Kelemen, Klementina

Lecsós brandenburgi

2011.01.13. 11:34

Programkereső

Szánom-bánom: elkéstem a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertjéről. Az ember nehezen számítja ki manapság Budapesten a közlekedésre fordítandó időt. Ez némi magyarázat, de semmiképp sem mentség. A nyitószám, a III. Brandenburgi már javában szólt, amikor hátra beosontam. Kezdem tehát a második számtól.

Nem tudom, kinek volt az ötlete, hogy a nagy Johann Sebastian zenéje mellett két fia, Carl Philipp Emanuel, illetve a második félidőben a négy esztendővel idősebb (s ezt a kvartot végig tartó, négy évvel öccse előtt elhunyt) Wilhelm Friedemann egy-egy szimfóniája is elhangozzék, de minden elismerésem és őszinte hálám érte. Nehéz megérteni, miért mellőzte őket a Máté-passiót újra felfedező romantika, s miért nem talált utat hozzájuk még a 20. század első fele, sőt, jó kétharmada sem. Pedig a maguk korában nagy tekintélynek örvendtek. A rabiátus természetű Friedemann talán kevésbé, Emanuel viszont annál inkább. Bizarrnak tartották fantáziáit: s ez a szó akkoriban egyértelmű elismerésnek számított. Újabban (talán a hetvenes-nyolcvanas évektől) Emanuel divatossá vált s talán Friedemann reneszánsza is hamarosan elérkezik. Méltán. Mindkettőjük zenéje hallatlanul érdekes, izgalmas, különleges. Emanuel szertelenebb és romantikusabb (a korai romantika, a Sturm und Drang értelmében). Rendszerint a háromtételes szimfóniák elsője örvendeztet meg váratlan fordulatokkal, meglepő megtorpanásokkal és újraindulásokkal, merész harmóniaváltásokkal, s többnyire különösen érdekes a gyors nyitótételből a lassúba való "attacca" átmenet. A zárótételre aztán mintha elfogyna a puskapor, azok általában konvencionálisabbak - ahogy a most hallott C-dúr szimfóniában is, amelybe mellesleg a szerző a B-a-c-h motívumot is beleszőtte (a Wotqenne-jegyzék egyébként tizenkilenc szimfóniát sorol fel).

Liszt Ferenc Kamarazenekar, lfkz 2010
Liszt Ferenc Kamarazenekar, lfkz 2010

A Liszt Ferenc Kamarazenekar magávalragadóan szólaltatta meg a pompás darabot. Sajnos emlékszem pályájuk kezdetére (azért sajnos, mert ez is bizonyítja, mennyire elszálltak fölöttem az évek). Reveláció volt Sándor Frigyes gárdájának végtelen profizmusa és virtuozitása. Aztán az évek során sokat változott előadási ideáljuk, de a profizmus és virtuozitás máig megmaradt. Talán tíz éve egy zeneakadémiai órán kísérleteztem (s ezt azóta egyébként többször megismételtem). Feltettem ugyanazt a tételt (Vivaldi Négy évszakából, illetve az egyik brandenburgi Concertóból) öt-öt előadásban. Közte volt az általam igen kedvelt Giardino Armonicoé is. A hallgatóknak nem mondtam meg előre, kik játszanak. Kicsit meg is lepett az eredmény: a Liszt Kamarazenekar (akkoriban viszonylag újnak számító) felvételére szavaztak mindkét esetben. Meg tudom érteni, miért: az ő interpretációjukba igen szerencsésen épült be mindaz, amit a historizmustól egy nem régi hangszereket használó együttes megtanulhat, átvehet és talán illendő is átvennie. Sajnálom, hogy a C-dúr szimfóniáról most nem készült felvétel: valósággal füstöltek az első hegedű szólamának futamai. Noha az arcok kicserélődtek, és Rolla János is immár csak a háttérből irányít, a nemes hagyomány él és virul - hódolatom érte.

Kelemen Barnabás
Kelemen Barnabás

Az első félidő végén Kelemen Barnabás kapott főszerepet. Fantasztikus ráadásokat játszott (a d-moll Partita Allemande és Gigue tételét). Nagy muzsikus: a zene minden rezdülését érti, szemmel láthatóan (bocsánat: füllel hallhatóan) tudatosan építi fel a produkciót, beszél a hegedűn és minden technikai nehézséget fölényesen ural. Meg kell azonban mondanom, az f-moll zongoraverseny g-moll hegedű-változatánál nem győzött meg maradéktalanul. Itt néha erőszakosnak hallottam. Fontoskodónak. Fiatal muzsikusokkal gyakran megesik, hogy felfedezik a részletek szépségét, szónokiasságát, elmerülnek benne. Az idő aztán meghozza a lehiggadást. Azt, hogy mintegy madártávlatból tekintsük át a partitúrát. Kelemen Barnabásnak van ideje erre - de az irányt nem szabadna eltévesztenie.

Friedemann négy tételes (kecses menüettet is tartalmazó) szimfóniájának előadásáról nagyjából ugyanazt mondhatom, amit Emanuel C-dúr szimfóniájáról fentebb elmondtam. Örültem a felfedezésnek (a művet, bevallom, nem hallottam eddig). A második brandenburgi esetében elvileg lehetnének súlyos kifogásaim: ezt a darabot nem ilyen trombitával képzelte a nagy Johann Sebastian, harántfuvola helyett blockflötét írt elő. De hát jött Lecsó. Vagyis Tóth László, a Nemzeti Filharmonikusok trombitása, aki meglehetősen köznapi kereszt- és vezetéknevét ezzel a kissé mulatságos ragadványnévvel egészíti ki - saját akaratából. Jött, látott és győzött. Mikor a közönség tapsainak hatására másodszor is eljátszották a zárótételt, a szokásos magas "c" helyett kivágta a magas "f"-et.  Végezetül még egy névsor. Hutás Gergely volt az irányító szólamvezető, Tfirst Péter a második brandenburgi hegedű-szólistája, Oross Veronika a fuvolás, Dienes Gábor az oboista és Dinyés Soma a csembalista. Boldog lennék, ha mindenki ilyen szinten művelné ma Magyarországon a maga szakmáját.

Liszt Ferenc Kamarazenekar

2011. január 11. 19:00 - Festetics-palota

Km.: Kelemen Barnabás (hegedű),  Oros Vera (fuvola), Dienes Gábor (oboa), Tóth László Lecsó (tormbita), Dinnyés Soma (csembaló)

Műv. vez.: Rolla János

Bach: III. Brandenburgi verseny, BWV 1048
Ph. E. Bach: C-dúr szimfónia
Bach: g-moll hegedűverseny, BWV 1058
W. F. Bach: F-dúr szimfónia
Bach: II. Brandenburgi verseny, BWV 1047