Olivér

Tíz operára való zene

2011.02.28. 10:29

Programkereső

Egy még a 18. századból ránk hagyományozott beszámoló szerint miután az idősödő, de még nagy tekintélynek örvendő André Campra meghallgatta Jean-Philippe Rameau első operáját, az Hippolyte et Aricie-t, így fakadt ki: "Ebben a partitúrában tíz operára való zene van: ez az ember mindannyiunkat el fog homályosítani."
willam christie
willam christie

Ha a fenti kijelentés valóban elhangzott, Camprától nem tagadhatjuk meg a prófétai tehetséget: a "francia barokk" címke alatt számon tartott gazdag operarepertoárból manapság valóban Rameau művei örvendenek a legnagyobb népszerűségnek, a közönség körében egyértelműen megelőzve a maga korában abszolút mércének számító Lully termését is. A 18. század itáliai operakultúrájával - s mindenekelőtt az ahhoz kapcsolódó Mozart-remekművek máig élő kultuszával - összevetve ugyanakkor ez a népszerűség csupán a rajongók szűk körére korlátozódik, s az ellenállhatatlannak tűnő "olasz henger" voltaképpen már az 1750-es évek kezdetén elérte Franciaországot is, igencsak megkeserítve az éppen ekkortájt a francia színpad egyeduralkodójává lett Rameau életét.

A könnyed, szinte igénytelennek ható itáliai vígoperák váratlan konkurenciája annál fájóbb lehetett Rameau számára, mivel ő maga hosszú évtizedek szívós munkájával ért a csúcsra. Jóllehet édesapja köztiszteletben álló orgonista volt Dijonban, legidősebb fia nem futott be csodagyerek-pályát, hanem a helyi jezsuita kollégiumot végezte el nyögve-nyelve, majd előbb hegedűsként, utóbb pedig orgonistaként működött Avignonban, Párizsban, Dijonban, Lyonban és végül Clermontban. Bizonyára ez utóbbi városban írta meg első zeneelméleti munkáját, a majd' félezer oldalas Traité de l'harmonie-t, amely 1722 őszén jelent meg Párizsban, és addig szinte ismeretlen szerzőjét egy csapásra híressé tette nem csupán Franciaországban, de Európa-szerte is. Az átütő sikert kihasználva Rameau néhány év múlva újabb, nagy hatású elméleti munkával jelentkezett (Nouveau système de musique théorique, 1726), billentyűs darabok és kantáták közreadásával pedig zeneszerzőként is hozzálátott a párizsi közönség meghódításához. A beilleszkedés azonban nem ment könnyen: amennyire a publikációk címlapjából megítélhetjük, a francia fővárosban Rameau-nak csak a '30-as évek elején sikerült biztos (ismét csak orgonista-) álláshoz jutnia.

Amint azt maga Rameau is jól tudta, a valódi áttörést Párizsban csakis egy opera bemutatása hozhatta meg, s az Hippolyte et Aricie 1733. október elsejei premierjének valóban sikerült is Rameau-ra irányítania a muzsikuskörök osztatlan figyelmét. A Lully műveit istenítő "lullisták" úgy vélték, Rameau zenéjének komplexitása (az a bizonyos "tíz operára való zene") megbontja dráma és muzsika - éppen Lully által tökéletessé formált - harmóniáját. A "ramisták" viszont - akiket ellenfeleik ramoneurs,azaz "kéményseprők" névvel is csúfoltak - éppenséggel a már kopottasnak érzett Lully-féle modell megújítójának tekintették Rameau-t, s a következő évek sikerei, így a Les Indes galantes 1735 és 1737 között tartott 64 előadása, őket látszottak igazolni.

