Lukács

Bálkirálynő

2010.03.04. 17:57

Programkereső

Chopin születésnapján, Liszt és Bartók faliképe alatt adott hangulatos koncertet Haydn és Mozart műveiből a Royal szálló báltermében a Budapesti Vonósok együttese. Az est királynőjének Rost Andreát hirdették.

A hangversenyélet nem áll, s természetesen nem is állhat csupa-csupa csillagórából. Fölöttébb banális megállapítás, ámde fontos, s nem is pusztán azért, mivel a világsztárok sűrű vendégjárása közepette, no meg a hazai óriások kényeztető jelenlétében hajlamosak lehetünk elfelejtkezni a szolid és tisztes középszerről. Hanem azért is, mert a koncertlátogatás legalább annyira társasági, mint tisztán esztétikai élmény, s ezt paradox módon legfeljebb maguk a vérsznobok ítélhetik felületes és procc, sznob mentalitásnak.

Budapesti Vonósok
Budapesti Vonósok

Jelesül, jó az oly hosszú esztendőkre az enyészetnek átadott, ám ma már újfent luxust árasztó Royal szállóba belépni, helyet foglalni az itt-ott persze félreismerhetetlenül parvenü jegyeket mutató bálteremben, s felhörpölni a szünetben kínált, s megtévesztésül Welcome Drink nevezet alatt felszolgált pohár pezsgőt. S ami a fő: igen jó a Budapesti Vonósok temperamentumos játékát hallgatni, akik az első részben Haydn 85. „Királynő" szimfóniáját, majd a szünet után Mozart No. 28-as C-dúr szimfóniáját húzták. Mert jóllehet az együttes teljesítménye nem ér fel a Liszt Ferenc Kamarazenekar legjobb formájáig, vagy éppenséggel az Orfeo historikus pallérozottságáig, azért Bánfalvi Béla és társai szinte kivétel nélkül jeles muzsikusok.

A nyitószám gyanánt felhangzó Haydn-szimfónia, a párizsi szimfóniák sorából való kompozíció második és harmadik tétele különösen szépen sikerült. A korban közkedvelt francia dalocskát feldolgozó lassú tétel és a már a bécsies valcerre hajazó Allegretto annak idején méltán nyerte el az Ausztriából Versailles-ba kiházasított Marie Antoinette kitüntető rokonszenvét, s az 1780-as évtized közepén megírt szimfóniát állandósult melléknevéhez segítő királynői tetszést a budapesti bálterem közönsége is osztotta. A nagyjából egy évtizeddel korábbról való Mozart-mű ugyancsak lendületes, a minuciózus kidolgozást helyenként kedéllyel és irammal kipótoló előadásban hangzott fel, s a rezeket kiugrató, záró Presto tétel pezsgő nélkül, önmagában is garantálta volna a derült hangulatot.

A mámorról viszont már a Budapesti Vonósok vendége, vagy amint a lelkes hangú, ám e tekintetben bízvást helytálló brosúra hirdette, az est szólistája és királynője, Rost Andrea gondoskodott. Az énekesnő mindkét játékrészben dobogóra lépett, hogy előbb a Teremtés-oratórium két részletét, majd azután Pamina áriáját és a kamasz Mozart klasszikusát, az Exsultate, jubilate című motettát dalolja világgá. Rost teljesítménye már Gábriel arkangyal két áriájában is roppant meggyőző volt: a növények teremtését, ha tetszik, az őseredeti tavaszt ünneplő Nun beut die Flur das frische Grün alig néhány másodperc alatt elemelte a báltermi hangulatot, míg a madárvilágot bemutató Auf starkem Fittige schwinget sich der Adler stolz megszólaltatása még a turbékolás megvesztegető hangélményével is gazdagabbá tette a közönséget.

Pamina áriája (Ach, ich fühl's, es ist verschwunden) azután immár a legsajátabb terepén mutatta a nagyszerű szopránt, aki a szerelmi fájdalom legmélyebb bugyrait feltáró magándalban - mindennemű úgynevezett operás gesztust mellőzve - megrendítő művészi hitellel idézte fel a Varázsfuvola epizódnyi drámáját. Ezt követően az Exsultate, jubilate már csak könnyed és hálás jutalomjáték volt, még ha a kötelező vokális gimnasztikázás ezúttal kissé elnagyoltnak is bizonyult Rost Andrea interpretációjában. A művet és a koncertet beszegő Alleluják hosszú sora egy minden ízében muzikális, a közönséget újra és újra a maga hatalma alá hajtó, szó szerint lenyűgöző énekesnő trónbeszédjének hatott. A Budapesti Vonósok Királyi Koncertek elnevezésű szállodai sorozatának legutóbbi hangversenyén a korona vitán felül a leányágra szállt.