Jusztina

Idő-szerű elmélkedések

2009.08.25. 12:24

Programkereső

Ritka az olyan fesztivál (különösen Magyarországon), amely ahelyett, hogy széleskörű programkavalkáddal csalogatná a közönséget, egy-egy neves kortárs komponista sokoldalú bemutatását tűzi ki céljául. Már csak ezért is igen figyelemre méltó eseménye a hazai koncertéletnek a gyönyörű környezetben megrendezett pannonhalmi Arcus Temporum Fesztivál, amely idén minden korábbinál tágabbra feszítette azt a bizonyos Időívet.

Haydn-Gubajdulina, Mozart-Sciarrino, Schubert-Silvestrov, Csajkovszkij-Sørensen. Aki az utóbbi években megfordult augusztus idusán (illetve egy héttel később) a Pannonhalmi Bencés Apátság környékén, rendre egy sajátos időutazásnak lehetett részese. Beszállás valahol a 18-19. század fordulóján, megérkezés a 21. századba, majd vissza; az utat egy hosszú hétvége alatt napjában többször is megteheti az idelátogató.

Nevéhez híven, az Arcus Temporum fesztivál két, időben egymástól meglehetősen távoli életmű közé igyekszik ívet rajzolni. Mesterséges és némileg mesterkélt ív ez, nem is vitás, a fesztiválozó emiatt évről évre kérdően pillantgat a műsorfüzetbe, hogy olyan életrajzi, esztétikai, avagy kompozíciós eljárásokat érintő összefüggések után kutasson, amelyek feltételezhetően összekapcsolják a múlt jobban és a jelen jobbára kevésbé ismert, néhány napig "egy lapon" emlegetett mestereit.

Az efféle kutakodást a történelem makacs törvényei miatt rendre a jelen felől tudjuk elvégezni, tehát kézenfekvőnek tűnik, hogy elsősorban arra kaphatunk a választ: a fesztivál kortárs főhősének művészete milyen hasonlóságokat mutat a párjául választott nagy elődével, hogy miként reflektál a ma zeneszerzője a múltra.

Fájó, vagy sem, e hasonlóságok: a párosítások mögött megbúvó koncepciók azonban valahogy minden alkalommal rejtve maradnak, de mégsem érezheti magát a néző csalódottnak. A "nosztalgia" és az ismeretlennel szembeni kíváncsiság érzésének szimultán jelenléte ugyanis rendszerint tartogat izgalmakat számára, s mivel a sztármuzsikusokkal kiegészített előadói gárda többnyire remekül aknázza ki a pompázatos kápolna és bazilika akusztikai sajátságait, nem múlik el év néhány emlékezetes pannonhalmi koncert nélkül.   

Az újrahallgatás és a felfedezés együttes öröme jellemezte jelen beszámoló tárgyát, nevezetesen a fesztivál első, Bazilikában megtartott hangversenyét is. Hogy aztán a 2009-es év meghívottja, a grúz származású Giya Kancheli mennyiben örököse az időív másik oldalát ezúttal képviselő Johann Sebastian Bach zenéjének, nos, ennek megválaszolásától jelen sorok írója ezúttal eltekintene. Ezt egyetlen koncert alapján, főleg úgy, hogy valaki csak ismerkedik Kancheli muzsikájával, nehéz is lenne megválaszolni. Maradjunk annyiban, hogy az Arcus Temporum által felvetett legfontosabb, fentebb már feszegetett kérdések most is (ezen az estén legalább is) nyitva maradtak.

Pedig az összevetésre egy - a néző számára váratlan - meglepő műsorváltozás következtében már a koncert elején lehetőség nyílt. Történt ugyanis, hogy miután Fassang László tolmácsolásában, a művésztől megszokottól talán némileg enerváltabb előadásban elhangzott Bach Esz-dúr Prelúdium és Fúgája, a várakozásokkal ellentétben nem a barokk mester d-moll Kettős hegedűversenye következett, hanem Kancheli titokzatos című (Abii ne viderem), 1992-ben szóló brácsára és vonóskarra komponált szerzeménye.