A közönségsiker hamarosan egy új mecénás érdeklődését is felkeltette a zeneszerző iránt: az 1730-as évek közepétől 1753-ig Franciaország egyik leggazdagabb embere, Alexandre Jean Joseph de La Pouplinière támogatta Rameau pályáját korántsem csupán anyagilag, de egyszersmind szalonjának a párizsi értelmiségre gyakorolt jelentős befolyását is latba vetve. A La Pouplinière biztosította háttérnek is köszönhető, hogy Rameau-t 1745-ben királyi kamarakomponista címmel tüntették ki, s az ezt követő néhány esztendő a bemutatott színpadi művek számát tekintve pályájának legtermékenyebb időszaka lett - ráadásul az új kompozíciók között olyan remekművek is akadtak, mint a Platée, a Pygmalion vagy a Zoroastre. Az évtized végére Rameau népszerűsége példátlan méreteket öltött. 1749-ben az opera intendánsa már szükségét érezte, hogy hivatalos rendelettel kettőre korlátozza az egy évben előadható Rameau-kompozíciók számát, ekképp teremtve némi esélyt a rivális komponisták egy-egy művének színpadra kerülésére is. A rosszmájúak azonban e rendkívül sikeres időszakban sem mulasztották el felemlegetni, hogy Rameau műveinek felújításai mindig sikeresebbek az eredeti bemutatóknál - mintha az egyetlen műbe zsúfolt, "tíz operára való zene" teljes befogadásához a közönségnek is tucatnyi előadás meghallgatására lett volna szüksége.

les arts florissants
les arts florissants

Az 1750-es évek elején váratlan csalódások érték a zeneszerzőt. Az olasz, illetve francia opera magasabbrendűsége kapcsán kirobbant, többnyire "buffonista háborúként" emlegetett sajtópolémia komolyan megtépázta a hagyományos francia színpadi műfajok tekintélyét, ráadásul az enciklopédisták legtöbbjét is elidegenítette Rameau-tól. Talán ennek is betudható, hogy a zeneelmélettel az elmúlt évtizedben csupán értintőlegesen foglalkozó zeneszerző - a komponálás rovására - ismét visszatért a teoretikus írásokhoz; a vágyva vágyott akadémiai tagságot azonban ezúttal sem sikerült kiharcolnia. 1764 szeptemberében így végső soron csalódott emberként hunyt el Bons-Enfants utcai otthonában, íróasztala fiókjában egy kisebb vagyonnak megfelelő készpénzt hagyva családjára. Halálával nem csupán a 18. század legjelentősebb francia zeneszerzője távozott, de egyszersmind minden idők egyik legnagyobb hatású zeneteoretikusa is.

Paradox módon az utókor Rameau "kettős identitásában", komponistaként és zeneelmélet-íróként elért, egyaránt kiemelkedő sikereiben nem sokoldalú zsenialitásának bizonyítékát vélte felismerni, hanem inkább az "igazi", "spontán" alkotói zsenialitás hiányára következtetett. Romain Rolland például úgy vélte: "Rameau mélységesen intellektuális művész; láthatóan kedveli az elméleteket és általánosításokat; még a szenvedélyek legbehatóbb tanulmányozása közben is inkább az elvont szenvedélyt tanulmányozza, mint az élő embert." Ezt a bő évszázada megfogalmazott ítéletet azonban a mai koncertjárók már aligha osztanák - nem utolsó sorban éppen William Christie és a Les Arts Florissants munkájának köszönhetően, akik immár évtizedek óta kápráztatják el a világot Rameau újabb és újabb műveinek emlékezetes előadásaival.

Les Arts Florissants

2011. március 8. 19:30

Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Vez.: William Christie

Rameau: Anacréon
Km.: Emmanuelle de Negri (Papnő), Hanna Bayodi-Hirt (Ámor), Ed Lyon (Agatoklész), Alan Buet (Anakreón), Jean-Yves Ravoux (egy vendég)
Rameau: Pygmalion
Km.: Emmanuelle de Negri (Ámor), Hanna Bayodi-Hirt (a szobor), Ed Lyon (Pygmalion), Virginie Thomas (Céphise)