Máté, Mirella

Sipka Miska Lisztről – exkluzív interjú

2011.10.18. 17:16

Programkereső

Liszt Ferenc születésének 200. évfordulója közeledtével a fidelio.hu és a Művészetek Palotája komoly szervezési munkával elérte, hogy interjút adjanak a 19. század jelentős és kevésbé jelentős, Liszthez kötődő alakjai. Sorozatunk második darabjában Sipka Miska, Liszt inasa Fazekas Gergelynek azt is elárulta, hogy Liszt a hálószobában félretette az abbéruhát, a kadarka volt a kedvenc bora, és Weimarban magyarul köszöntek neki a rajongók.

- Nagyon köszönjük, hogy rendelkezésünkre állt az emlékév alkalmából. Kezdjük azzal, hogy mikor lett Liszt Ferenc inasa, és mit jelentett ez az állás?

- Ha jól emlékszem, 1870-ben kerültem Liszthez, s egészen 1875-ben bekövetkezett halálomig neki dolgoztam. A feladataim közé tartozott, hogy rendben tartsam a ruhatárát, hogy naponta megborotváljam, hogy gondoskodjak az étkezéséről. Amikor éppen egy helyben voltunk - sajnos ritkán fordult elő -, én beszéltem meg a szállásunkon működő szakácsnéval, hogy mit főzzön a mesternek. Ha pedig úton voltunk, akkor én találtam ki, hogy mikor és mit együnk. Ez utóbbit nem volt mindig egyszerű megszervezni.

- A ruhatár ezzel szemben aligha okozott gondot, hiszen ekkoriban Liszt már abbéruhában járt.

- Azért ugye nem gondolja, hogy abbéruhában is aludt? Nyilvánosan valóban szívesen öltött magára egyházi öltözéket - mindig mondta nekem, hogy milyen kényelmes viselet a ferences habitus -, de ekkoriban is hordott olykor frakkot meg cilindert. Aztán ott voltak a cipők, hálóruhák, ezeket mind-mind nekem kellett beszereznem, rendben tartanom, gondoskodni a tisztításukról, és hasonlók. Volt egy kedvenc cipésze Pesten közel a Hal térhez, ahol lakosztályt kapott a Zeneakadémia elnökeként. Csakis itt, bizonyos Krusch János cipész és csizmadia mesternél vehettem neki lábbelit.

A Hal tér Liszt korában
A Hal tér Liszt korában

- Ha már a Hal tér szóba került: milyen volt ez a lakosztály, amelyet az állam ingyen bocsátott Liszt rendelkezésére, aki viszont díjazás nélkül végezte zeneakadémiai tevékenységét?

- Én nagyon szerettem a házat. A Zeneakadémia hivatalosan csak 1875-ben nyitotta meg kapuit, ekkor indult az első évfolyam, mi azonban már két évvel korábban beköltöztünk a házba. Csodálatos kilátás nyílott a Dunára, s Liszt nagyon boldog volt, hogy közel lehetett régi barátjához, Schwendtner Mihály apát úrhoz. A Hal téri lakást megelőző időkben pesti tartózkodásinak jó részét az apát úrnál töltötte, s később is gyakran járt át hozzá vasárnaponként ebédelni. Csodás húslevest főztek a plébánián, és remek boruk volt! Liszt imádta!

- Mennyire tartotta fontosnak Liszt a Magyar Királyi Zeneakadémia ügyét?

- Maga a zenetörténész, ezt jobban kellene tudnia. Amit én közelről láttam, hogy voltak benne kételyek. Én ezért is szerettem annyira Lisztet, mert tépelődő alkat volt. És ettől volt egyébként annyival nagyobb, mint veje és barátja, Richard Wagner, akiből bármiféle kételynek még a csírája is hiányzott. Többször is módomban állt találkozni Wagnerrel: rettenetes alak volt, Isten nyugosztalja! De elkalandoztam, hol is tartottunk?

- A Zeneakadémiáról beszéltünk...

- Igen, a Zeneakadémia. Én úgy láttam, hogy Liszt számára kevés dolog volt fontosabb, mint a magyarsága. És ő nem az a levegőbe beszélő típus volt: ha valamit lényegesnek gondolt, akkor azért tenni is akart. Ezzel együtt, azt hiszem, nyomasztotta egy kicsit ez az egész. Emlékszem, egyszer reggelinél említette, hogy írt Carolyne-nak Rómába [Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegnének, második élettársának, akitől ekkor már különváltan élt; a szerk.], talán 1873-ban vagy '74-ben lehetett, s a levelében a Zeneakadémiát a következőképpen írta le: „a nyakam köré tekert kötél". Írt aztán egy hosszabb levelet Mihalovich Ödönnek is - emlékszem, én kézbesítettem a zeneszerző úrnak -, amelyben leírta, hogy Magyarország még nincsen felkészülve gazdaságilag egy ilyen intézmény fenntartására, s hogy nem érdemes belevágni, ha az oktatás színvonala alacsonyabb lesz, mint Bécsben vagy Lipcsében. Amikor aztán kinevezték az intézmény elnökévé, teljes vállszélességgel szolgálta az ügyet.

