Kelemen, Klementina

Zene ütős hangszerekre, énekhangra és zongorákra

2011.02.21. 10:27

Programkereső

Az utóbbi években több nagyszabású, előadótól és hallgatótól egyaránt roppant koncentrációt igénylő 20. századi mű (például Schönberg: Mózes és Áron, Kurtág: Csüggedés és keserűség dalai, Webern: Kantáta, stb.) előadásában is általános elismerést kiváltó színvonalon közreműködő Nemzeti Énekkar idén ünnepli létrejöttének huszonötödik évfordulóját. Az ez alkalomból rendezett koncerten az együttes ezúttal könnyedebb hangvételűre szabta műsorát, ám köszönhetően az izgalmas hangszerelésnek, és a szólistaként közreműködő fiatal tehetségek teljesítményének, sikerült különös ízt kölcsönöznie a jubileumnak.

Több zongora egy színpadon már látványnak sem mindennapi, s nem igényel különösebb kutatómunkát, hogy kijelenthessük: a nyugati zene kánonja nem bővelkedik olyan (nagyzenekari) művekben, melyek akár egynél többet alkalmaznának a billentyűs hangszerek legnépszerűbbikéből. Ennek alighanem zenén belüli és kívüli okai is vannak; mert tény ugyan, hogy a zongora hagyományosan szólóhangszerként, vagy kamarazenei alkotások kísérőhangszereként ismeretes és használatos, de nem feledkezhetünk meg egészen profán, gyakorlati tényezőkről sem: a szállíthatósággal, a mozgathatósággal vagy éppen - az újabb időkben - a túlterhelt művészek időbeosztásával kapcsolatos problémákról. 

Tudatában a fent említett okoknak, elképzelnünk is nehéz, hogy például George Antheil eredetileg tizenhat (!) pianolára, ütőhangszerekre és szirénákra írott híres-hírhedt műve, a Mechanikus Balett micsoda döbbenetet válthatott ki 1924-ben. A mind újabb és újabb kísérletek fényében természetesen mára a több billentyűs hangszer efféle egyidejű alkalmazása már nem számít akkora újdonságnak, s számos neves, a közelmúltban vagy jelenleg is aktív komponista életművében találhatunk többzongorás kompozíciókat. Elég, ha csak a néhány éve Magyarországot megjárt világhírű brit kompánia, a hattagú Piano Circus repertoárját megnézzük, amin többek közt Steve Reich, Terry Riley és Michael Nyman alkotásai is szerepelnek. A sajátos szextett mellesleg egy Stravinsky-lemezt is készített, amelyen többek közt a február 17-i koncerten felcsendülő A menyegzőt is rögzítette. 

Nemzeti Énekkar
Nemzeti Énekkar

Különös volt hallani, hogy Stravinsky Antheil művével csaknem egy időben (első változat: 1919, második: 1923) keletkezett „kantátája" milyen harmonikusan illeszkedik a Nemzeti Énekkar által megálmodott műsorrendbe, amelyben mégiscsak a populáris hangvételé volt a főszerep. Nehéz persze eldönteni, hogy az orosz mester darabja „szelídült-e meg", vagy éppen fordítva: a Carmina Burana mutatta meg új arcát azzal, hogy igen ritkán hallható formában, négy zongorára, ütőhangszerekre, és kórusra átírt változatban csendült fel. 

A darabok (amellett, hogy mindhárom a szerelem témakörével foglalkozik) minden bizonnyal akképpen lettek összeválogatva, hogy a befogadás nehézségei ne vonják el a hallgató figyelmét az ezer színben pompázó kórusról; hogy az énekkar valóban meg tudja mutatni sokszínűségét, korszakokon és stílusokon átívelő, széles mozgásterét. 

A színpadi látvány okán ugyanakkor elkerülhetetlen volt, hogy a zenekart helyettesítő zongoristák is végig a figyelem középpontjában maradjanak, még úgy is, hogy (zenei) szerepük ezúttal javarészt énekhang és szöveg „szolgai" kíséretére korlátozódott. A billentyűs művészek, köztük olyan kitűnőségekkel, mint Jandó Jenő, vagy a Duo KlaviArt néven is ismert Bizják-Zentai kettős, szemmel láthatóan egytől egyig élvezték a koncertet, s feltehetően egyikőjük se bánta, hogy a szokatlan hangszer-összeállításban rejlő lehetőségek ezúttal jobbára talonban maradtak. Mindvégig precíz és élvezetes játékuk csúcspontja egyúttal talán az egész este legemlékezetesebb pillanatát jelentette: A menyegző harangzúgást idéző, tisztán instrumentális befejezése valóban katartikusra sikeredett. 

Haloványabb, színtelenebb teljesítménnyel legfeljebb csak néhány énekes-szólista rukkolt elő. Ahogy azonban azt már a bevezetőben is jeleztük, kivételek szerencsére közöttük is akadtak, ráadásul a fiatalabbak körében: főként Szalai Ágnes (szoprán) és Horváth István (tenor) alakított emlékezeteset. Horváth, akit jelen sorok írójának legutóbb a szombathelyi Bartók Szemináriumon és Fesztiválon, a Cantata Profana előadásakor volt szerencséje hallani, különösen jó benyomást tett a hallgatóságra: egyesek keze már az Orff-mű második részében elhangzott, bombasztikusra sikerült szólója után tapsra lendült volna, noha még messze volt a vége - a töretlenül népszerű nyító-záró kórusdal, melyet a nagyérdemű most is nagy lelkesedéssel fogadott.

Ahogy összességében az egész hangversenyt is, de sokak alighanem nem csak az elhangzott három kompozíciót jutalmazták, hanem azt a minőségi munkát is, amely hosszú ideje folyik a Nemzeti Énekkar műhelyében, Antal Mátyás vezetésével, s amely a jövőben remélhetőleg hasonló színvonalú és sikerű koncerteket eredményez - a mostaninál jóval több figyelmet és türelmet igénylő alkotások bemutatásakor is.

A 25 éves Nemzeti Énekkar jubileumi koncertje 

2011. február 17. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Km.: Szalai Ágnes, Röser Orsolya (szoprán), Bakos Kornélia (alt), Kálmán László, Horváth István (tenor), Massányi Viktor (bariton), Balogh József, Bizják Dóra, Jandó Jenő, Zentai Károly (zongora), a Talamba Ütőegyüttes, Nemzeti Énekkar (karig.: Antal Mátyás), a MR Gyermekkórus (karig.: Thész Gabriella)
Vez.: Antal Mátyás

Stravinsky: A menyegző
Brahms: Szerelmi dalkeringők, op. 52
Orff: Carmina Burana - négyzongorás változat