Nándor

Müller György: Hagyomány és tudás

2010.11.20. 07:25

Programkereső

A világháborúk súlyos töréseket okoztak a hangszerészetben. Ezért is fontos, hogy létezik még hangszerkészítő dinasztia, amelyről az egyik tag, Müller György mesélt.

A világháborúk mellett a gazdasági válságok és az államosítás is sok kárt okozott. A kézműves, iparos manufaktúrák - ahol a tudás apáról fiúra szállt - az erőszakos társadalmi változásokban többnyire eltűntek. Ebből a szempontból különösen nagy érték, hogy létezik Magyarországon egy hangszerkészítő dinasztia, amely a 19. század óta működik, sőt a hangszerkészítő világban elfoglalt vezető szerepét folyamatosan meg tudta tartani. Ez a szerep elsősorban a szaktudáson alapszik: olyan több nemzedék óta felhalmozott ismeret van a hangszerészcsalád tagjainak kezében, amely európai szinten is egyedülálló. Az osztrák dédnagyapa, id. Müller Rezső a Magyar Királyi Operaház meghívására jött Magyarországra a bécsi Lauberger & Gloss gyárból, tizennégy évvel a Ház megnyitása után. Az Operaház zongoráinak hangolását és karbantartását 1939-ig végezte. Ez a korszak a magyar hangszerkészítés és -kereskedelem talán egyik legjelentősebb virágkora. Ma nehéz elképzelni, hogy világszinten is jelentős és meghatározó hangszer- és ezen belül zongoraműhely és gyár működött Magyarországon. Például a Beregszászy zongoragyárban a tulajdonos-alapító számtalan újítását valósították meg, többek között a bordákkal domborított rezonánst, amely újítást átvett több híres zongoragyár is. Id. Müller Rezső a kor jelentős szaktekintélyévé vált, ami azért is figyelemreméltó, mert az akkor rendkívül erős mezőnyben érte el ezen pozíciót. Fia, ifj. Müller Rezső a szakmát édesapjától tanulta, majd egy ideig Thék Endre zongoragyárában dolgozott, később önállósította magát. Pályáját 1978-ig folytatta, többek között mint a Magyar Állami Operaház hangolómestere. Müller László aranykoszorús mester, szintén édesapjától tanulta a mesterséget. 1959 óta önálló technikusként, 1966 óta mesterként dolgozott. Fia, Müller György végzett mérnökként 1990-ben lépett be a műhelybe, amelyet jelenleg ő vezet. A hangolások, koncerthangolások, intonálások és a kereskedelem  mellett a cég fő profilja régi, márkás zongorák felújítása a mai korszerű igényeknek megfelelően. Az elmúlt több mint száz év alatt a család számos szakmai kitüntetést kapott.

A fiatal zongorakészítő mester mindamellett, hogy szakmájának talán legjelentősebb személyisége hazánkban, kiváló vadász és gourmet: kitűnően főz, szeret enni, élni, igazán kellemes személyiség. De számomra a legfontosabb az a megfoghatatlan kapcsolat, ami Müller Györgyöt a zongorákhoz fűzi. Bizonyos értelemben ezt nevezhetjük arisztokráciának: a viszony minden részlete kifinomult és magabiztos. Ez csak annak adatik meg, aki elhivatott, és akkor válik patinássá az egész, ha nemzedékeken keresztül tart. Az elhivatottság egyéni és megszerezhető, az utóbbi nyilván öröklés útján elérhető. Müller Györgyben mindkettő együtt van.

- A családod története összefonódik a hazai zongorakészítés történelmével. Mit jelent számodra a család?

- A családon belüli hagyományok ápolását minden téren és minden tekintetben fontosnak tartom. Ahogy a családi ünnepek - névnapok, születésnapok, karácsony - megünneplése összekovácsoló erőt jelent a családban élők és elsősorban a gyerekek számára, ugyanígy példát mutat a szülők foglalkozása is. Ha a közös étkezéseknél, vasárnapi ebédeknél nem a politika a fő téma, hanem ott is szóba kerül a család létét biztosító munka, akkor a gyerekek is szinte minden nap találkoznak a témával, többet megértenek belőle, jobban átérzik az ezzel járó felelősséget. Nem véletlenül alakulnak ki orvos-, ügyvéd-, színészdinasztiák.

- Ez nálatok is így történt?

- Igen, a családból hozott minták rendkívül erősek, döntően befolyásolják a fiatalok pályaválasztását. Természetesen ez lehet elutasítás is, de ha valaki folytatja a szülők foglalkozását, akkor olyan előnnyel indul a pályáján, ami szinte behozhatatlan. A már említett közös beszélgetésekből olyan tudásra, háttérinformációkra tesz szert, amikre a „kívülről" érkezőknek esélyük sincs.