Liszt akkoriban, amikor Sipka Miska volt az inasa
Liszt akkoriban, amikor Sipka Miska volt az inasa

- Hogyan tanított?

- Én nem sokat értek a zenéhez, úgyhogy az óráit sem követtem nyomon, de azért láttam ezt-azt. Lelkiismeretes volt, odafigyelt a növendékekre, szeretettel fordult feléjük. Szegények, olykor annyira meg voltak illetődve, amikor Liszt előtt kellett játszaniuk, annyira remegett mindenük, hogy rátették a kezüket a zongora billentyűire és trillák szólaltak meg. Na jó, ez csak vicc volt. De valóban rendkívüli volt a tekintélye. Vacsora közben mindig mesélt nekem a növendékekről: voltak nagyon tehetségesek, meg jónéhány középszerű. És volt egy pár igazán excentrikus, már-már elmekórtani könyvekbe illő, önjelölt zseni is. Nem is tudom ki mondta, de igaza volt, hogy „Lisztnek sosem volt meg az a képessége, hogy megszabaduljon a reménytelen esetektől" [Apponyi Albert gróf írta az emlékirataiban; a szerk.]. Az volt az ő baja, hogy túlságosan is nagylelkű volt. Wagnert is azért támogatta annyira. Ne haragudjon, hogy ennyit emlegetem ezt a szörnyeteget, de ki nem állhattam. Tudom, persze, tudom, hogy Wagner nagy zeneszerző volt, Liszt is mindig mondta. De én nem vagyok muzsikus. Az én zenei világom a cigányzenétől a rapszódiákig ível. Mennyire szerettem, amikor a rapszódiáit játszotta Liszt, vagy amikor rögtönzött, amúgy cigányosan. Számomra ez volt az igazi zene. Jó volt hallgatni, ábrándozni közben, hozzá valamilyen finom Kadarkát kortyolgatni! Lisztnek a Kadarka volt a kedvence, a szekszárdi Augusz Antal bárótól hozatott belőle. Talán egyetlen zeneszerző van, aki megérintett ebből a magas művészi zenéből. A nagy Johann Sebastian Bach. Tudja, volt néhány olyan este, amikor éppen sehova nem volt meghívva a mesterem, és éppen a házban sem voltak vendégek. Ilyen alkalmakkor leült néha a zongorához, és szívesen játszotta Bach fúgáit, csak úgy magának. Volt, hogy belopóztam a szobába, vagy csak résnyire nyitottam az ajtót és hallgattam. Na az a zene, az is megérintett. Az évek alatt meg is ragadt a fejemben némelyiknek a dallama, maga biztosan ismeri: pim-pim-pim-pamm-pamm [dúdolja a Wohltemperiertes Klavier II. kötetének D-dúr fúgatémáját]. Liszt elvontabb zenéit nem igazán tudtam követni, de ő mindig hangsúlyozta, hogy lélekben mennyire közel állt Bachhoz. Liszt és Bach... Hát nem tudom... Biztosan van közöttük valami kapcsolat, én ebbe nem látok bele.

Liszt figura, Liszt-faktor
Liszt figura, Liszt-faktor

- Igaz az, hogy a Liszt mellett töltött évek során megtanította a weimariakat magyarul káromkodni? Ábrányi Kornél a 19. század végén az egyik Weimar-közeli faluban találkozott olyan munkással, aki számos magyar szitkozódást ismert, s ennek forrása aligha lehetett más, mint Ön.

- Ha ez így van, az igen megtisztelő. Tettem valamit a magyar nemzetért és a nyelvért. Liszt jókat mulatott azon, hogy a weimari látogatóihoz kizárólag magyarul beszéltem: jöttek a nagy uraságok, művészek, rajongók, s én bizony addig nem engedtem be a mesteremhez senkit, amíg az illető nem köszöntött illendően magyar nyelven. Ha egyszer Liszt is magyarnak vallotta magát, úgy éreztem, ez a legkevesebb. Biztosan ismeri a mondást: nyelvében él a nemzet!