Salamon

Egy madridi orosz

2010.11.29. 12:37

Programkereső

Vagy olaszországi, németországi, belgiumi. A szőke copfos zongorista ugyanis Madridban tanult, de aztán Itáliába, majd Németországba költözött, most meg éppen Brüsszelben él. Úgy hívják, hogy… az igazat megvallva, ezzel is zavarban vagyok. Denis Kozhukin? Gyenisz (vagy inkább Gyenyisz) Kozsukin? Kazsúkin?

„És nemzetközivééé lesz/ holnapra a világ", zengte a régi nóta. Hát a zenei életben ez az egy biztosan valóra vált, még ha nem is úgy, ahogy a lelkes dalolók annak idején képzelték. A ma 24 éves Kozsukin (maradok ennél a formánál, mert a Fidelióban közölt interjú is így írja) azért ment annak idején (évtizede) a spanyol fővárosba, hogy ott az orosz Baskirovnál (Bashkirovnál? - már megint baj van a helyesírással) tanulhasson. Kamarazene-órákra Gulyás Mártához járt, a mesterkurzust Kocsis Zoltánnál végezte - ugyancsak a Szófia királynőről (aki mellesleg görög származású) elnevezett iskolában. Aztán egy Leeds-i versenyen harmadik díjat nyert, Brüsszelben meg elsőt. Nem számolom, hányadik európai országnál tartok már. De felesleges is, mert ő maga - az interjú tanusága szerint - nem kósza világpolgárnak, hanem változtalanul és kizárólag orosz művésznek vallja magát. Büszke erre.

Gyenyisz Kozsukin
Gyenyisz Kozsukin

Van miért. Hogy mi lehet a titka az orosz előadóművészetnek, azt nem tudom. Felteszem: jól szervezett az alsófokú zeneoktatás, és még mindig nagy a presztízse a muzsikus-pályának. Emellett van miből válogatni, hisz sokan vannak (annyian, mint... de félre az olcsó szellemeskedéssel). Ami tény: évről évre tűnnek fel a nemzetközi porondon kiváló orosz tehetségek. Múltkorában rábukkantam egy internetes honlapra, amely a zenei versenyekről adott összefoglalót. Elborzasztóan sok versenyről. S szinte mindegyiken orosz győzött vagy kapott második-harmadik díjat. A tökéletes technika náluk természetes. Kozsukinnál mindez csodálatosan színgazdag billentéssel és a zenei idő iránti különleges érzékkel párosul. Meg egyfajta alázattal. Külseje a lányos copffal kétségkívül extravagáns. Játéka viszont a legkevésbé sem az. Nincs felesleges pátosz, színpadiasság, siker-hajhászat. Semmi, ami cirkuszi, hatásvadász volna. Feladat van, amit teljes erőbedobással és hittel végez el. Méghozzá óriási, embert próbáló feladat. Mert Prokofjev II. zongoraveresenye alaposan feladja a leckét. Nem is szokták sűrűn műsorra tűzni. Nem hálás kompozíció. Jóval kevesebb benne a fanyar, csípős szellemesség, a csillogó játékosság, mint a komponista más versenyműveiben. Ugyanakkor rengeteg hangot kell eljátszani. A zongora-faktúra szinte Rachmanyinovra emlékeztet - csak hiányoznak a szívdöglesztően nagy melódiák, a busongó mollok. (Rachmanyinov és Prokofjev - soha nem gondoltam volna korábban, hogy egy mondatban írom le a két nevet.) Nagy, felejthetetlen ajándékot kapott a budapesti közönség azzal, hogy ezt a remekművet ilyen előadásban hallhatta. Hálásak lehetünk e minden bizonnyal káprázatos karrier előtt álló fiatalembernek. No, és Kocsis Zoltánnak. Kozsukint ugyanis ő hívta meg Budapestre - kifejezetten erre a produkcióra.

A cseppet sem népszerű és szinte ismeretlen zongorakoncert után igazán népszerű és közismert darab szólalt meg a második félidőben: Csajkovszkij VI. szimfóniája. Számos rossz emlékem kötődik ehhez a „Patetikus"-nak nevezett kompozícióhoz. Sok karmester nem tud ellenállni a csábításnak és eltúlozza a pátoszt, amitől valahogy nyúlóssá, ragadóssá, dagályossá válnak a dallamok (az ötödikben mindig a diadalt teszik kellemetlenül harsánnyá, ebben a sziruppal bánnak bőkezűen). Mindezen előzmények után számomra reveláció volt a mostani előadás. Kocsis az egész művet könnyedebbre, karcsúbbra vette (helyenként, gyanítom, gyorsabbra is, bár ezt nem tudtam kontrollálni). S mit tesz Isten, kiderült, hogy ez egy klasszikusan arányos, áttetsző szerkezetű, végtelenül finom, mély érzelmekben ugyan gazdag, de nem szentimentális muzsika, teli páratlan ötlettel (gondoljunk csak az 5-ös lüktetésű második tételre). Úgy mondják, a záró lassútételben Csajkovszkij az élettől való búcsúját fogalmazta hangokká. Ez a búcsú azonban akkor igazán megrendítő, ha nincs benne zokogó önsajnálat. Volt valamikor egy svéd film Picasso életéről. Úgy láttatta a halált, hogy Picasso átment a falon. Fogta magát, nekiindult és eltűnt. Jó, tudom, Picasso és Csajkovszkij élete, sorsa, művészi habitusa közt nehéz hasonlóságot látni. A nagy művész halála - a mi számunkra - mégis ilyen. Csajkovszkij zenéjében egyszercsak megszólal a tamtam (nota bene a kompozíció hangszerelése is megérne egy tanulmányt), mindannyian érezzük, ez a vég. Ami hátra van, lebegés, átlényegülés. Nem a művész szomorúsága többé - hanem a miénk, hogy itt maradtunk nélküle.

Egy szó, mint száz: csodálatos este volt november 26-án a Művészetek Palotájában.

2010. november 26. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertje

Km.: Gyenyisz Kozsukin (zongora)
Vez.: Kocsis Zoltán

Prokofjev: II. zongoraverseny, g-moll, op. 16
Csajkovszkij: VI., h-moll "Patetikus" szimfónia, op. 74