mű talán a Continuum, ami - címe ellenére - szóló csembalóra íródott. A csembalón - pengetős hangszer lévén - folyamatos hangot nem lehet létrehozni, ám ha elég gyors egymásutánban jönnek az új vagy az azonos hangok, hatásuk ugyanaz, mint a száguldó szekér látszólag álló kereke. A későbbi zongoraetűdök ritmikai (mikro-) polifóniája pedig nem létező szólamoknak ad hangot. Már ha elég jól játsszák.

A Poème symphonique hatvanas évek elején polgárpukkasztónak tűnő megírása tehát egyrészt mintegy fél évtizeddel megelőzi a repetitív zene új hullámát, másrészt képzőművészeti illuzionizmussal párhuzamosan, ám attól függetlenül jön létre. Harmadrészt pedig tetten érhető benne Ligeti alkotásmódjának néhány fontos vonása, melyek a zeneszerző életének hátralévő csaknem négy és fél évtizedében többé-kevésbé meghatározó módon jelen lesznek.

Ligeti György
Ligeti György

Egyetlen dolog tűnik el igen hamar, már a hatvanas évek második felére Ligeti alkotásaiból (és életszemléletéből): a dogmatizmus. Innentől tudatosan utasít vissza minden ideológiát és mozgalmat - s járja a maga útját.

(2009. május 26. 19:30 Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem - Hommage a Ligeti - UMZE Kamaraegyüttes; Ligeti György: Hat bagatell fúvósötösre; Fragment - kamarazenekarra; Tíz darab fúvósötösre; Három darab két zongorára: Monument, Selbstporträt, Bewegung; Poème symphonique - 100 metronómra; Zongoraverseny; km.: Ránki Dezső, Klukon Edit, Nagy Péter (zongora), UMZE Fúvósötös (tagjai: Ittzés Gergely/fuvola, Horváth Béla/oboa, Klenyán Csaba/klarinét, Lakatos György/fagott, Kovalcsik András/kürt); vez.: Rácz Zoltán)