Előd

Isten kezében - interjú Komlós Péterrel

2010.09.25. 07:42

Programkereső

Ötvenhárom éve töretlen lelkesedéssel és odaadással vezeti a világhírű Bartók Vonósnégyes munkáját Komlós Péter primárius. Az októberben 75. születésnapját ünneplő, kétszeres Kossuth-díjas, Kiváló Művészt a kvartett múltjáról, jelenéről és jövőjéről kérdeztük.
Komlós Péter
Komlós Péter

- Miért épp Bartók nevét vette fel a vonósnégyes?

- 1957-ben alakultunk, kezdetben Komlós Vonósnégyesként működtünk. Később világdivat lett, hogy a vonósnégyesek olyan nevet kerestek maguknak, ami az országukat reprezentálja. Így kapta a nevét a Borogyin és a Sosztakovics Kvartett és az iskoláról elnevezett Juilliard Vonósnégyes is. A Bartók-család és az akkori művelődési minisztérium engedélyének bekérése után lettünk 1963-ban Bartók Vonósnégyes, így 1964-ben már ezen a néven indultunk a nagy áttörést hozó, Liège-ben rendezett Nemzetközi Vonósnégyesversenyen, ahol első díjat nyertünk. Hirtelen kinyíltak a kapuk, sokszor egy hét alatt száz felkérés is érkezett. Rengeteget koncerteztünk külföldön is: 29 nagyturnénk volt az Egyesült Államokban, 30 Japánban és a teljes európai kontinenst is bejártuk, Hong-Kong, a Fülöp-szigetek és Szingapúr sem maradt ki, négyszer voltunk továbbá Ausztráliában és Új-Zélandon.

- Most is ilyen sűrű a koncertprogram?

- Magyarországról és külföldről is sokkal kevesebb felkérés érkezik, mint tíz évvel ezelőtt. A recesszió mindenhol érezhető, ráadásul Angliában, Németországban, Franciaországban sok kis koncertszervező cég megszűnt. Visszavonultak vagy elhunytak azok az impresszáriók is, akikkel mi nagyon sokat dolgoztunk, új impresszáriót szerezni pedig - bármilyen neves is az együttes - nagyon nehéz. Ezzel együtt minden egyes koncerten meg kell küzdeni a következőért, mert soha nem lehet tudni, hogy ki ül a nézőtéren. Minden hangverseny fontos, már csak magunk miatt is. Profi együttes vagyunk, így egy bizonyos - és a mai napig minél magasabbra emelt - szint alá nem szabad mennünk, nem engedhetjük meg magunknak. Ez az önbecsüléshez tartozik.

- Amikor hetven éves lett, akkor Petrovics Emil az ünnepi köszöntőjében az Ön nagyvonalúságát, türelmét, tisztalelkűségét, jóakaratát és szaktudását említette, mint a vonósnégyest összetartó erőt. Tényleg ennyi kell ahhoz, hogy négy muzsikus ennyi éven keresztül, ilyen színvonalon együtt zenéljen?

- Az egyik ars poeticám, hogy diplomácia nélkül nem lehet élni. Négyen vagyunk, és sok türelem kell az ütköző elvek kiegyenlítéséhez. Persze ez csak egy bizonyos határig működik, mert aztán el kell dönteni, hogy hogy legyen. Ezt a döntést általában én hozom meg, hiszen rajtam van a legnagyobb felelősség.

- Hogyan lehet megújulni ötvenhárom évnyi közös munka után? A repertoár tekintetében ez talán egyszerűbb kérdés, mert számos zeneszerző (Petrovics Emil, Lendvay Kamilló, Bozay Attila, Durkó Zsolt) írt a Bartók Vonósnégyesnek műveket, sok új darabot kell megtanulniuk, de emberi értelemben mindez nehezen kivitelezhetőnek tűnik.

- A vonósnégyesen belül mindenkinek meg kell tudni őriznie a privát életét - és itt nem a családra gondolok elsősorban. Mi még a pályánk legelején szervezett, csekély anyagi hasznot hozó turnék során sem mentünk soha négyen egy szobába: mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hogy magára csukhassa az ajtót, hogy egy kicsit maga lehessen. Egymás családi életébe sem szóltunk bele, csak ha az illető kérte ezt. Együtt kell lenni a koncerteken, a próbákon, de nem mindig és nem mindenhol! A négy privát ember összetartásának művészi és anyagi okai vannak, semmi más.

- Hatalmas tudást halmoztak fel az évek során repertoár és színpadi rutin terén is. Átadható mindez a fiataloknak?

