Ilona

Tallér Zsófia: "A zenét szeretni is kell, nem csak tudni"

2011.06.21. 09:07

Programkereső

A zeneszerző-pedagógussal a szeptemberben induló alkalmazott zeneszerzés szakról, készülő műveiről, az iskolai zeneoktatásról és az év gyereklemezének választott Boribon muzsikál albumról is beszélgettünk.

- Hogyan lett belőled alkalmazott zeneszerző?

- Hamar a színház mellé sodródtam. 23-24 évesen a Nemzeti Színház zenei vezetője lettem. Nagyon nehéz volt megtanulni az alkalmazkodást, elsajátítani a színházi, a zeneitől nagyon eltérő típusú kommunikációt, pontosan megérteni egy rendezői instrukciót és lefordítani például azt, hogy a "legyen itt ez a zene gyorsabb" kérés nem feltétlenül a tempóváltoztatást jelent, hanem elég, ha csak dinamikusabb vagy telítettebb lesz a hangszerelés.

- Ilyen típusú tréninget fognak kapni a Zeneakadémia és a Színművészeti Egyetem újonnan induló alkalmazott zeneszerzés szakirányának növendékei?

- Inkább úgy fogalmaznék, egy olyan csomagot szeretnénk átadni, ami a szakmai tudáson túl talán megélhetést is ad.

Tallér Zsófia
Tallér Zsófia

- Ugyanazok jelentkeznek ide, mint akik a zeneszerzés szakra?

- Ha nem is darabra mindenki, de biztosan van átfedés közöttük. Mostanában azt tapasztalom, a gyerekek úgy vannak vele, mindegy, milyen szakra, de kerüljenek be, ugyanis az orientációjuk biztos, de az érdeklődésük még nem tisztázott. Ez lesz az első évfolyamunk, a Zeneakadémián a zeneszerző szakon belül kapunk néhány helyet. Tizenketten jelentkeztek, ami szerintem óriási dolog. Tudok olyan diákról, akit ennek a szakiránynak az indulása fordított vissza a zeneszerzés felé.

- A két intézmény összefogása nélkül nem jöhetnének létre rendező-zeneszerző alkotópárok?

- Dehogynem, véletlenszerűen, de ez a kooperáció szervezett keretet biztosít a "nagy találkozásokhoz". Az SZFE-n évek óta rendezett sanzonversenyek izgalmas kirándulások a zeneszerzőnövendékeknek, mivel olyan előadókra kell minőségi zenét írni, akik nem profi énekesek, olyan elvárásoknak megfelelni, melyek ismeretlenek a klasszikus képzésben. Ez is egyfajta alkalmazott helyzet, de hiányzik a láncból a rendező, aki azt mondja, hogy ne ezt, vagy ne így. Az, hogy valaki heti rendszerességgel, kötelezően részt vesz a másik munkájában, egy olyan együttélést eredményez, ami jóval mélyebb, mint egy véletlenszerű egymásra találás, hiszen nagyon nagy részben függ az emberi habitustól, ki kivel tud együttműködni, és ez nem elsősorban művészi kvalitás kérdése. Szerencsére a színművészetin sokféle osztály van: rendezők, bábosok, koreográfusok, színészek, filmesek, és itt a stílusgyakorlatok révén mindenki megtalálhatja a neki megfelelő terepet.

- Ha már itt tartunk: az alkalmazott zeneszerzőből hogyan lett pedagógus?

- Egyik diplomám zeneszerzői, a másik tanári, de ami igazán meghatározó volt, az Petrovics Emil tanár úr hívása, aki ötödéves akadémista koromban maga mellé vett tanársegédnek. Kezdettől fogva élveztem a tanítást, bár azért voltak nehéz pillanatok. Mint a régi nagy mestertanárok, ő is csoportos órákat tartott. Zeneszerzői műhelymunka folyt, minden növendéke jelen volt. Egymás után mutatták meg a munkáikat. Ő hallgatott, pókerarccal nézett, és mindig nekem kellett először megszólalni, véleményt mondani. Aztán a színművészetin harmincegynéhány év után rám hagyta a katedráját. Nagyon hálás vagyok neki ezért.

- A Szentkirályi utca a fő bázisod?

- Igen, ott az összes osztálynak tanítok zenét, de mindegyiknek másképp, ami a nehézségét és egyben a szépségét adja a munkának. A kezdetkor föl kell mérni, milyen összetételű az osztály, milyen zenei tudással, előélettel rendelkeznek a fiatalok, és szaktól függően mire van szükségük. Nagy kihívás, hogy aki konzit végzett, az is kapjon valamit az órán, és aki nem tud kottát olvasni, az se távozzon élmény nélkül. A mostani oktatási rendszer még az érzékeny gyerekektől is távol tartja a komolyzenét, azt látom, nem nagyon vannak "tolmácsok": az egyik véglet a doktriner, szolfézson keresztüli vezető, csak profi képzés, a másik pedig a semmit nem adó "plim-plim", a bulvár. Bár leendő vizuális alkotókkal foglalkozom, mégis létezik egy, a művészeteken átívelő, erős összetartó kapocs: a sajátos európai dramaturgia, ennek a mezsgyéjén tudunk összefüggéseket találni. A Zeneakadémián pedig a zeneelmélet tanszékhez tartozom, zeneszerzőket, elmélet szakosokat, korrepetítorokat tanítok.