- Nálatok ez a folyamatosság oly módon is megjelent, hogy a gyerekek mindig tudtak a szűlők műhelyében dolgozni, legalábbis akkor, ha akartak.

- Amikor a műhely vagy a rendelő is a családi otthonban van, akkor sok év gyakorlati tapasztalatát szerzik meg a gyerekek anélkül, hogy ennek igazán tudatában lennének.

- További nem elhanyagolható szempont, hogy egy hangszerkészítő műhely elindítása szerszámok, hely és ügyfélkör tekintetében sem egyszerű feladat.

- A tudás mellett a szülőtől megörökölt pacientúra hozzájárul ahhoz, hogy szinte biztosra vehető a következő generáció szakmai és egzisztenciális előrejutása egyaránt. Természetesen mint mindent, ezt is el lehet rontani, több generáció munkáját semmivé lehet tenni nem megfelelő hozzáállással.

 - Nálatok ez nem történt meg, és még az államosítás sem törte derékbe a család pályafutását.

- Talán ez annak köszönhető, hogy bármily kicsik voltunk, mi inkább a javítással, felújítással foglalkoztunk. A háború után lényegében nem maradt zongoránk, utána alapszinten engedték meg a kereskedést: eladhattunk néhány hangszert. Annyira kicsik voltunk, hogy végül nem államosítottak - tegyük hozzá nem is igen lett volna mit, a tudáson túl.

- Akkor lényegében a műhely megmaradt?

- Végig a Rákóczi úton dolgoztunk, nagyapám óta, aki dédnagyapám Ráday utcában levő műhelye után költözött ide. Az én műhelyem elköltözött, és csak a zongoratermet tartottam itt, mert egyre nagyobb hely- és logisztikai igénye van a tevékenységemnek.

- Egyébként más sokkal rosszabbul járt, volt akinek elég sok Steinway zongorája maradt a háború után, na őt nem hagyták. Lényegében addig verték az ÁVÓ-n, amíg teljesen tönkrement az egészsége, közben bevallotta, hogy hol rejtegette a hangszereket. Őt így államosították. Visszatérve a lakásra és kontinuitásra, a tiétek a legrégibb hangszeres vállalkozás, sőt meg merem kockáztatni, más iparágban sem lehet ilyen korú gazdasági szervezetet találni. Az operaházi szerződésetek a leghosszabb érvényben maradt gazdasági kapcsolat, amit ebben az iparágban ismerünk.

- Nyilván ezek statisztikai adatok, amelyeknek nem néztünk utána, de való igaz, a múlt század elejétől itt vagyunk folyamatosan. Az opreházi szerződésünk 1898-ban köttetett, apáról fiúra szállt és 2001-ben szűnt meg. Tehát 103 évet élt meg ez a kapcsolat.

Müller György
Müller György

- Bármikor beszélünk, mindig a felújítás, restaurálás kerül szóba. Ma ezt tekinthetjük a zongorakészítésnek?

- Nem, a zongorakészítés és a restaurálás között jelentős különbségek vannak. A gyártás egy ipari körülmények között, általában betanított munkások által végzett, szigorúan kontrollált folyamat, melynek rendkívül sok követelménynek kell eleget tennie. A gyárban dolgozó munkások a többiek munkájával csak felszínesen ismerkednek meg, csak annyira, amennyire az ő munkájukat az befolyásolja. Természetesen ez a fajta gyári munka is eredményez kiváló, tökéletes hangzású hangszereket, de többnyire az ezeket létrehozó üzemek is több generációs vállalkozások. Megjegyzem, még egy adott márka azonos méretű, szinte azonos időben gyártott darabjai között - bár jelentős hasonlóságokat mutatnak - sincs két azonos hangszer. Ennek oka a még mindig többségében kézzel végzett emberi munka és a felhasznált anyagok (fa, filcek, bőrök, különböző fémek), amelyek többsége semmiképpen sem tekinthető homogénnek.

A zongorajavítás, restaurálás ennél sokkal összetettebb munka. Általában néhány fős cégek végzik, és a politúrozástól az intonálásig mindenkinek érteni kell mindenhez. Ilyen méretű vállalkozásoknál is előfordul, de csak nagyon kismértékű szakosodás a dolgozók között. Mint már említettem, a gyári új hangszerek között sem találunk két egyformát, elképzelhető, micsoda különbségek vannak két egymás után generáljavításra kerülő hangszer között. Sem márkájuk, sem méretük, sem mechanikájuk nem azonos. Nem egyeznek a rajtuk elvégzendő javítások, sem a felhasznált anyagok. És legfőképpen nem biztos, hogy egy bemutatóteremben várnak vevőre, hanem lehet, hogy a tulajdonosaik igényeinek megfelelőképpen kelnek új életre. Ez a fajta sokszínűség nem engedi, hogy a hangszerjavító munkája gépiessé váljon. Sőt gyakran a már megkezdett munkafolyamatok is változnak, sokszor teljesen átértékelődnek. Itt, ezeknél a munkáknál mutatkozik meg leginkább a szakmai hozzáértés, amikor a sok-sok már elvégzett javításból kell következtetni az éppen sorra kerülő zongorán legjobb eredménnyel alkalmazható munkafolyamatokra.

