Emma

Só és show Salzburgban

2010.08.25. 10:16

Programkereső

Mozart, Ünnepi Játékok, A muzsika hangja. Ennyiben összefoglalható-e mindaz, amit az osztrák város kínál, avagy van-e élet a Mozart-golyók árnyékában?

Bár Salzburg környékének gazdasági jelentőségét a sóbányák révén a kelták kezdték el kiaknázni, és a város a római korban is fontos településnek számított, a 8. században Bajorország egyházkerületei ehhez a püspökséghez tartoztak, sőt Észak-Itáliában is kaptak területeket, nevét mégis csak a 19. század végén ismerték meg. Hogy végül rákerült a térképre, kellett hozzá egy nagy víziókkal bíró polgármester, továbbá egy befektető, aki finanszírozta az építkezéseket.

Salzburg vasútállomását 1860-ban adták át, ekkor indult be a mintegy húszezer lakosú város vezetésének fantáziája a gyógyfürdőkre - ne feledjük, Paracelsus itt folytatta áldásos tevékenységét -, valamint a szinte egységesen barokk óvárosra alapozva, amit később kiegészítettek a téli sportok és a kulturális események. Folyamatosan fejlesztették a közlekedést: hegyi vasutakat építettek, a Mönchsbergre liftet, a Hohensalzburg-erődhöz hidraulikus meghajtású siklót terveztek, és célba vették a Mozart-rajongókat: 1842-ben szobrot állítottak a város szülöttének, 1877-ben renoválták a házat, ahol A varázsfuvolát írta, 1914-ben átadták a Mozarteumot. Az 1870-es évek végén született meg az ötlet, hogy a zenekedvelőket Salzburgba csábítsák. 1877. július 17-től 19-ig tartották az első Salzburgi Zenei Fesztivált, amelyen a Bécsi Filharmonikusok először léptek fel a fővároson kívül, és az udvari operatársulat is itt mutatkozott be első alkalommal Bécs határain túl. (A műfaj történetéhez hozzátartozik még, hogy Itálián kívül Salzburgban játszottak először operát, 1614-ben Monteverdi Orfeóját.)

A rendező, Max Reinhardt 1918-ban vásárolt itt egy villát - korábban egy évig a Stadttheater színészeként működött -, Richard Strauss a barátja volt, aki Salzburgban dirigálta a Bécsi Filharmonikusokat, s ugyanilyen jó kapcsolatot ápolt a drámaíró Hugo von Hofmannstahllal, aki a Dóm előtti teret ideális színpadnak látta. Hármójuk gyermeke a Salzburgi Ünnepi Játékok, amelynek keretében 1920. augusztus 22. óta - náci éra kivételével - minden évben előadják az ide készült Akárkit. A testi-lelki felüdülésre vágyó turisták pedig felkerekedtek, és elindultak hosszú, tömött sorokban: harmincas években már több mint kétszázezren látogattak a városba (ez jó négyszer annyi, mint amennyien lakták - úgyhogy képzeljék el szegény Stefan Zweiget, aki azért választotta Salzburgot lakhelyül, mert e romantikus kis fészekben távol akart lenni a világ zajától), 2006-ban, a Mozart-évben az akkor 150.269 állandó lakost számláló Salzburgot 1.197.291-en választották utazási célként, ők pedig legalább két vendégéjszakát töltöttek itt el.

A Salzach folyó két oldalán elterülő Salzburg látnivalóinak - és értelemszerűen látogatóinak - nagy része a bal partra, az UNESCO által a Világörökség részévé nyilvánított óvárosba koncentrálódik. A templomok végigjárása a barokk stílust tanulmányozóknak, valamint Johann Berhard Fischer von Erlach rajongóinak kötelező. Nagy részükben hetente többször tartanak koncerteket átlagosan 10-15 euróért a vékonyabb pénztárcájú turista zenekedvelőknek. Kérdés persze, ezért a baráti árért milyen élményt kaphatunk.