A bachi mű első tételének meglehetősen mozgalmas, vivace hangütése helyett egy egyetlen hangból kibontakozó, lassú, komor vonósmotívum nehezedett a teremre, amely kezdeti visszafogottsága ellenére is kalapácsütésként érte a hallgatót.

Alig néhány perc telhetett el a műből, és Kancheli zenei nyelvének máris megannyi, a későbbiekben is gyakorta visszaköszönő elemével megismerkedhettek a templomtér padsorai közt helyet foglalók: a rendkívül töredezett formai építkezéssel, melyben egymástól többnyire élesen elszeparált és sokszor függetlennek tetsző epizódok, témacsoportok váltják egymást, gyakorta az elvarratlanság, befejezetlenség érzetét keltve; a szélsőségesen romantikus, a nagy érzelmeket mégis "idő előtt" visszafojtó hangvétellel; konvencionális, mondhatni közhelyes fordulatokból építkező melodikus anyaggal, és iskolás összhangzattan-példákra emlékeztető, s mégis mintegy a semmibe tartó akkordmenetekkel.

A mindehhez társuló, rendkívüli szín- és dinamikai gazdagság meglehetősen egyedi atmoszférát kölcsönzött a darabnak, amely nyelvbéli sajátosságai okán egy nagy színes zenei idézetgyűjtemény képét idézte fel hallgatójában. Kancheli főként a 19. századi szimfonikus irodalom képkockáit helyezte különös kaleidoszkópjába, így gyakorta tűnhetett úgy, hogy valamelyik Mahler-, vagy Bruckner-mű morzsáit hallhatjuk, vagy hogy egy Wagner-opera részletei csendülnek fel töredékes formájukban. De a grúz szerző ennél régebbre is visszanyúlt, és néhány pillanatra a Bachhoz való viszonya iránt kíváncsiskodókat is megnyugtatta: egyik témáját mintha csak a Musikalisches Opferből és a d-moll Kétszólamú invencióból húzta volna elő.

A fragmentális szerkesztésmód, és az olykor túlcsordulóan érzelmes epizódok miatt többekben okkal vetődhetett fel Kancheli művészetének a filmzenével való szoros rokonsága. Az így gondolkodók nem is jártak messze az igazságtól, hiszen a jelenleg Belgiumban élő komponista több mint két évtizede elismert filmzene-szerző - munkásságának ezen oldalát a magyar közönség talán A medve csókja című alkotáson keresztül ismerheti közelebbről.

Amilyen nagy hatást gyakorolt az Abii ne viderem a közönség jelentős részére (a szünetben szokásos eszmecserék kereteiben többen verbálisan is hangot adtak tetszésüknek), a Silent Prayer (Csendes ima) című, koncert-záró Kancheli-mű annál csendesebb fogadtatásban részesült (Persze nem a taps hangerejének tekintetében).

A sokak által nagyon várt, és Keller Andrással a Bach-concertóban, különösen a szélső tételekben remek kettőst alkotó Gidon Kremer kristálytiszta hegedűjátéka sem változtatott az egyszerű tényen, hogy ami elsőre szokatlannak és izgalmasnak tűnt, az másodszorra nagyon is ismerőssé vált, s mintha a darab maga is elfáradt volna a hatásvadász fordulatok már-már unalomig történő ismételgetésétől.

Ennek ellenére sem gondolhatjuk, hogy a fesztiválozóknak kedvét szegte volna az ismerkedés az idős szerzővel, hiszen másnap és harmadnap tovább követhették az idős szerző múlttal - értsük ez alatt akár Bachot, a romantikát, avagy az avantgárdot - való szakadatlan, számos értelmezést kínáló, elmélyült párbeszédét.