Erzsébet

A Bach-paradoxon

2010.12.04. 07:47

Programkereső

Iveta Apkalna és a rigai Kamer Kórus december 18-án a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben lép fel.

„Minthogy Kegyelmetek, eme városnak, Leipzignek Felettébb Bölcs Tanácsa engem a St. Thomas iskola cantorául elfogadott, [...] azt kívánja, hogy én revers erejével kötelezzem magam arra, mi az alábbi pontokban foglaltatik, nevezetesen: [...] 7. Hogy a templomokban a kívánatos rend megtartassék, olyképp intézem, hogy a musica túl hosszú ideig ne tartson, s nemkülönben úgy legyen megalkotva, hogy holmi operának ne tűnjék, hanem azt, ki hallgatja, inkább áhítatra serkentse."

Ezekkel a koreografikusan hosszadalmas mondatokkal fogadott engedelmességet Bach 1723. május 5-én kelt „munkaköri leírásában" Lipcse város tanácsának, saját kezű aláírásával és pecsétjével megerősítve. A büszke polgárok elvárásainak listája természetesen jóval hosszabb volt, és nem egy közülük problémák forrásává is vált az új Thomaskantor huszonhét éves szolgáltai ideje alatt. Többek között az itt idézett hetedik pont betartása sem zajlott zökkenőmentesen, nem mintha Bach valaha is komoly kísértést érzett volna magában arra, hogy a zenés színpad erőteljes gesztusokkal és affektusokkal manipuláló, templomi szolgálathoz az öntudatos protestáns gyülekezetek megítélése szerint legkevésbé sem illő területére tévedjen, hanem sokkal inkább azért, mert a hírneves orgonista elképzelése a rövid, áhítatra serkentő zenéről többnyire egészen más volt, mint munkaadóié. A funkcionális kereteket ugyan mindig pontosan betartotta, de egész életében hajlott arra, hogy elsősorban a hangok belső viszonyaira, kontrapunktikus lehetőségeik végtelen rendezettségére koncentráljon, olyan kompozíciós ideáloknak hódolva ezzel, amelyek az alkotói invenciót az egyes hangszerek megszólalási lehetőségeinek alárendelő, számos esetben pedig még a konkrét előadó képességeihez is igazított barokk művek ízlésvilágához mérten fantasztikusan absztraktnak tűntek. Ugyanakkor ezt a konzervatívnak és elvontnak számító érdeklődést szükség esetén nagyszerűen tudta ötvözni azzal a magától értetődő könnyedséggel, amellyel a korabeli szerzők az akár önmaguktól, akár másoktól való kölcsönzés gyakorlatának hódoltak.

Így például az 1731 nyarán lezajlott lipcsei tanácsválasztás tiszteletére komponált, BWV 29-es jegyzékszámot viselő kantátáját („Wir danken dir, Gott, wir danken dir") - amelynek egyes anyagait később a h-moll mise Gloriájának megformálásához használta fel - az esemény fényének emelése és saját szaktudásának bizonyítása érdekében obligát orgonaszólammal látta el, ez pedig nem volt más, mint a BWV 1006-os E-dúr szólóhegedű-partita nyitótételének átdolgozása. A virtuóz szóló egyébként, amelyet a jelek szerint minden egyes előadás alkalmával maga Bach játszott, fiaira hagyva a continuo ellátását, a hallgatóság tetszését is elnyerte, legalábbis erről tanúskodik a lipcsei újságok méltatása, amelyek híradásaikban „a Királyi és Választófejedelmi Udvari Komponista, Johann Sebastian Bach Úr" muzsikáját „éppannyira művészinek", mint „kellemetesnek" nevezték. Nem csoda, hogy a kantáta Sinfoniája az „orgona Paganinije", Marcel Dupré érdeklődését is felkeltette, arra késztetve a francia művészt, hogy orgonaátiratot készítsen belőle.