A legnagyobb tumultust ezen az oldalon Mozart szülőháza előtt találjuk, akit életében nem nagyon ismert el a város, halála után viszont szép nagy hasznot húz belőle. A helynek minden bizonnyal van szelleme, de izgalmas látnivalót meglehetősen keveset tartogat. Aki azonban a zeneszerző első hegedűjére, dohánydobozára vagy selyemtárcájára, esetleg hajtincsére kíváncsi (ebből mindössze négy van a világon, mindet a Mozarteum Nemzetközi Alapítvány birtokolja, igaz, a DNS-vizsgálatok megállapították, csak három származik egy tulajdonostól), ne hagyja ki a Getreidegassén álló épületet. Ennél valamivel érdekesebb a Salzach másik oldalán az egykori táncmesterház, ahová Leopold Mozart és családja 1773-ban költözött és 1787-ig használt (az a ház egyébként már nem áll, a II. világháborúban bombatalálatot kapott, de az eredetihez híven újjáépítették), mivel segítségünkre van egy audioguide, s így a mozartológusnak nem mondható turisták is megismerhetik a család tagjainak életét, a korszakot, ízelítőt kaphatnak a W. A. Mozart komponálta művekből, és megszemlélhetik néhány opera-előadás színpadképét. (A vonatkozó produkciók közül néhány meg is nézhető, de azt tényleg csak a legvadabb fanatikusoknak ajánljuk, hogy egy röntgengépszerű dobozban állva, kis képernyőn, random ponton bekapcsolódva nézzék mondjuk a Don Giovannit.) Nem messze ide található az egyik vezető európai zeneiskola, a Mozarteum Richard Berdl tervezte későhistorikus stílusú, 1910 és 1914 között épült főépülete. Maradjunk annyiban, az itt kiállított Mozart-levelek nem szerepelnek a turistákat leginkább érdeklő emlékek közt.

A Mozarteum háta mögött áll a városi hivataloknak helyet adó Mirabell-kastély, amelynek első változatát 1606-ban építtette Wolf Dietrich érsek tucatnyi gyermeke anyjának. (1727-ben átépítették barokk stílusban, aztán tűz pusztította el egy részét, de megmaradt a márványterem és a lépcsőház, s úgy renoválták az 1820-as években.) De nem ez az a történet, ami miatt a művészien kialakított színes virágágyások és a szökőkút előterében tolonganak a fényképezkedni vágyók. Itt forgatták ugyanis A muzsika hangja egyes jeleneteit a hatvanas években. Annak ellenére, hogy az osztrák mozikban az 1964-es premier idején nem sokáig futott a film - nem tartották korrektnek, hogy túlzott nácibarátnak állították be a korabeli osztrákokat, ezért mindössze három napig játszották -, Salzburg turistairodái a mai napig profitálnak a stílszerűen A muzsika hangja túrának nevezett, átlagosan harminc eurót kóstáló programból, amelynek keretében a film főbb helyszíneit lehet végiglátogatni.

Kötények - némelyik Julie Andrews-zal díszítve -, kolompok, kalapok, dirndlik, kommersz és kézzel készített Mozart-golyó, -tallér, -hűtőmágnes és -póló, Mozart Összes Rövidítve, azaz egyórás marionett-előadás az operákból, játszótéri játék, aminek kockáira ugorva cseng és bong a környék, kisebb-nagyobb csontvázak - csak néhány azok közül, amik a városhoz fűződő kultuszok életben tartását segítik. Többségük az ízlésskála alacsonyabb fokait éri el, áruk azonban ennél szélesebb tartományban mozogva a néhány eurótól a csillagos égig terjed. A Salzburgi Ünnepi Játékok szervezői ezzel szemben a magas ár-magas minőség kombinációban gondolkodnak. Az előadások nagy része három helyszínen zajlik, s ezeket akkor is érdemes megtekinteni egy egyórás vezetett túra keretében, ha este nem estélyiben vagy helyi népviseletben - a bevett szokás ez utóbbi - ülünk valamelyik teremben.

1921 óta tartanak koncerteket az Ünnepi Hetek keretében, az első operát a 1922-ben mutatták be a fesztivál alatt. Bár az alapítók eredetileg a közeli Hellbrunnba tervezték a fesztiválépületeket, a zenés műfajoknak főképp a Haus für Mozart, a Felsenreitschule és a Grosses Festspielhaus méreteiben impozáns komplexuma ad helyet, ahol egyetlen estén mintegy 5200 nézőt tudnak fogadni.

A főbejáratnál Jakob Adlhart fehérmárvány maszkjai magasodnak egy rusztikus betontömbön, a homlokzati bronzreliefeken (Josef Zenzmaier munkái) a Figaro házassága, a Don Giovanni és A varázsfuvola egy-egy jelenete látható. Az előcsarnokban Anton Faistauer 1926-ban készült freskóinak 1956-ban felkerült másolata fogad, az eredetieket ugyanis a nácik eltávolították.

