Jusztina

Osztott siker

2011.10.14. 09:41

Programkereső

Új EU-s határozat született a zenészek szerzői jogairól: védelmük 50 helyett 70 évig fog tartani. A hosszas vitát követő szeptember 12-i döntés után a zeneipar főbb szereplői ünnepelhettek, azonban a kritikus hangok azóta sem csitultak, szerintük épp a közönség és az előadók jártak rosszul.

Plácido Domingo, a Hanglemezkiadók Nemzetközi Szövetségének (IFPI) elnöke másfél hónappal kinevezése után máris örömhírrel állt a szervezet elé: az Európai Unió Tanácsának direktívája szerint 2013-tól a zenei felvételek előadóinak és készítőinek jogvédelme húsz évvel tovább tart. A zeneszerzőket illető jogdíjakat már eddig is garantálták az alkotók halála után 70 évig, a hivatalos közlemény szerint tehát az intézkedés első sorban a felvételeken szereplő zenészeknek kedvez. Michel Barnier, a belső piacért és szolgáltatásokért felelős európai biztos úgy fogalmazott, az 50 éves jogvédelem a várható élettartam növekedése miatt nem elegendő, hiszen a már nyugdíjas korú előadók, akik nehezebb anyagi helyzetben vannak, elesnének a bevételektől.

A tagállamok nemzeti jogszabályaiba két éven belül kell beépíteni a határozatot, amely három további intézkedéssel könnyít a zenészek sorsán. A meghosszabbított időszakban keletkezett bevételek 20 százalékát a kiadóknak egy alapba kell fizetniük, amelyből azok a stúdiózenészek részesülnek, akik a felvétel idején egyszeri díj ellenében lemondtak jogaikról. E mellett, a "felhasználod vagy elveszíted" záradék szerint, amennyiben 50 év után a kiadó nem tartja kereskedelmi forgalomban a felvételt, le kell mondania a szerzői jogokról az előadók javára. A "tiszta lap" rendelkezés pedig azoknak az előadóknak biztosítja a plusz 20 évben a jogdíjak teljes összegét, akiknek a kifizetett előlegek miatt a szerződés szerint még levonásokkal kéne számolniuk.

A törvényhozók szerint a hosszabbítás a zenészek számára évente átlagosan 150 és 2000 euró közötti bevételt fog hozni, amivel persze nem Paul McCartney vagy Tom Jones, hanem a sok ezernyi stúdiózenész helyzetén akarnak javítani.

Plácido Domingo - Il Postino
Plácido Domingo - Il Postino

A döntést szerzői jogvédő irodák és zenész szakszervezetek is üdvözölték, de a fejlemény természetesen a kiadók érdekeit védő IFPI győzelmét is jelenti. Márpedig rájuk fért egy jó hír, hiszen az elmúlt évtizedben, többek között az illegális letöltések és az albumokat lassan leváltó egyenkénti dal-eladások nyomán, a lemezipar bevételei folyamatosan és drasztikusan csökkennek. A sokaknak elérhető, könnyebben megfizethető stúdió berendezések és szoftverek, valamint az ingyenes internetes marketingmódszerek ellenére pedig még mindig a kiadók azok, akik minőségi feltételek között, nagyobb együttesekkel és profi hangmérnökökkel is tudnak felvételeket készíteni, és azokat igazán eredményesen terjeszteni. Így, az érvelés szerint, a kreativitás „befektetőiként" ők is támogatásra szorulnak.

Az új direktíva a tagállamok jogrendjei közötti, illetve az EU és az Egyesült Államok szabályozása közötti eltéréseket is harmonizálja, miközben segít az idősödő zenészeken és a bajlódó kiadókon. Nem nyilvánvaló tehát, hogy miért tartott éveken át az előzetes vita, a szavazáskor miért tartózkodtak az osztrákok és az észtek, és miért ellenezte az indítványt Belgium, Csehország, Hollandia, Luxemburg, Románia, Svédország, Szlovákia és Szlovénia.

A végtelen katalógus

A válasz az egyensúlyban keresendő, ami a közös kulturális javak gyarapításához szükséges. Ugyanis a szerzői jogok egyszerre gátolják és katalizálják a "termelést", a műveket úgy kell védeniük, hogy közben azok eljuthassanak a közönséghez: egyszerre cél az alkotók pénzügyi ösztönzése és a hozzáféréssel nyújtott inspiráció. Például egy közkincsből vett, könnyen hozzáférhető francia népdal (Hull a pelyhes) feldolgozásában mutatkozott meg Dohnányi Ernő játékos kreativitása. Vagy éppen Mozarté, akit nem csupán ezen variációi, hanem Milos Forman Amadeus című filmjének egyik kulcsjelenete is jellemez, ahol Salieri mester indulóját egy pillanat alatt átírva új művet, egy Figaro-áriát komponál. Másrészt, a salzburgi zseni elszegényedéséről szóló képsorok szintén jellemző művészsorsot ábrázolnak, a jogdíjakból származó bevételek hiányát.

