Olivér

Rögök

2011.01.21. 10:52

Programkereső

Jóllehet, a Concerto Budapest maga mögött tudhat néhány, a karmesterváltás körüli nehéz évet, amióta új zeneigazgatója, Keller András művészi koncepciója világosan körvonalazódott, a zenekar újra rátalált önmagára, illetve – ahogyan egy korábbi írásban fogalmaztam – a nagy varázsló, Óz birodalmában kanyargó, biztonságos Sárga útra. Legutóbbi, január 14-i hangversenyük sem keltett komoly kétségeket efelől, arra azonban rámutatott azért, hogy nincs olyan út a világon, amelyen a haladási sebesség minden körülmények között egyenletes lehetne.

A kátyúk egy része jelenleg a zenekari hangzásban bújik meg, amelyben a szép visszhangokkal zengő, tágas tereket megidéző, magukkal ragadó tuttik mellett megbízhatatlan részletek, pontatlan belépések és sápadt szólamok is felbukkannak. Az, hogy az együttes magja a kidolgozott vonóskar, ezen belül is elsősorban az első hegedűszólam erőteljes, elegáns és muzikális játéka, nyilván egyáltalán nem baj, éppen ellenkezőleg. Az viszont már probléma, hogy Keller András nem mindig teremt igazán kiegyensúlyozott, áttetsző zenekari hangzást. Ha a vonósokat rézfúvók és ütők is ellensúlyozzák, kifejezetten meggyőző az eredmény, de karcsúbb szituációkban a belső szólamokat, különösen a nagyszerű fafúvókat sokszor elnyomják a hegedűk, olyankor is, amikor mozgásuk világos érzékelése nemcsak a plasztikusság szempontjából volna jelentőségteljes, hanem szerkezeti elemként, például egy fokozás hajtóerejeként is szükség volna rájuk.

A kisebb-nagyobb bukkanók másik forrása a műsor összeállításában rejlett, amely ezen az estén nehéz feladat elé állította a zenészeket. Glinka Ruszlán és Ludmilla-nyitánya kellemes lendülettel, frissen szólalt meg, Csajkovszkij b-moll zongoraversenye (op. 23) azonban szinte minden sebből vérzett, amiből csak lehetséges volt, márpedig Csajkovszkij-versenyművek esetén rendszerint számos sérülékeny pont akad. Noha Borisz Berezovszkij pregnáns és kifinomult billentése, lendületes és pergő, puha és kontúros hangokkal tündöklő, energikus játéka önmagában nem hagyott volna kívánnivalót maga után, sehogy sem lehetett elvonatkoztatni a ténytől, hogy a b-moll zongoraverseny szerkezeti sajátosságaiból fakadóan nem ismeri az önmagában megítélhető szólista fogalmát. Formája a zenekar és a szólista bonyolult, zaklatott viszonyából bontakozik ki, amelyet az emóciók meglehetősen zabolátlan, a korabeli nyugati kritikusok által nem egyszer igen határozottan kifogásolt sodrása irányít. Éppen ezért erre a viszonyra nem lehet eléggé figyelni, az azt létrehozó gesztusokat pedig maradéktalanul vállalni kell, máskülönben a szerkezet darabjaira hullik. Berezovszkij a maga részéről eleget is tett a feladatának, Keller azonban, bár kétségkívül nagy figyelmet szentelt minden karaktertípusnak, az áradó unisonóknak csakúgy, mint a drámai effektusoknak és a lírai témáknak, igyekezett mindezt fegyelmezetten tenni, szigorúan kontrollálva a dallamosság édeskés érzelmességét, távolságtartóan szemlélve a zenei szövet rapszodikus burjánzását - és óhatatlanul lazítva a tutti és a szólista formaépítő viszonyának feszességét. Ezáltal pedig színes, de kissé zavaros mozaikká tördelte a kompozíció egyébként is nehezen, csak komoly előadói elszántság árán megvalósítható tervét.

A hangverseny legösszefogottabb pontja Sosztakovics V. (d-moll, op. 47) szimfóniája volt. Ebben találkoztak legegységesebben az alkotás sajátosságai a klasszikus hagyományokat hangsúlyozó interpretációs szándékkal, valamint a zenekari játékban megmutatkozó lelkesedés és figyelem arányát is itt sikerült a legpontosabban meghatározni, meggyőzve róla a közönséget, hogy a pillanatnyi nehézségek bosszúságai nem teszik szükségszerűen elérhetetlenné a távoli célokat. Mert a Sárga út is rögös, persze, de attól még Smaragdvárosba vezet.

2011. január 14. 19:30 - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Concerto Budapest

Km.: Borisz Berezovszkij (zongora)
Vez.: Keller András

Glinka: Ruszlán és Ludmilla- nyitány
Csajkovszkij: b-moll zongoraverseny, op. 23
Sosztakovics: V. szimfónia, d-moll, op. 47