1925-ben felépült egy ideiglenes terem a nagy téli lovasiskola helyén, az "igazi", Clemens Holzmeister tervei szerint készült, a későbbiekben Kis Fesztiválszínháznak nevezett épületet azonban két évvel később, 1927-ben, a Fidelióval nyitották meg. Tíz évvel később 180 fokot fordult a nézőtér, így elkerülhetetlenné vált a színpad kialakítása. A város olyannyira fontosnak érezte a feladatot, hogy a tartomány egyik elöljárója még a szülőházának a lebontásába is beleegyezett. Az átépítések legfontosabbika a kétezres években történt, indoka pedig az volt, hogy a Mozart-operák előadásához a lehető legideálisabb teret alakítsák ki. Új nevét is ekkor, a 250. Mozart-születésnapra kapta. Az előcsarnokban faborítás és lamellák mögött visszafogottan csillogó, Mozart-portrét kiadó Swarovski-kristályok fogadnak, a kétemeletes terem eleganciáját a világos fa-, a vöröses falburkolat és a székek bordóspirosa adja.

A szomszédos Felsenreitschuléba a Karl Böhmről elnevezett termen keresztül léphetünk be, amelynek sötét faburkolata a társasági élet komolyságát hangsúlyozza. A szikla-lovasiskola szürke falaiból és a hőfokból azonban nyilvánvalóvá válik, hogy az épületet a Mönchsberg hegybe vájták. A tér a 17. század végétől eredetileg lovasbemutatókra, illetve állatviadalokra szolgált, a sziklában kialakított árkádos erkélyek ölelik körbe a színpadot. Az itteni nyitóprodukcióra 1926-ban került sor a szabad ég alatt, Max Reinhardt rendezésében A két úr szolgáját adták. (És még mondják, hogy a nem konvencionális színházi terek keresése jelenkorunkra jellemző csak!) Az első opera-előadás itt a Herbert von Karajan dirigálta Orfeo ed Euridice volt 1948-ban. A hetvenes években aztán jelentősen modernizálták a színpadtechnikát, lassanként elmaradtak a csillagos ég alatt tartott előadások, kivágták a színpadból kinövő fát, a nyolcvanas években pedig Shakespeare királydrámáival visszaérkezett a prózai műfaj is a terembe.

Nagy Fesztiválszínház kialakítása már Holzmeister terveiben is szerepelt, megépítéséhez azonban Herbert von Karajan makacssága kellett. 1956 és 1960 között 55.000 köbméter sziklakövet hordtak el az egykori érseki lóistállók helyéről, hogy a Karajan vezényelte Rózsalovagnak tapsolhasson a házavató közönsége. A hegyet benn márvány takarja, a fény muránói üvegen törik meg. Öt bronzborítású ajtó nyílik az utcára, a homlokzaton a Sacra camenae domus concitis carmine patet quo nos attonitos numen ad auras ferat felirat (A Camena szent háza mindenki számára nyitva áll, akit a költészet lelkesít, a költészet, melynek szárnyán az isteni akarat bennünket, ihletetteket emeljen az égbe - idézet a bencés rendi Tomas Michelstől) olvasható. Ez egyébként az évi rendes Akárkik esőhelyszíne, ami jó időben az alig 250 méterre levő Dóm előtt látható.

Salzburgban amerre lépünk, Georg Traklre, Nannerl Mozartra, Herbert von Karajanra, Stefan Zweigre, Michael Haydnre emlékező táblát és/vagy fesztiválhelyszínt találunk. Az egyetemi aula, az Egyetemi templom, a püspöki palota udvara, a Szent Péter apátsági templom, a Mozarteum nagyterme, a Landestheater évtizedek óta adnak otthont az eseményeknek; az utóbbi időkben a fiatal színházi rendezők Young Directors Projectjének előadásait a moziból kialakított republicban játsszák, a halleini Perner-Insel csarnokában pedig kísérletező színházi és különleges kortárszenei produkciókat mutatnak be. Színházzá tenni az egész várost - ez volt Hoffmanstahlék eszménye, és láthatóan ennek szellemében sikerrel dolgoznak a kései utódok.