Gyöngyi

Hogyan tovább?

2010.09.23. 14:00

Programkereső

Nincs a világon olyan zenekar, amelyiknek a játékán ne érződne, ha vezetésében személyi változás következik be.

Egy karmesterváltás, különösen, ha viszonylag hosszú és eseménydús együttműködés végén kerül rá sor, mindig kockázatos, akkor pedig, ha az új dirigensnek olyan együttessel kell megtalálnia a művészi összhangot, amelynek koncertkarrierjét lényegében a távozó kolléga indította el, fokozottan az, ahogyan azt a Művészetek Palotájában szeptember 17-én rendezett hangverseny is bizonyította. Az este műsorának kétharmada ugyanis azt a csalódott benyomást ébresztette a hallgatókban, hogy a Pannon Filharmonikusok sajnálatos módon nem élték túl Hamar Zsolt egy évvel ezelőtti lemondását. A zenekar szinte felismerhetetlenül nyomasztóan szólt, reszelősen nyers, durva hegedűkkel és orrhangú mélyvonósokkal, egyedül a fúvósok pontos, tiszta és muzikális megszólalásai tartották az emberben a lelket hosszú tízperceken át. 

Pedig az interpretációk hosszadalmas kilátástalanságáért nem őket, hanem karmesterüket, Peskó Zoltánt terhelte a felelősség, aki a maga részéről a műsor első felében megelégedett az elhangzottak higgadt regisztrálásával, adminisztratív ütemezésével. Annak, aki megpróbálta kitalálni, miféle előadói elképzeléseknek kellett volna vajon megvalósulniuk e túlfegyelmezett, már-már láthatatlan karmesteri tevékenység hatására, gyakorlatilag semmiféle támponttal nem szolgált. J. S. Bach Esz-dúr prelúdium és fúgájának (BWV 552) Schönberg-féle átirata így egyszerűen unalmassá vált, legalábbis ha nem számítjuk az együttes sorsa felett érzett aggodalmat. Az ouverture-karakterű prelúdium nehézkességén az ember még csak túltette volna magát valahogyan, végtére is Schönberg Bach-értelmezése nagy valószínűséggel távol állt a historikusok feszesen karcsú elképzeléseitől, céltalansága azonban annál nagyobb problémát jelentett. Az eredetileg világosan követhető szerkesztési elveknek engedelmeskedő kompozíció ugyanis olyan tökéletesen vesztette el viszonyítási pontjait térben és időben egyaránt, hogy a forma rendjében való tájékozódás szinte reménytelen vállalkozásnak tűnt.

Peskó Zoltán
Peskó Zoltán

Nem hozott enyhülést Bartók 3. zongoraversenye sem, legfeljebb annyiban, hogy tapogatózó kimértsége dacára még az a nehezen átfogható, hömpölygő szélesség is hiányzott belőle, amivel a Schönberg-hangszerelés legalább büszkélkedhetett. Peskó rendkívül megfontolt tempóválasztásaival csak azt érte el, hogy a versenymű elvesztette szerkezetének ritmikus élét, pontosan kimért arányait, terjengős lett és botladozó. A zenekari részletek nem tudták összefogni a formát, és mivel a zongoraszólamot sem jellemezte kimondottan karizmatikus professzionizmus, váratlan és értelmetlen közbeszólásokká darabolódtak. Ami a szólista, Várjon Dénes teljesítményét illeti, az ő figyelme és energiája ezen az estén kevésnek bizonyult az utolsó Bartók-zongoraverseny megformálásához. Pregnánsnak szánt gesztusai többnyire csak az interpretációs szándékot jelezték, a leírt hangok nagyrészt kimaradtak belőlük, következésképp ha ő volt az oka a tételek szokatlanul kényelmes tempójának, akkor a kompromisszum szükségességét nem sikerült igazolni. Valójában egy lendületesebb előadásmód határozottabb körvonalú, erőteljesebb fellépésű tételei valószínűleg sokkal sikeresebben támasztották volna alá a szólamát, mint ez az elemző lassúság, amelyben minden szerencsétlen hiba végtelen másodpercekig visszhangzott a közönség tudatában. Egyedül a második tétel tartózkodó vonalvezetése jelentett igazán szép élményt, még ha Várjon Dénes kifinomult játékára a zenekar rendszerint kissé túl harsányan reagált is. 

A zsákbanfutás tehetetlensége teljesen váratlanul, egyik pillanatról a másikra szűnt meg a szünet után. Peskó Zoltán Beethoven III. (Esz-dúr, „Eroica") szimfóniájában végre kilépett az önként vállalt visszafogottság árnyékából, lelkes és energikus irányításának hatására pedig megtelt, megerősödött és kiszínesedett a zenekari hangzás, egységes lett és élettel teli, hasonlítani kezdett önmagához. A motívumok formát kaptak, a szerkezeti elemek összefüggései világossá váltak, olyannyira, hogy a dirigens monumentális időkezelését is elbírták. Peskó felfogásában ugyanis az első két tétel súlya nem oldódott a jelenlegi interpretációs szokásoknak megfelelő, fékevesztett száguldásba a 3-4. tételben, az egész kompozíció előadása mégis okosan felépített, értelmes és valódi volt. De bármennyire biztatóvá nemesedett is a koncert befejezése, arra azért, sajnos, nem adott megnyugtató választ, milyen sors vár a Pannon Filharmonikusokra a következő néhány évben.

Pannon Filharmonikusok

2010. szeptember 17. 19:30

Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Km.: Várjon Dénes (zongora)
Vez.: Peskó Zoltán


Bach-Schönberg: Esz-dúr prelúdium és fúga, BWV 552
Bartók: 3. zongoraverseny
Beethoven: III., Esz-dúr „Eroica" szimfónia, op. 55

www.pfz.hu