A fent leírt egyensúlyi helyzet a valóságban nehezen található meg, mivel az egyéni alkotók és a közönség helyett a főszerep általában a kiadóké. Az első szerzői jogvédelmi törvény, amely Stuart Anna királynő idején, 1709-ben keletkezett, lényegében a könyvkiadókat védte egymástól, a szerzők jogairól mélyen hallgatott. Az Anglia és Skócia egyesítésével létrejött Nagy Britanniában ugyanis sem az angol, sem a skót kiadók nem akarták, hogy versenyhelyzetüket a másik oldalról veszélyeztessék. A 18. század végén a forradalmi Párizsban már olyan szellemi tulajdonjogokat fogalmaztak meg, melyek az alkotók érdekeit is védték. Azonban a gyakorlatban olyan struktúra jött létre, amelyben a jogokat, így a bevételek zömét, rendre a kiadók szerezték meg, akik cserébe jogdíjakat csepegtettek vissza az alkotóknak. A Breitkopf kiadó a 19. században felfedezte a katalógusok jelentőségét, vagyis a közzé tett, régebbi művek gondozásából származó stabil bevételeket. Számukra Liszt Ferenc zongoraművei mellett Mozart és Haydn szerzeményeinek poszthumusz kiadásából származott tekintélyes jövedelem.

Liszt Ferenc
Liszt Ferenc

A modellt később a rádió, a hangfelvételek és a különböző hanghordozók bevezetése idején sem hagyták el, a kiadóknak elemi érdekük lett, hogy minden újabb jogi védelem bevezetése után a lehető legteljesebb kontroll kerüljön hozzájuk. Ez nem csupán magukra az alkotóktól szerzett jogokra, hanem azok érvényességére is vonatkozott, ezt példázza az Egyesült Államokban látott tendencia. Míg 1790-ben 14 évre nyújtott védelmet a törvény, a kiadók lobbitevékenyégének köszönhetően azóta sokszor hosszabbították, amíg 1998-ra eljutottak a 95 évhez.

A védelem nem csak időben, de alkalmazhatóságában is egyre nőtt, hiszen a nyilvánosság előtt való előadás is komoly bevételi forrást jelent. Ráadásul az érdekvédelem tekintélyes jogászsereggel bővült, amely hamar hírhedt lett túlkapásairól. Az amerikai jogvédő társaság (ASCAP) például 1996-ban perrel fenyegetett egy cserkészlány szervezetet, amennyiben a tábortűznél énekelt Happy Birthday to You című dal után nem fizetnek jogdíjat. Az 1893-ban írt szerzeményt egyébként 1935-ben jegyezték be szerzői jogvédelemre, és becslések szerint évente 2 millió dollárt hoz a tulajdonosnak.

A katalógus őrzése, és a szerzői jog érvényességének folyamatos bővítése tehát a kiadók alapérdeke lett, a szabad felhasználás és az újabb kiadások korlátozása pedig a közkincs kárára történik. A helyzetet súlyosbítja, hogy a digitális zene korában a négy nagy kiadó (Universal, Sony, Warner, EMI) egyre vehemensebben kénytelen védeni értékeit, kevesebb kockázatot vállalva adnak ki új felvételeket. John Perry Barlow amerikai politikai aktivista még 1994-ben, az internet hajnalán jósolta a Wired magazin hasábjain, hogy a digitális formátumban minden szellemi tulajdon ingyenes, azonnali és kontrollálhatatlan módon lesz terjeszthető, így újra kell gondolni a szerzői jogvédelem fogalmát, különben egy süllyedő hajón találjuk magunkat, ahol egyre szigorúbb szabályozásokkal, a szólásszabadság korlátozásával próbálnak érvényt szerezni a jogoknak. Az internet-hozzáféréstől eltiltott egyéni felhasználók és a milliós perek világában úgy fest, volt alap az aggodalomra. Az újragondolásban fontos szerep jutott Lawrence Lessig harvardi jogtudósnak, aki a Creative Commons licensszel dinamikusabban alkalmazható, szabadabb felhasználást megengedő jogi keretet alkotott, amely a közkincsek gyarapítását segíti. Azonban ez nem helyettesíti, csupán kiegészíti a hagyományos szerzői jogi rendszert, amely nehezen változtatható meg addig, amíg a ráépülő üzleti modell működik.

