Ilona

Ihletett pillanatok

2010.11.12. 07:26

Programkereső

Rohamléptekkel közeledünk a Liszt-évhez. Liszt Ferenc démonian virtuóz muzsikus volt, aki művei igen tetemes részét zongorára komponálta. De mi inspirálhat egy romantikus zeneszerzőt az alkotásra? Mondjuk egy jeles kortárs vagy egy napfényes, kies ország...

Robert Schumann korának nagyhatású zeneszerzőjeként és kritikusaként valamennyi jeles pályatársával kapcsolatban állt. 1834-ben jelentette meg először Neue Zeitscrift für Musik (Új Zenei Újság) című folyóiratát, amelyben hol Florestan, hol Eusebius álnéven írta zenekritikáit, recenzióit. Lisztet Schumann Lipcsében ismerte meg, ahol a magyar származású komponista a Gewandhaus-koncerteket vezényelte akkoriban, s amelyről a német kolléga saját lapjában számolt be hol elismerő, hol elmarasztaló hangon. Schumann nagy lelkesedéssel tájékoztatta olvasóit Liszt újonnan komponált etűdjeiről is, amelyekből később a Transzcendens etűdök lettek.

A talán egyoldalúnak tűnő kapcsolathoz egy másik közös pont csatlakozott, az ördög hegedűseként emlegetett Paganini, akinek virtuóz játéka mindkét mesterre óriási hatással volt. Ezután Schumann is, de főképp Liszt tűzte ki maga elé célul a zongora technikai lehetőségeinek minél magasabb szintű kiaknázását. Mindketten írtak Paganini-etűdöket zongorára (Liszt a sajátjait Schumann feleségének, Clarának ajánlotta 1840-ben), de a már említett, Schumann által recenzált Liszt-etűdöknél is közrejátszott az itáliai komponista hatása.

Mocsári Károly
Mocsári Károly

A hangzás gazdagságának, a zongora lehetőségeinek kihasználását tűzi ki céljául Schumann 1834 és 1837 között komponált Szimfonikus etűdök című tizenharmadik opuszában is. A darab formáját tekintve téma és variációk, a címben az „etűdök" a virtuóz elemekre, a technikai problémákra világítanak rá, a „szimfonikus" szó pedig szintén magáért beszél: célja a zenekari hangzás zongorára való átültetése. A darab témája Schumann első nagy szerelme, Ernestine von Fricken apjától származik, aki főhadnagyi ranggal bírt és műkedvelő zeneszerző is volt. A témát tizenkét variáció követi, amelyek között számos olyat találunk, amely Liszt kísérletező zongorakezelésével mutat rokonságot. A tizenkét változaton kívül fennmaradt még öt etűd, amelyek csak a zeneszerző halála után kerültek elő először 1873-ban, majd 1890-ben Johannes Brahms is közreadta őket. Érdekes módon Schumann nem akarta, hogy Clara bemutassa művét: úgy gondolta, a közönség nem értené meg a Szimfonikus etűdöket.

Liszt Schumann-nal való kapcsolatának, a két művész egymás iránti tiszteletének legfontosabb, leginkább kézzelfogható eredménye két ajánlás. Schumann 1839-ben kiadott, az első tervek szerint Beethovennek emléket állító, egy Liszt által finanszírozott Beethoven-szobor felállítására írott op. 17-es C-dúr fantáziáját Lisztnek ajánlotta, aki nagy megtiszteltetésnek vette a neves kortárs e cselekedetét. A kompozíció dedikálását Liszt 1854-ben kiadott legnagyobb szabású zongoraművével, a h-moll szonátával hálálta meg. Liszt e grandiózus alkotása még ma is vitára készteti az elemzőket, különleges formája számos kérdést vet fel. Van, aki három, van, aki négy részt különít el benne, egyesek úgy vélik, Faust történetét meséli el Liszt több mint félórás szonátája. A darabnak már keletkezése után nem sokkal számos csodálója akadt, de ellenpéldaként ismeretes az a történet is, amikor Brahms elaludt Liszt játéka közben. Liszt Schumann zenéjéhez fűződő viszonyát, muzsikájának tiszteletét jelzik még dalátiratai is, valamint zongoraestjeinek műsorába is beépített néha egy-két Schumann-kompozíciót.