- A zeneszerző mennyire aktív benned?

- Most fejeztem be egy harsonakvartettet a Four Bones együttesnek, zajlanak a lemez felvételei, a lemezbemutatóra ősszel a Trafóban kerül sor. Szintén nemrég fejeztem be egy harsonaversenyt Fejér Andrásnak, a Berlini Filharmonikusok kiváló harsonás szólistájának, ami - ha igaz - október 22-én a Dohnányi Zenekarral meg is szólal. És egy operán dolgozom. A Johanna óta nagyon szerettem volna újra zenés színpadi művet írni.

- Miről szól?

- Rakovszky Zsuzsa, akit nagyon nagyra tartok, írt nekem tavaly egy csodálatos librettót egy Tolsztoj-novella alapján. Marton László keresett meg azzal az ötlettel, hogy az általa a Vígszínházban megrendezett, Legenda a lóról című darabból ill. eredetijéből, a Holsztomer, egy ló történeté-ből írjak egy operát. Marton a doktori iskolában a témavezetőm volt, és kevesen tudják róla, hogy a legendás Nádasdy-osztályba járt, végzettségét tekintve tulajdonképpen operarendező. Természetesen nagyon örültem, bár az ajánlott téma először meglepett, az operában minden antropomorf szituáció nagyon kényes: képzeld el, hogy rázendít egy ló egy áriára... Aztán beleszerettem a történetbe, úgy éreztem, meg tudom csinálni. Sokat dolgoztunk, Radnóti Zsuzsa is csatlakozott hozzánk, hárman építettük fel a jelenetsort. Eközben sikerült megnyerni Rakovszky Zsuzsát a librettó megírására, amit tavaly nyáron kaptam meg tőle. A zenével azóta folyamatosan haladok.  Mindennel együtt körülbelül két éve dolgozunk a darabon. Marton tanár úr és a két Zsuzsa rengeteg munkával állt a darab mögé, és ezzel együtt mögém. Mérhetetlen volt irántam a bizalom, ez nagyon meghatott. Még Kiss Imrével állapodtunk meg abban, hogy az opera 2012. október 26-án látható majd a Müpában Marton László rendezésében, Vashegyi György vezényletével, a Rádió kórusának közreműködésével. Remélem, valóban sikerül bemutatni.

- Tudod, hogy milyen hangokra, kikre írod?

- Én tudom, hogy kiket szeretnék, és bízom benne, hogy ők is igent mondanak majd.

- Ha egy operához legalább két év kell, akkor a Boribon muzsikál mennyi idő alatt készült el?

- Talán két hónap alatt. Azokat a dalokat nagyon könnyen írtam.

- Hogyan találtatok egymásra Marék Veronikával?

- Nem ismertem az összes könyvét, ahogyan születtek a gyerekeim, úgy figyeltem egyre inkább a meséire. Együtt dolgozni pedig azért kezdtünk, mert közös ügyvédünk, Ágoston Alexandra, aki emellett egy pontos, jó vénájú könyvkiadó, összehozott bennünket, és az ő javaslatára született meg első közös vállalkozásunk, a Kippkopp és Tipptopp című zongoradarab-sorozat. Verában azt szeretem, hogy nem gügyög, nagyon természetesen tud gyerekeket zavaró vagy foglalkozató dolgokról beszélni, és ezek a mesék segítenek a gyerekeknek olyan nehézségeket feldolgozni, mint egy testvér születése, vagy akár kríziseket, mint a válás vagy a halál. Egyáltalán: jól ráérez arra, mi az, amivel a gyerekeknek problémája van, és ez a tiszta gondolkodás lehet a titka.

- A képbe hogyan került az előadó, Mórocz Adrienn?

- A hitelesség mindig nehéz ügy a színpadon, a gyerekközönség erre különösen érzékeny. Halász Judit azért tud ennyi éve sikeres lenni, mert természetes és valódi szeretet sugárzik belőle. Rengeteg, ugyanebben a műfajban próbálkozó színésznő eltűnt mellőle, és ő nem azért van a még mindig pályán, mert korán kezdte és megszokták, hanem mert tényleg ő a legjobb ebben. Valaki hozzá hasonlót kerestem, olyan lányt, akinek tiszta a tekintete, akinek ez a feladat nem hakni, hanem kiteljesedés. A színművészetin a színészeket én nem tanítom, Adrit Bagó Gizella ajánlotta. Hihetetlen, milyen egyszerű természetességgel tud énekelni, gyönyörű hangja van és ráadásként olyan bónuszai, hogy bábszínész szakos, hogy tehetséges színész, hogy táncművészeti szakközépiskolába járt, és emellett rendkívül bájos, egy olyan porcelánbaba, akinek a lelke is ép. Remélem, jó sorsa lesz a szakmában, megérdemli. A döntést egyébként nem egyedül hoztam: a kiadó képviselője, Veronika és a kisfiam is ott ült a meghallgatáson, mert a gyerekeket nem lehet megvesztegetni, őket kizárólag a személyiségen keresztül lehet megfogni.