Iveta Apkalna
Iveta Apkalna

Ugyanaz az elvont érdeklődés azonban, ami a 18. századi polgárok hitéletének mindennapi gyakorlata számára már kissé túlzásnak bizonyult, a romantika emberfeletti iránti rajongásának nagyszerűen megfelelt. A transzcendens tökéletesség evilági leképeződését a zene sajátos törvényeinek szavakban megragadható gondolati tartalmaktól független viszonyrendszerében megjelölő új esztétika a 19. század elején az „abszolút zene" egyik leghatalmasabb képviselőjeként, a zene szakrális rangjának megtestesüléseként kezdte ünnepelni Bachot, mit sem törődve az egykori weimari Kapellmeister és lipcsei kántor műveinek nagyon is funkcionális vonatkozásaival. Az absztrakció azonban elsősorban nem technikai jellegű érdeklődéssel és csodálattal adózott a barokk mesternek, hanem viszonylag hamar egyfajta lelki inspirációvá változott. A 19. század közepének vallásossága a polgári protestantizmus tudatossága helyett titokzatosabb és nagyszabásúbb élményekre vágyott, amelyek nem annyira intellektuális szofisztikáltságuknál, mint inkább erejüknél és színgazdagságuknál fogva nyűgözték le hallgatóságukat.

A kor legnagyobb billentyűs virtuózát, Lisztet is hasonló okoknál fogva kezdték érdekelni az orgonában rejlő lehetőségek életének weimari évtizedében, amikor Goethe és Schiller szellemének feltámasztásán fáradozva óhatatlanul szembesült Bach megkerülhetetlen hagyatékával is. Amellett, hogy a korabeli német Bach-interpretáció igehirdetés-szerű határozottságának árnylatgazdagabb regisztrációval való felváltásáért küzdött, sőt a párizsi Alexandre cégtől egy hatalmas „hangszeröszvért" is rendelt, amelynek egyik manuálja orgonaként, a másik pedig zongoraként szólt, saját orgonaműveket is komponált (többek között éppen Bach nevére). Bár lipcsei kortársai a tématranszformációk és hatásos harmóniasorok narratív erejére bízott formai kísérleteit hajlamosak voltak ízléstelen hatásvadászatnak és sarlatánságnak minősíteni, a század végére zeneszerzői pozíciója - nem utolsósorban a fiatalabb nemzedékekre gyakorolt hatása következtében - éppen eléggé megerősödött ahhoz, hogy Max Reger még a hullámokon járó Paolai Szent Ferenc eredetileg zongorára készült legendáját is orgonára alkalmazza.

Az egyházi zene iránti érdeklődés erősödése a franciákat sem kerülte el a 19. század második felében. Az operaszerzők kivételével szinte valamennyi hivatalosan elismert francia komponista orgonista is volt ebben az időben, ez pedig a német zenétől hagyományosan elzárkózó országban is együtt járt a Bach-tradíció felvirágzásával, elsősorban César Francknak köszönhetően, aki Bach biográfusának, Forkelnek a tanítványától, Adolf Hessétől leste el a Bach-játék fortélyait. A korabeli lelki élet társasági vonatkozásainak megfelelően misztikus vonásokkal színezett francia katolicizmus Bach-értelmezése azonban természetesen legalább olyan távol állt az 1723-ban magát kellően visszafogott, illő áhítatot keltő kompozíciók létrehozására kötelező kántortól, mint a német romantika súlyos rajongása.

2010. december 18. 19:30 - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
KARÁCSONYI ORGONAESTEK

Iveta Apkalna és a rigai Kamer Kórus koncertje

J. S. Bach - Dupré: „Sinfonia" a 29-es kantátából (BWV 29)
César Franck: Három orgonadarab (A-dúr fantázia, Cantabile és Hősi darab)
Aivars Kalejs: „Lūgšana" (Ima); Toccata az „Allein Gott in der Höh sei Ehr" korálra
Liszt-Reger: „Der heilige Franziskus von Paula auf den Wogen schreitend" („Paulai Szent Ferenc a hullámokon")
Lett karácsonyi dalok
Brahms: Geistliches Lied, op. 30
Arturs Maskats: Agnus Dei
Ēriks Ešenvalds: „Piliens okeānā" (Csepp az óceánban)
Fauré: Pavane, op. 50