Erzsébet

Áll a vártán

2009.08.27. 06:23

Programkereső

Legyünk tárgyilagosak: a Barbican nem szép. Olyannyira nem, hogy bár 1982-es megnyitóján II. Erzsébet a modern világ csodájának nevezte, 2003-ban egy reklámügynökség felmérésén elnyerte London legcsúnyább épületének címét. De a megtévesztő külcsín olyan belsőt takar, amibe lehetetlen nem beleszeretni.

A történet kezdődhetne azzal, hogy már a régi rómaiak is... mert az egykori Londinium lakóinak sem csengett idegenül a Barbecana szó, igaz, ekkoriban nem kulturális központot jelentett, hanem a város védelmére szolgáló erődrendszert nevezték így. A városfalhoz természetesen szükség volt egy kapura, amelyet a Crepul Gate-nek neveztek az angolszász időkben, ebből származik a városrész neve, a Cripplegate. A 16. századi Londonban a városfalakon kívül eső területekre nem voltak érvényesek azok a rendeletek, amelyek tiltották a színházi előadásokat, úgyhogy megnyílhatott a Fortune Theatre, és a vallásos nonkonformisták, köztük Daniel Defoe is otthonra találtak errefelé. A 18. századi nyomornegyedek és bordélyok helyén az ipari forradalmat követően vasúti sínek szelték át a Cripplegate-et, raktárak épültek, amelyeket 1940. december 29-én a Luftwaffe gépei egyetlen éjszaka alatt teljesen megsemmisítettek. Az Aldersgate Street és a Moorgate között csak a St. Giles-templom maradt állva - romokban. A második világháború alatt a londoniak tömegesen költöztek el vidékre - a cripplegate-i egyházközség például 48 lelket számlált 1945-re -, a béke beköszöntével a városvezetés igyekezett visszacsábítani a lakókat.

Ennek köszönhető a Barbican létrejötte is. A tervezők, Peter Chamberlin, Geoffrey Powell és Christoph Bon, Le Corbusier elképzeléseit tartották szem előtt. A mintát a francia építész 1952-ben elkészült marseilles-i Unite d'Habitationja jelentette, a forgalomtól elzárt városi falu, ahol a lakóépületeken kívül van templom, kocsma, iskola, könyvtár és több üzlet. Annak ellenére, hogy a tervezőasztalon 1959-ben elkészültek az első rajzok, a projekt befejezéséhez több mint húsz év kellett. A 21 lakótömb és a három torony a környékhez kapcsolódó hírességek nevét viselik, például Oliver Cromwellét, aki 1620-ban a St. Giles-templomban tartotta esküvőjét, a történész és térképész John Speedét, aki ugyanitt van eltemetve, Ben Jonsonét, aki a közelben lakott vagy William Shakespeare-ét, aki a hugenotta Mountjoy családnál bérelt lakást, és akik szintén háztömbnévként élnek az utókor emlékezetében. Az U és Z alakú teraszok kerteket fognak közre; a Barbican negyvenhektáros területéből tavasztól őszig nyolc zöldell. Aki viszont ide szeretne költözni, jól teszi, ha lottózik, mert a lakásárak meglehetősen magasak, de a célcsoportot mindig is a szomszédos City dolgozói jelentették. Ellentétben az eredeti tervekhez később csatolt Barbican kulturális (és konferencia)központtal, amely látogatóinak nemcsak az érdeklődési köre széles, hanem anyagi helyzetük is jelentős eltéréseket mutat.

1982. március 3-án, amikor II. Erzsébet jelenlétében átadták a Barbicant, a háznak tervezői feledékenység miatt nem volt főbejárata, így első látásra évekig elzárkózónak tűnt a szórakoztató és szórakoztatva nevelő intézmény, amelynek alapfilozófiája a nyitottság. Mindig is az volt, ám nemrégiben átadott, a Silk Streetre nyíló ajtók még inkább azzá teszik.

