Tekla

Kocsis Zoltán: "Liszt zenéje a szabadságot jelenti"

2011.01.17. 07:48

Programkereső

Kezdődik a Liszt-év, ennek apropóján beszélgettünk Kocsis Zoltánnal. Mint zongoraművész, karmester, zeneszerző és hangszereléssel, valamint zongoraletétekkel nagyon sokat foglalkozó muzsikus, közvetlen közelből szerezhetett tapasztalatokat Liszt Ferenc életművének szinte valamennyi oldaláról.

- Áll-e még a régebbi verdikt, mely szerint Liszt zenekari művei nem állnak egy szinten a zongoraműveivel?

- Nem. Ha például Bartók is annyira kozmopolita világfi, utazó zongoravirtuóz lett volna, mint Liszt, rá is ezt mondták volna. Igenis mindkettejüknél és sok más jól zongorázó szerzőnél, Debussynél, Straussnál ott van a zongorafaktúra a zenekari művekben. De mindez fordítva is igaz, a zongorazenéjükre is hat a hangszeres gondolkozás. Inkább valamiféle absztrakt zeneiségnek nevezném mindezt. Liszt volt annyira nagyvonalú, sőt talán a legnagyvonalúbb muzsikus volt a 19. században, hogy gyengébb műveit is kibocsátotta, de azért sok darabján változtatott rengeteget, csiszolt rajtuk. Kimondhatjuk, életművének vannak óriási csúcspontjai, és van néhány kínos mélypontja, de egy zeneszerző kvalitásait a csúcspontokból kell megítélni. Márpedig ezek magasan kiemelkednek a korukból. Ezek között természetesen zenekari művek is vannak. Az a hatás, amit Liszt Wagnerre és az utána következő generációra gyakorolt, jelzi, hogy nem volt ő akárki. Ha alaposabban megnézem a kompozícióit, soha nem érzem azt, hogy a hangszerelés ne lenne adekvát a zenei anyaggal. Nemrég előadtuk A strasbourgi katedrális harangjai című darabot és a 13. zsoltárt tenorszólóra, kórusra és zenekarra című kompozíciót, ami nyugodtan elmehetne egy Wagner-operarészletnek is. Ezek nem gyakran játszott művei, mégis tökéletes a hangszerelésük és Liszt kóruskezelése.

- Talán Liszt gyakori változtatásai keltették a bizonytalanság érzését az utókorban?

- Liszt vagy Beethoven, aki nemcsak a komponálás folyamata alatt változtatott sokat, de később, még élete vége felé is, azt sugallja számomra, hogy a zenében semmi sincs örökre készen. Mindent lehet jobban, legalábbis másképp csinálni. Még az ijesztően tökéletesnek ítélt mesterek, például Johann Sebastian Bach esetén is találkozunk ilyesmivel. Bartóknak van igaza, aki szerint nem lenne tanácsos csakis a tökéletest hallgatni. Erre mondanám: Liszt zenéje nekem a szabadságot jelenti.

- Rímel erre, hogy Szabolcsi Bence szerint Liszt őrizte meg egész generációjából a legmélyebben 1848-élményét, tehát a forradalmiságot.

- Ha Schumann és Chopin túlélik a saját stílusukat, mint például Brahms, akkor nagyon hamar rájuk sütik a konzervatív bélyeget. Amit Lisztre nem lehet rásütni, mert állandóan, de állandóan megújult. Ő akár az isteni egyensúly terhére vagy a tökéletesség ellenében is fontosabbnak tartotta az új gondolatait közölni, akár a maguk leplezetlen formájában is, míg Wagner azért nagyon sok mindent elrejtett, úgymond beletitkolt a műveibe, elsősorban a Parsifalba. Egyébként ő is eljut az atonalitás határáig, de Liszt valahogy a dolgok közepébe vág, és mindig elsőként. Ő valóban megőrizte a forradalmár, ha úgy tetszik, a forradalmár rapszodosz egyéniségét élete végéig. Hol van már Wagner, az egykori barikádhős a forradalom eszméjétől a Parsifal idején? Éppen azoknak az osztályoknak keresi a kegyeit, akiknek a pusztulását kívánta. Lisztnél épp fordítva érzem, ő annyira megcsömörlött attól, hogy császárokkal, királyokkal parolázik, hogy a végén ez már egyáltalán nem érdekelte. Azt hiszem, őt mindenekelőtt a zene és a zene jövője érdekelte. Ilyen értelemben az embernek tényleg összefacsarodik a szíve, ha arra gondol, ha megéri a századik a születésnapját, akkor mi mindent hallhatott volna, ami az ő "jövőbe vetett lándzsájának" célbaérése. Ha hallhatta volna Mahler VIII. szimfóniáját, figyelemmel kísérhette volna mondjuk Dohnányi pályájának indulását vagy azt, ahogy Richard  Strauss eljut a Zarathustráig, vagy épp megnézhetett volna egy Pelleast a Párizsi Operában! Ezek mind az ő munkájának beteljesedései.