Újraszámolás

A négy nagy kiadó nyomására tehát az amerikai modellhez hasonló tendencia látható Európában is, a közkincs bővítése, a hozzáférhetőség javítása helyett a védelem kiterjesztése zajlik. A Kalózpárt európai képviselői már idén áprilisban felszólaltak az érdekütközés ellen, amikor Maria Martin-Prat, a kiadók lobbicsoportja, az IFPI egyik vezető jogásza lett az Európai Bizottság szerzői jogokért felelős osztályának vezetője. A viták során pedig újra és újra felmerült, hogy a direktívában a zenészek érdekeivel csupán takaróznak a fogalmazók.

Az indítvány 2008-as verziójában még 95 éves védelem szerepelt, ami túlmutat az előadók élettartamán, ezt sikerült 70-re csökkenteni. A svédek szerint a betarthatatlan törvények tovább gyengítik a szerzői jogok tiszteletét, amivel ismét csak a zenészek érdekei sérülnek, tehát még a fiatal alkotókat is elijeszti.

Martin Kretschmer brit jogász a New York Times-ban úgy kalkulált, a direktívából származó többletbevételek több mint kétharmada a katalógusok döntő többségét birtokló négy nagy kiadóhoz kerül majd, és a maradék összeg 80 százaléka is a legsikeresebb előadókat illeti, mint a Beatles vagy a Rolling Stones, nem pedig az Európai Unió sok ezernyi stúdiózenészét. A kritikákból az is kiderül, a „felhasználod vagy elveszíted" záradék valóban az előadók érdekeinek kedvez, de többet jelentene, ha 50 év után automatikusan megkapnák a jogokat, hiszen a felhasználás, vagyis a kereskedelmi forgalomban tartás már annyival elérhető, hogy a világ bármelyik legális letöltőoldalára felteszik a művet.

Miles Davis Live in Europe 1967
Miles Davis Live in Europe 1967

Steve Gordon, az amerikai szórakoztatóipar egyik vezető jogásza szerint a 20 százalékos alap is a jó irányba mutat, de az ellenőrizhetősége kétséges, hiszen a kiadóknak kell felkeresni az idős zenészeket. A "tiszta lap" rendelkezés, vagyis a jogdíjakból való előleg miatti levonások eltörlése szintén helyes intézkedés, bár ebből is látszik, mennyi szerződés jött létre a lemezfelvételek idején, amely a zenészeket alaposan kihasználja. Egy brit zenész szervezet, a Radiohead és a Pink Floyd tagjait is tömörítő Featured Artist Coalition úgy fogalmazott, számukra a döntés még húsz év szolgaságot jelent olyan szerződések mentén, amik teljesen alkalmatlanná váltak a digitális korban.

A hozzáférhetőség a közkincs részét képező művek árában is tükröződik, így Glenn Gould 1955-ös Goldberg-variációk felvétele Európában már nem áll védelem alatt, ezért több új kiadásban, olcsóbban lett elérhető. Herbert von Karajan 1962-ben felvett Beethoven-szimfóniái viszont a hosszabbítás miatt 2032-ig kizárólag a Deutsche Grammophon kiadásában lesznek kaphatók. Klaus Heymann, a Naxos kiadó alapítója a brit Gramophone magazinnak azt nyilatkozta, az intézkedéssel katalógusa 40 százalékkal felértékelődött, ami remek hír, de tudja, a törvényhozók nem a klasszikus zene vagy a jazz képviselőire gondoltak.

Bár a régi felvételek újrakiadása így nehezebbé válik, az új szabály nem érinti a korábban ki nem adott felvételeket, a koncerteket és stúdiókban készült alternatív verziókat. Így további olyan kiadásokra számíthatunk, mint a szeptember végén megjelent Miles Davis Live in Europe 1967, amely a legendás kvintett eddig csak magángyűjtők lemezjátszóján hallható európai koncertjeit tartalmazza.

A zenészeket és kiadókat károsító illegális letöltések, a videómegosztó oldalak, a zenét sugárzó (streamelő) kísérleti honlapok, és a legális online boltok - mint az immár Magyarországról is elérhető iTunes - idejében az évekkel lemaradt szerzői jogi keretek frissítésére nagy szükség van. Azonban a zenészek érdekei ritkán kerülnek komoly védelem alá. A közönség érdekei, az európai kulturális javak védelme ennek megfelelően a szabályozás indokaként feltüntetett legjobb szándék ellenére sem erősödnek. Márpedig a tendenciát érdemes követni, hiszen az Európai Tanács egyik következő idei témája az audiovizuális tartalmak szerzői jogvédelmének kiterjesztése...

Bach: Goldberg-variációk, km.: Glenn Gould (zongora)