Ez egyrészt sokszínű műfaji kínálatot jelent, ami a klasszikus zenétől a jazzig terjed, de belefér a mainstream filmektől a művészmozikig, sőt a gyerekfilmfesztiválig gyakorlatilag bármi (olyannyira, hogy sorozatban szedik elő az archívumból azokat a filmeket, amik annyira rosszak, hogy különös érdeklődésre tarthatnak számot), hazai és külföldi színházi és táncelőadások, valamint a kortárs képzőművészet iránt érdeklődők is megtalálják a nekik való kisebb-nagyobb zugot a ház labirintusában. És hogy ne vesszenek el benne, érdemes a padlón futó sárga csíkot követni.

A Barbican amellett, hogy befogadó intézmény, hosszú távú együttműködései, koprodukciói révén állandó lakókkal is bír. 2001-ig a Royal Shakespeare Company itt tartotta londoni előadásait, de a társulat elköltözése után sem lett csendesebb az épület, erről a Londoni Szimfonikusok és a BBC Szimfonikusok, a Michael Clark Company, a Cheek by Jowl színház együttese, a Fabulous Beast Dance Theatre táncosai, Deborah Warner és Serious tesznek, nemzetközi partnerség keretében a Jazz at Lincoln Center sorozat előadói, a Los Angeles-i és a New York-i Filharmonikusok, a Gewandhaus és a Concertgebouw Zenekarok 2010-től kezdve rendszeresen szerepelnek a műsornaptárban. A Guildhall School of Music and Drama barbicani campusának kibővítése, továbbá a Colin Davis dirigált Barbican Youth Orchestra abban is segít, hogy az ifjú zenészek és színészek ezekről a pódiumokról indulhassanak el a hírnév felé.

A fiatal közönség megnyerését szolgálja a FreeB névre hallgató projekt, amelynek keretében két év alatt harmincezer jegyet osztanak szét, míg tízezren az angol Arts Council jóvoltából nézhetnek ingyen színházi előadásokat. A Tower Hamlet és Islington városrészek több mint  húsz oktatási intézményét és ifjúsági csoportját érintő Barbican Education programban egy hétig a kis- és nagykamaszok  iskola helyett a ház előadó- és képzőművészeti portfóliójával ismerkednek, a Find Your Talent heti öt óra kulturális tevékenységet jelent a résztvevőknek, a Londoni Szimfonikus Zenekar projektjének keretében pedig 15500 londoni fiatalhoz juthat el a komolyzene.

A brit főváros a népek olvasztótégelye, így természetes, hogy a multikulti jegyében több programra kerül sor: a ramadán éjszakáján a muszlim zene kerül központba, hagyományos a buddhista, brazil vagy épp a koreai filmfesztivál, és az AfroReggae nevű szervezettel is évek óta tart a Barbican kapcsolata.

A Le Corbusier-i idea szellemében az épület és az intézmény együtt él a környezetével: a Do Something Different hétvégén a kelet-londoni helyiek és persze a többi oda kiránduló is kipróbálhatta az ukulelézéstől a standard táncokig számos művészeti ágban saját tehetségét, idén már második alkalommal adnak koncertet a City legnagyobb vállalatainak dolgozóiból és a környék általános iskolásaiból alakított kórusok, és a 2012-es londoni olimpiából sem maradnak ki.

2007-ben, a Barbican 25. születésnapjára azt kérték a látogatóktól, hogy jókívánságok helyett inkább azt írják be a vendégkönyvbe, mit jelent nekik ez a hely. Minna Hartikainen így fogalmazott: "Még a méregdrága büfé sem zavar. Nincs túl sok olyan hely Londonban, amit a magaménak érzek, de a Barbican azon kevesek közé tartozik, ahol otthon érzem magam." Hazamenni jó, a házzal kapcsolatban pedig a londoni/helsinki illetőségű hölgyön kívül mások is így éreznek, s erre mi sem ékesebb bizonyíték, mint a tény, hogy a világgazdasági válság ellenére, áremelés nélkül is növekedtek a jegyeladások. A City latin mottója Domine dirige nos, azaz Uram, vezess bennünket. Úgy tűnik, jó az irány.