- Másképp komponál egy zeneszerző a gyerekeknek?

- Tulajdonképpen azért nem, mert az alapanyag a meghatározó, a zeneszerzésben mindig van praktikum is. Amikor a zongoradarabokat írtam zeneiskolásoknak, akkor nem feledkezhettem el arról, hogy zenét tanuló gyerekeknek írok gyakorlódarabokat egy mese története alapján. Mindezt azonban a saját stílusomtól nem idegen hangokkal, de a technikai limiteket figyelembe véve, a gyerekek szintjének megfelelően írtam. A Boribon muzsikál Veronika játékosságából indul ki, ami megint csak megüt egy stiláris alaphangot. Azt szerettem volna, hogy ezekben a dalokban megjelenjen a gyerekdalok egyszerűsége, de ez ne jelentsen gügyögést vagy butaságot, inkább a kedvesség irányába menjen, és a maga egyszerűségében hasson. Bevallom, nem szoktam kategorizálni zeneszerzés közben, nem hiszek abban, hogy felnőtteknek komolykodva, gyerekeknek infantilisan kell írni. A természetes fogalmazást tartom fontosnak. És biztosan benne van az összes gyerekprodukciómban a két fiam is, hiszen a zene is anyanyelvem, így velük beszélgetek komponálás közben. Az, hogy mesét olvasok nekik vagy zenét írdogálok, majdnem mindegy.

- És ők mit hallgatnak?

- Elég polárisan helyezkednek el, mert a nagy 17 éves, a kicsi pedig 5. A kicsi a Boribon korosztálya, énekel is a lemezen. A nagyfiam tracklistáján - ma már így kell mondani... - a kamaszság abszolút tipikus attitűdjével a heavy metáltól Beethovenig minden megtalálható. Jó füle van, azt viszont egy bánom, hogy ő nem tanult olyan szisztematikusan zenét, ahogyan én szerettem volna. Sok embert meg fogok talán bántani azzal, amit most mondok. Elvittem zeneiskolába, beírattam előképzőbe, egy jónevű helyre, de rendszeresen rossz érzésekkel jött haza. Beültem az órára, és beláttam: igaza van. Az óra élvezhetetlenül unalmas és lapos volt, nem fogta meg a gyerekeket. Azt hiszem, most kezdjük érezni, hogy elveszítjük azt, amit Kodály elért, mert eltűnt az éneklés általánossága, és semmi élményt nem ad egy kicsi gyereknek az, hogy szolmizáltatják, ha közben az éneklés öröméről elfelejtkezünk. Sok olyan növendékem van, aki elmondja, szeretem a zenét, több évig zongoráztam, de egy idő után nem bírtam elviselni a zeneiskolát. Túl sokszor hallottam ezt ahhoz, hogy ne tekintsem akár szociológiai tükörnek. Nem vagyok ellene a sok elmélet tanításának, sőt, ám a modor és a metodika nem mindegy. Azt hiszem, hasonló problémával szembesül az, aki sportolni akar: vagy hajnalban megy a gyerek és egy szakosztályban már kicsi korától versenyszerűen, mindent egy lapra feltéve küzd, vagy nincs módja a mozgásra, mert a jól szervezett amatőrképzés hiányzik. Sokszor elfelejtjük, hogy az "amatőr" szóban a 'szeret' szótő, és nem a dilettantizmus van. A zenét szeretni is kell, nem csak tudni, a zenélés öröm, nem csak feladat. Ezt kellene tudnia sugározni minden zenetanárnak.

- Hogyan veszed fel a harcot a dobalapra feljátszott tinglitanglik ellen?

- Müller Pétertől olvastam egyszer egy nagyon jó gondolatot. Elege van abból, hogy a művészek siránkoznak, a műveikben jajgatnak, és apokliptikus víziókat festenek le a művészet, a kultúra, az emberi történelem végnapjairól. Köszönjük, tudjuk: nagy baj van a világban, ez már száz éve is világos volt. Felesleges már a vész eljövetelét hirdetni, nyavalyogni rajta, hiszen az már itt van. Most tenni kell, megfogni egymás kezét, és menteni, ami menthető. Így talán sikerül túlélni. Mindenki tegye szíve szerint jól a dolgát.