- A számos, külföldön tartott mesterkurzus során azt tapasztaltam, hogy nagyon sok fiatal kvartettet visz el a lelkesedés - de csak egy darabig. Az első 4-5 évben ugyanis a munka dominál, hiszen ekkor kell kialakítani azt a közös hangot, stílust, ami a vonósnégyest jellemzi, amiről az első pillanatban felismerhetőek. Csak pár fellépési lehetőség adódik és teljesen kiszámíthatatlan, hogy végül lesz-e belőlük valami. Ez az, amit a kezdő kvartettek 80-90%-a nem tud kivárni. Nekünk óriási szerencsénk volt a tanárainkkal. Az első három évet Weiner Leóval, később Mihály Andrással és Sándor Frigyessel dolgoztuk végig, olyan professzorokkal, akik megalapozták az együttes hangzását és megtanítottak az önálló gondolkodásra is. Weiner mindig tudta, hogy mit akar hallani, de azt nekünk kellett kitalálni, hogy hogyan valósítsuk meg. Mihály András - aki szintén ajánlott nekünk vonósnégyest - elemző alkat volt. Vele vettük át az összes Bartók és a Beethoven vonósnégyeseket, tulajdonképpen ott tanultunk meg mindent, amit erről tudni lehet. Amikor az op. 132-es Beethoven a-moll vonósnégyest vettük át, majd eltettük és egy hónap múlva újra elővettük, egészen mást mondott, mint első alkalommal, mert „most így gondolom" - mondta. És ez az esszenciája a tanításnak: ahogy az ember öregszik érik, és egészen mást gondol ugyanarról a műről, mint azelőtt. A tanítványról pedig feltételezi, hogy önállóan gondolkodva, a tanári instrukció mellett folyamatosan keresi a saját megoldásait is.

- Teljesen abszurd megoldás lenne a fiatalítás a tagok folyamatos cseréjével?

- Vonósnégyes esetében a személycsere végzetes lehet, még akkor is, ha az illető kiváló muzsikus. Az új ember nincs benne a folyamatban és nincs benne abban a hangzásban sem, amit hosszú és kemény munkával alakítottunk ki. Nálunk szerencsére a négy alapító tag közül hárman (Komlós Péter - hegedű, Németh Géza - brácsa, Mező László - cselló) a mai napig aktívan dolgozunk az együttesben. A negyedik, Devich Sándor 25 év után úgy döntött, hogy inkább a tanításnak szenteli az életét, ezért Bánfalvi Béla - aki jelenleg a Budapesti Vonósok koncertmestere -, majd Hargitai Géza csatlakozott hozzánk. Mező László alapító tag három év után óriási lehetőséget kapott, hogy kint tanuljon Pablo Casalsnál és Gregor Pjatigorszkijnál. Ekkor érkezett Botvay Károly, aki 16 évig volt velünk és az első nagy sikereket együtt értük el. Később Mező Lászlót visszahívtam és immár harmincnégy éve zenélünk együtt.

- Amikor négy ember leül játszani, mitől válnak vonósnégyessé?

- A legnagyobb szólistáknak is megvan a nosztalgiájuk a kamarazene iránt, de amikor vonósnégyeseznek, sokszor rossz hallgatni őket. Óriási lelkesedéssel játszanak, de a titokról elfeledkeznek: mindenkinek tudnia kell ugyanis, hogy a saját szólamán kívül mikor, ki a fontos. Négy ember akkor válik vonósnégyessé, amikor ez annyira beidegződik, hogy a vezető szólamot játszó tényleg átadja a helyét akkor, amikor éppen kevésbé jelentős feladat hárul rá. Ez a televíziós közvetítéseknél az operatőrök és a zenei rendezők feladata is kellene legyen: mindig azt mutatni, aki továbbviszi a zenei történéseket.

- Önök már mindent elértek a művészi pályán: rengeteg díjat kaptak, több mint négyezer koncertet adtak, bejárták a világot. Milyen céljaik vannak még?

- Addig játszani, amíg a Jóisten megengedi úgy, hogy közben a meglévő, mintegy százötven művet számláló repertoárt karban tartsuk. Bár Bartók vonósnégyeseit darabonként már több mint hétszázszor játszottuk, sokszor újragondoljuk őket. Mihály András mondta egykor: „ezt egyszer abba lehet hagyni, de befejezni soha".

- A kvartettezés jövőjét hogyan látja?

- Ez a műfaj felnőtt, értő közönségréteghez van kötve, ami sajnos eltűnőben van. Amikor 1968-ban az akkori Országos Filharmónia igazgatónőjét, Lakatos Évát sikerült meggyőzni arról, hogy bár Bartók zenéjét nem lehetett akkoriban játszani, a vonósnégyeseket mégis ideje lenne előadni a Zeneakadémián, annyian jöttek el a koncertekre, hogy még a csilláron is lógtak. Ilyesmit ma már nem mernék megreszkírozni. A Bartók ciklust egymás utáni két estén eljátszani a Fesztivál Színházban el lehet - ahogy ezt meg is tettük -, de ugyanez a produkció vagy akár Beethoven összes vonósnégyese a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet már nem biztos, hogy megtöltené. Az a bizonyos magyar vonósnégyes tradíció, ami páratlan a világon (talán csak a cseheknél volt hasonló) és ami visszamegy a Léner Kvartettig, és folyamatosan figyelemmel kísérhető a Székely, a Végh, a Tátrai és a Bartók Vonósnégyes munkájában, az attól tartok, velünk együtt fog kihalni. Egyszer talán újraépül majd, de ennek most nincsenek meg a feltételei.