Kocsis Zoltán
Kocsis Zoltán

- Zongoraművészi rangját, mely szerint ő az első mindenek felett, máig sem vitatta senki. Hogy lehet ez?

- Mint előadó, valóban a század legnagyobb hatású zongoraművésze volt, bár ebben sajnos csak elbeszélésekre hagyatkozhatunk. Azok viszont oly egyöntetűek, még az ellenfelek részéről is, hogy ennek igazságában nem kételkedhetünk. Ha egy mai zongorista ráteszi a kezét a billentyűkre, abban ott van Liszt Ferenc. A zongora tökéletesen új, zenekarszerű kezelése a legfontosabb, amely egyenes úton vezet az átiratok, parafrázisok készítéséhez. Egy időben divat volt fújni ezekre az átiratokra, de én azt mondom, rettentő fontos művek. Nem a hihetetlen technikai nehézségek miatt, hanem inkább azért, mert látható, miképp ültet át egy anyagot zongorára, hogyan kelti a zenekar illúzióját. Ez egészen egyedi és sokkal nagyobb újítás, mint az a figurációs technika, amelynek az alapjait Chopin már megteremtette, éppen az op. 10-es, nem véletlenül Lisztnek ajánlott etűdjeivel. Abban már minden benne van, ami a modern zongoratechnikával kapcsolatos, és máig is él. Liszt továbbment ennél, mert nemcsak a zenekar illúzióját teremtette meg zongorán, hanem nem egyszer megmutatta a szerzőnek, hogyan kellett volna az eredeti művet még jobban megírni.

- Liszt univerzalitása sem igen lehet a mai specializálódó szakma mintaképe. Mindenhez nem érthet egyformán jól valaki, gondolhatnánk. Nem része ez is távolságtartó ítéletnek?

- Liszt gyakorlatilag rajta tartotta a kezét a 19. század teljes zenéjén, stílusfejlődésén. Tehát nincs olyan része a 19. századi zenének, amivel ne foglalkozott volna. Az olyan nagy művek mellett, mint a Fantasztikus szimfónia vagy a Beethoven-szimfóniák, Schubert dalai, a nagy operaparafrázisok, még olyanokra is jutott energiája, mint például Zichy Géza balkezes keringője, amelyből készített egy kétkezes átiratot. Egyszerűen elképesztő. Hogy volt minderre ideje?

- De íme, itt a Liszt évforduló mint társadalmi, úgy is mondhatnám, zenepolitikai esemény. Lesz ennek hatása a Lisztről alkotott vélekedésünkre?

- Nem szeretem az efféle ünnepi éveket, amikor a vízcsapból is mindig ugyanaz folyik. Különösen olyan világnagyságok esetén nem jó ezt túllihegni, akik egyébként is jelen vannak a zeneélet fórumain.

- Nem lehetne mégis kihasználni a lehetőséget? Nemcsak üzletileg, hanem Liszt "helyretétele" céljából is?

- De, abszolút ki lehetne használni! Az osztrákok megmutatták például a Mozart-év alkalmából, hogy bizony alaposan ki lehet használni az ilyesmit. Ott van előttünk a példa, miért nem használjuk ki jobban mi is? Miért tudnak a mongolok Dzsingisz kánból annyi pénzt csinálni évente, amennyit ő életében nem látott...? Liszt nincs kellőképpen kiaknázva, ezt persze úgy értem, ma sincs egy lényegesen magasabb rendű Liszt-kultusz, mint a 19. században, hiszen az meglehetősen felszínes volt. Helyére kellene tenni Lisztet, értékén kellene kezelni, és büszkének kellene lenni rá! Én a már szerveződő programokon, a KLASSZ Zenei Iroda által koordináltakon kívül mások mellé is odaállnék, mert úgy érzem, Liszt mindannyiunk közös ügye.

LISZT! MINDEN TEKINTETBEN - Nyitóhangverseny - Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok

2011. január 22. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Km.: Farkas Gábor (zongora), Fodor Beatrix (szoprán), Németh Judit (alt), Horváth István (tenor), Bretz Gábor (bassus), Nemzeti Énekkar (karig.: Antal Mátyás)
Vez.: Kocsis Zoltán

Liszt: Amit a hegyen hallani; Magyar Fantázia; Magyar koronázási mise