- A felújító mit néz a hangszerben, mit tart fontosnak?

- A leglényegesebb az arány. Ez az a tulajdonság, ami lényegében nem változtatható. Az arányból a tapasztalt szakember már el tudja képzelni a hangot, amit a továbbiakban tud modósítani. Az intonálás során kialakítjuk a zongora hangját, ilyenkor az is elképzelhető, hogy a mechanikában is dolgozunk. Meglepő különbségeket lehet elérni!

- Ez nagyon érdekes, ilyen szempontból a zongora hangja sokrétűen alakítható.

- Az intonálás rendkívül összetett és jelentős szakmai tapasztalatot, adott esetben alázatot követelő tevékenység, ugyanis ilyenkor megkeressük a hangszerhez leginkább illő hangot.

- Egy másik riportban feltáráshoz hasonlítottad ezt a folyamatot.

- Igen, meg kell találni azt a hangot, amely a legjobban illik a hangszerhez.

- És ez jelentős kockázattal járhat.

- Igen, ugyanis sok hangszerész inkább a maga által elképzelt hangot próbálja kialakítani. Lágyít vagy keményít annak ellenére, hogy mi illik a zongorához.

- Ez hasonlónak tűnik, mint az énekeseknél, akik idő előtt vagy alkatuk ellenére elkezdik sötétíteni a hangjukat, hogy a nagy drámai szerepekre alkalmasak legyenek.

- Pontosan, és ez sokszor visszafordíthatatlan a zongoráknál is. Mint említettem, az arányok nem változtathatók, az intonálásnak ezt figyelembe kell vennie. Sok esetben a zenész kívánságára történik a változtatás, de akárhogy is nézzük, ez szakmailag nem elfogadható. A kollégák esetében akkor találkozuk ilyen jelenséggel, amikor nincsenek a teljes szakmai tudás birtokában, bizonyos részeket, irányzatokat fontosabbnak tartanak.

- Az intonálás rendszeresen elvégzendő egy hangszeren?

- A hangszereket időnként intonálni kell, de a felújítás esetében mindenképpen.

- Mennyi időt vesz igénybe egy hangszer restaurációja és mennyi idő kell ahhoz, hogy valaki jó felújítóvá váljon?

- Egy átlagos generáljavítás két-három hónapig tart, így kiszámítható, hogy egy restaurálással, javítással foglalkozó hangszerész aktív pályája folyamán jó esetben néhány száz ilyen jellegű munkát tud elvégezni. Ezért a tanulási folyamat is hosszú, szerintem legalább tíz év szükséges ahhoz, hogy valakiből tapasztalt szakember váljon. Ez manapság nem éppen kecsegtető a fiatalok számára, jelzi ezt az is, hogy a végzett diákokból rendkívül kevesen maradnak meg ezen a pályán.

- A felújítás során milyen szinten épül újra a hangszer?

- Esettől és igénytől függ. Egy biztos, hogy a restauráció során a billentés mélysége, ereje, a kalapácsok útja, a filcezés és a „nagy" munkák, mint a felületek, a rezonáns és a korpusz kezelése, javítása egyaránt részei a munkának. Ez összetett folyamat, amelynek egyaránt vannak ipari és kézműves részei. Ezt részint össze kell hangolni egy műhelyben, másrészt mindegyiket ismerni kell.

- Úgy tudom, hogy a felületkezelésben egészen különleges eljárást alkalmaztok.

- Ez így van, az a fekete szín és egyenletesség, ami most a birtokunkban van, tényleg meggyőző. Egyébként érdekes, hogy az új technológiák térnyerése inkább a gyártási folyamatoknál figyelhető meg, és többnyire kimerül egy-egy részmunka (pl. öntés, fémmegmunkálás, felületkezelés, mechanika, alkatrészek gyártása) korszerűsítésében. A hangszerjavításban még elhanyagolhatóbb az új technológiák szerepe. Bármily hihetetlen, egy zongorajavító műhely felszerelésében a gépek szerepe elenyésző. Nem egy száz évesnél öregebb hangszert restauráltunk, melyeken világhírű zeneszerzőink, muzsikusaink játszottak. Gondoljunk csak bele, hol tartott a villamosítás amikor ezek készültek! A tudás az, ami megmaradt és amit továbbvitt a családunk ennyi éven keresztül.