Nándor

Message à Monsieur Rousseau

2011.03.10. 12:05

Programkereső

Boldogult diákkoromban Jean Philippe Rameau-tól alig lehetett hallani mást koncerteken, mint a Tyúk című csembaló-darabot (ezt is többnyire zongorán elővezetve). Szórakoztató apróságnak tűnt, de meg kell vallanom, nem keltett bennem különösebb kakasi érzelmeket.

A zenetudományi tanszak óráin természetesen többször szóba került a francia barokk eme mestere, elsősorban a híres Összhangzattan, a Traité, meg néhány színpadi mű. Untuk, becsülettel. Tanárunkat ugyan szerettük, mert hihetetlenül sokat tudott (Kovács Jánosnak hívták, Isten nyugosztalja, sietve kijelentem, mielőtt bárki rosszra gondolna, csak névrokon), de csodát nem tehetett. Nem volt tisztességes felvétel, amit bemutathatott volna. Kottákat néztünk, blattolgattunk keservesen. És elkönyveltük magunkban, Rameau egy unalmas fráter, azoknak volt igazuk - Rousseauval az élen - aki a híres buffonista-vitában, 1752-ben menthetetlenül túlhaladottnak vélték. Aztán jött a Mezzo-tévé. Az ember nézte, amíg nézhette (mert a kultúra nagyobb dicsőségére az illetékes szolgáltató egy idő után törölte a „csomagból"), s ezekben a szerencsés percekben-órákban előfordult Rameau-opera is. Kiderült, hogy ez bizony fogyasztható árucikk volna, csak meg kell rendezni mai igények szerint és elő kell adni - furcsa módon a régi igények szerint. Huszonegyedik századi paradoxon. Aki látta a Platée-t, tudja, mire gondolok. No, és emlékezhetünk a közelmúltból egy hazai kísérletre is. A Hyppolite és Aricie Kovalik-féle rendezésére. Magam Miskolcon láthattam. A hangszeres rész ugyan nem volt tökéletes (diákegyüttes játszott, modern hangszereken), de a többi... a kirobbanóan tehetséges fiatal énekesgárda vokális teljesítménye és olykor szinte akrobatikus játéka életem egyik nagy élményével ajándékozott meg. 

Willam Christie
Willam Christie

Szó ami szó: Rameau-t érdemes elővenni, leporolni. Nagy várakozással mentem el tehát William Christie együttese, a Les Arts Florissants keddi hangversenyére, amely két ún. opéra-ballet bemutatásával kecsegtetett. Talán túl nagy is volt ez az előzetes várakozás. Mert bevallom, az első félidő (az Anacréon) nem győzött meg maradéktalanul. A zenekari játékban is felfedezni véltem pontatlanságokat. Christie sajátosan dirigál: alig taktíroz, inkább csak a muzsika erővonalait jelzi gesztusaival. Nem lehet könnyű a kezére játszani. Az akusztika is megtette a magáét: bizony a barokk hangzásvilághoz nem ideális a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme (ezt nem először tapasztalom). És az énekesek sem mind álltak a helyzet magaslatán. A baritonista Alain Buet pl. cseppet sem ragadott magával. Közepes hangmatéria birtokosa. Mellékszereplőnek megfelel, csakhogy ezúttal ő kapta a fő szerepet. Sok pompás táncritmus ellenére enyhe csalódást éreztem. A látvány pedig nem kárpótolt - hiszen alig volt mit nézni. Emberek jöttek-mentek, itt-ott gesztusokat tettek - ennyi. Szemrehányás persze nem érheti az előadókat. Koncertszerű előadást ígértek, nem többet, ezt teljesítették is. Megkockáztatom: a darab sem tartozik a Mester életművének legjobbjai közé. 

A második félidő viszont lenyűgözött. A Pygmalion sem vérbő dráma, aki ezt várja el egy ilyen revűszerű alkotástól, félreérti magát a műfajt. Ám ez a kompozíció valahogy eleve szerencsésebb pillanatban születhetett. Fantasztikus részletek akadnak benne az üdítő táncok mellett (pl. az átvonuló Ámor látomásának zenéje). És fantasztikus tenoráriák. Ez utóbbiakat ezúttal egy elsőrangú tenorista keltette életre. Ed Lyon az Anacréonban is pódiumra lépett, de ott csak kis szerep jutott neki. Itt csodát művelt. Gyönyörű, hajlékony hang, virtuóz technika. Az ismertetőfüzet szerint Stravisnsky Rake's Progress-ében is fellépett már Tom Rakewell-ként - mit mondjak, meghallgatnám a felvételt. Immár az akusztika sem zavart (nyilván akklimatizálódtam), a zenekart szinte végig nagyszerűnek éreztem. Christie furcsa gesztusaiban mégiscsak lehet valami: a lényeget tudja közvetíteni. Talán többet próbálták-játszották ezt a darabot. Mindenesetre az frissnek, elevennek, a szó legnemesebb értelmében szórakoztatónak tűnt. A hölgy-szereplőket ugyan nem sorolnám egy képzeletbeli világranglista élmezőnyébe, de biztosan jóval előbb lenne a helyük, mint manapság a magyar egyetemeknek, amelyek szomorúan olvasom, az első 250 közé sem kerültek be (most tekintsünk el attól, hogy az efféle listázás mennyire valós-jogos kritériumok alapján történik). A neveket mindenesetre érdemes feljegyezni: Emmanuelle de Negri és Hanna Bayodi-Hirt mindkét darabban szerepelt, Virginie Thomas csak a Pygmalionban. Nem tartom kizártnak, hogy némelyikük pályája utóbb felfelé ível. 

Egyébként innen üzenem Rousseaunak (per analogiam: „óva intjük Amerikát"): lássa be, Rameau-val kapcsolatban nem volt igaza.

Les Arts Florissants

2011. március 8. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Vez.: William Christie

Rameau: Anacréon
Km.: Emmanuelle de Negri (Papnő), Hanna Bayodi-Hirt (Ámor), Ed Lyon (Agatoklész), Alan Buet (Anakreón), Jean-Yves Ravoux (egy vendég)

Rameau: Pygmalion
Km.: Emmanuelle de Negri (Ámor), Hanna Bayodi-Hirt (a szobor), Ed Lyon (Pygmalion), Virginie Thomas (Céphise)