Itália, mint az európai kultúra bölcsője, számtalan művészt megihletett az évszázadok során. Kulturális értékei, művészeti kincsei sorra vonzották a híres képzőművészeket, írókat és természetesen a zeneszerzőket is. Liszt és Marie d'Agoult grófnő 1837 augusztusában utaztak Lyonból Bavenóba, ahol hangversenyekkel tarkított itáliai körutazásukat kezdték meg. Ezen élmények hatására született 1838 és 1840 között a Velence és Nápoly első verziója, majd pedig Liszt kisebb-nagyobb megszakításokkal 1838 és 1861 között dolgozott a Zarándokévek második kötetén, amely hét darabot tartalmaz: a Sposaliziót Raffaello festménye ihlette, az Il Penseroso Michelangelo szobrának hatására keletkezett, a Canzonetta del Salvator Rosa az itáliai barokk festőt és költőt idézi, a Petrarca-szonettek és a Dante-szonáta irodalmi inspirációi pedig magukért beszélnek. A Velence és Nápoly második verzióját Liszt 1859-ben rakta kiegészítésképp a Zarándokévek második kötetéhez. Az ebben a sorozatban található három darab idegen szerzők témáit dolgozza fel. Az első mű, a Gondoliera Perucchini lovag „La biondina in gondoletta" (Szőke kislány a gondolában) kezdetű dalán alapszik, amelyet a Rossini Otellójának egyik részletéből („Nessun maggior dolore" - Nincs nagyobb fájdalom) vett Canzone követ. A sorozat záródarabja a híres Tarantella, amelynek egy nápolyi dal képezi az alapját, valószínűleg Guillaume Louis Cottrau tollából.

1848 és 1861 között Liszt Weimarban élt és alkotott, 1861 októberében pedig Rómában telepedett le. 1865-ben kapott tonzúrát, és ezután Liszt abbéként emlegették. Ezekben az években a Madonna del Rosario-kolostorban élt a Monte Mario tetején, itt írta vallásos tartalmú két legendáját. Az Assisi Szent Ferenc a madaraknak prédikál és a Paolai Szent Ferenc a hullámokon jár című kompozíciókat Liszt 1863-ban fejezte be, s az áhitat kifejezése mellett mindkettőben megnyilvánul a zeneszerző már korai darabjaiból ismert természetábrázolása. Az első legendában a madarak csak azután repülnek el, miután a szent megáldotta őket. A darab a zongorakezelés és a madarak ábrázolása szempontjából szinte Messiaen stílusát előlegezi meg. A második legenda ihlető forrásául pedig egy német festmény szolgált, amelyen Paolai Szent Ferenc (akit Liszt védőszentjének tartott) átkel a habokon a Messinai-szorosnál.

Fiatal koncertező művészként s áhítattal tisztelt aggastyánként is köszönthették őt tehát Itáliában, s az itt keletkezett darabokat tekintve, az inspiráció központi szerepét vizsgálva az az út rajzolódik ki, amely Liszt egész életművét jellemzi: hogy hogyan is lett a sarlatán virtuózból a világnak prédikáló próféta.

  

LISZT ÉS A ZONGORA A MAGYAR TELEKOMMAL

2010. november 15. 19:00 - Fesztivál Színház
„Liszt és Schumann" - Mocsári Károly zongoraestje

Schumann: Szimfonikus etűdök (a posztumusz variációkkal), op. 13
Liszt: h-moll szonáta

2010. december 6. 19:00 - Fesztivál Színház
„Liszt és Itália" - Jandó Jenő zongoraestje

Liszt: Vándorévek - II. év: Itália; Két legenda; Velence és Nápoly