Katalin

Napról napra - interjú Kovács Jánossal

2011.08.10. 08:10

Programkereső

Kovács Jánosnak, a Magyar Állami Operaház első karmesterének karrierje olyan hűséggel kötődik az Andrássy úti palotához, ami a 21. század elején már szinte szokatlan. A 60. születésnapját ünneplő dirigenst az állandóságukban is változatos évtizedek tapasztalatairól kérdeztük.

- Az Ön mesterei a Zeneakadémián Simon Albert és Kórodi András voltak. Milyen alapvető szakmai értékeket tanult tőlük, főleg a már-már legendaként emlegetett Simon Alberttől?

- Ha röviden kellene megfogalmaznom, azt mondanám: ami jót tudok, azt tőle tanultam. Egyfajta különös érzékenységet leshetett el tőle az ember, ami az artikulációban, az intonációban, a zenei figyelem minden részletében egyaránt megnyilvánult. Hiperérzékeny muzsikus volt, akinek a személyisége komplex emlék, olyasmi, amivel azóta is együtt élek. Segít az új művek tanulásában, a zenei folyamatok érzékelésében. Annak idején egyébként, amikor végzős voltam, felajánlotta, hogy legyek tanársegéd mellette, de Kórodi, akitől szintén rengeteget kaptam, bevitt akkor az Operaházba azzal, hogy csináljak végig ott egy évet korrepetitorként, és azután döntsem el, mit is szeretnék.

- Nem bánta meg a döntését?

- Egyáltalán nem, az a tanársegédség végül is túlságosan szűk lett volna. Simon Albertnek nem lehetett a nyomában haladni, mindenki besavanyodott, aki utánozni próbálta. Így viszont megőriztem belőle azt a hozzáállást, hogy nem kötelező az operát unalmasan és slamposan előadni.

- Ez a választása szülte a bayreuthi asszisztensséget is?

- Áttételesen. Bayreuth véletlen volt. Theo Adam vendégszerepelt Pesten, amikor kezdő voltam az Operában, és ő vitt magával zongoristaként. Patrice Chérau híres Ring-rendezésének ment akkor talán a harmadik évada. Meghatározó élmény volt, ahogyan taktusról taktusra, elképesztő fantáziával építette fel a műveket.

Kovács János
Kovács János

- Milyen az ideális viszony Ön szerint egy opera rendezője és karmestere között?

- A rendező elsődleges feladata az, hogy élénk színpadi fantáziája legyen (nagyon jó zenei asszisztenciára van szükség, persze). Nem kell jó zenésznek lennie, de terepet kell biztosítania a zene számára, engednie kell élni, hogy ne csak a kotta felparcellázása legyen a karmester dolga. Egy rendelkező próbán egészen másképp játszom én is, ha ott jó és konkrét munka folyik. Végtére is, ahogyan Ferencsik mondta egyszer, a zenésznek mindenképpen gondolnia kell valamire az egyes motívumok megformálásakor. Mindegy mire, de valamire muszáj.

- Több évtizedes operaházi tevékenységgel a háta mögött hogyan látja, és milyennek szeretné látni az intézmény jövőjét?

- Mivel '73 óta dolgozom az Operában, és végigjártam a teljes szamárlétrát, talán túlságosan is kötődöm ehhez az intézményhez. Nem is a hűség a gyengeségem, hanem hogy már meg sem tudnék válni az Operától, azt hiszem, olyan mélyek a gyökereim. Akárhogy is, maradi nézeteim vannak. A társulatban és a repertoárban hiszek, titokban ezt szeretném, ha visszajönne egyszer.

- Pedig számos színház, zenés is, ér el látványos eredményeket meghívott hírességek és egyéb szabadúszók összeterelésével az évad tervének megfelelően.

- Prózai színészeknél esetleg könnyebben megy, bár többen állítják, hogy hosszú távon számukra is nehézséget jelent. Zsámbéki Gábor egyenesen azt találta mondani egy alkalommal, hogy társulat nélkül igazi színházat nem lehet csinálni. A zenészek esetében legfeljebb a hangszeres szólisták művészi személyiségének nem árt a magány, mert nekik egyébként is ez az életforma a sajátjuk. Az énekesek azonban egy csoportnak vannak kiszolgáltatva, akikkel együtt kell dolgozniuk. Az állandóság éppen ezért olyan lényeges és hasznos a számukra. Erre a tehetséges embereknek éppúgy szükségük van, mint bárki másnak. Tisztában vagyok vele, persze, hogy ez a kérdés bonyolult, és nem lehet kielégítően kifejteni itt. Tudom, hogy a „toborzott" előadások is hoznak létre nagyon jó együtteseket, én mégis abban hiszek, hogy a fesztiváljelleg csak a produkciót csiszolja, a személyiség nem fejlődik általa igazán.

- Az Operaház jelenlegi helyzetében ezek az elképzelések nem látszanak könnyen megvalósíthatónak. Lehet tervezni egyáltalán?

- Nem. Illetve tervezni mindig lehet, de addig, amíg a mindenkori vezetők elsősorban önmagukat akarják megvalósítani bármi áron, ahelyett, hogy az intézményben gondolkodnának, ezek a tervek csak ábrándok maradnak. A ház helyzete évek óta egyre elkeserítőbb, most pedig minden korábbinál rosszabb. Így lehetetlen távlatokban gondolkodni. Nem marad más, mint hogy napról napra dolgozzon az ember, és reménykedjen.

(Az interjú elkészülte után lemondott tisztségéről a a Magyar Állami Operaház megbízott főigazgatója, Mozsár István, a nemzeti erőforrás miniszter pedig az első karmestert kérte föl az intézmény vezetésére. - a szerk.)