Tekla

Fidelio kérdez, Liszt válaszol

Programkereső

Kétszázadik születésnapja alkalmából feltettünk minden olyan kérdést Liszt Ferencnek, amire még az idei emlékévben sem kaptunk mástól választ. Tabuk nélkül!

- Kezdjük rögtön a legforróbb témával. Mi igaz a sok nős sztoriból? Lola Montez, a kozák grófnő, a hölgytanítványok, s a többiek - mind plátói viszony volt?

- Hihetetlen, hogy 2011-ben is ez az első kérdés, amelyet egy zenei újság feltesz nekem. Nem gondolja, hogy léteznek velem kapcsolatban fontosabb témák? Most mondja meg őszintén: mi van akkor, ha minden igaz abból, amit híreszteltek rólam? Vagy ha csak a fele? Akkor bezúzatják a Krisztus oratórium összes létező példányát és nem adják elő többet a művet? Szerettem Marie-t, szerettem Carolyne-t [Marie d'Agoult, illetve Carolyne Sayn-Wittgenstein, Liszt első és második élettársa; a szerk.], és igen, voltak más nők is, akiket szerettem. Ismeri Faust-szimfóniám második verziójának a végét? Goethe költeményének utolsó sorait zenésítettem meg benne: „Minden múló dolog / csak puszta jelkép; / Itt teljes lesz, mi ott / Elégtelenség; / Mit toll nem írt le még, / Itt létre kel; / Az Örök Nőiesség Vonz és emel." [Csorba Győző fordítása]

Liszt Fidelio
Liszt Fidelio

- Maradjunk még egy kicsit a kérdésnél... Biográfusa, Alan Walker erősen védi önt a nőügyek tekintetében, de persze nem mentes egyéb elfogultságoktól sem. Annak idején Lina Ramann életrajzát is keményen korrektúrázta - mondja meg őszintén, mi a véleménye Walker munkájáról?

- Azért a „kemény korrektúra" erős túlzás. Nem biztos, hogy tudja, de Lina Ramannt valójában Carolyne „találta ki". Ramman egy ideig Amerikában élt, ahol parasztoknak próbált klasszikus zenét tanítani, aztán visszatért Európába és egy német kisvárosban működött zenetanárként. Carolyne sikerrel vette rá, hogy kísérelje meg a lehetetlent: rakjon rendet az életművemben, vagyis próbáljon meg készíteni egy műjegyzéket, valamint írjon rólam egy hiteles életrajzot. Az az igazság, hogy Carolyne-t borzasztóan idegesítette a világ zavara: hogy az emberek jó része nem értette, miként lehetséges, hogy az egykori nőcsábász virtuóz beállt az egyház kötelékébe. Bevallom, engem ez kevéssé érdekelt, és nem is nagyon ambicionáltam ezt az életrajz-dolgot (a műjegyzéknek speciel örültem). Most már elmondhatom, hogy attól tartottam - sajnos joggal -, hogy Carolyne irodalmi négerként fogja használni Ramannt. Amikor az első kötet megjelent, eléggé meglepett, amit ez a két nő összehordott rólam és Marie d'Agoult-ról. Megszéljegyzeteltem a kötetet és az új kiadás meg az angol fordítás már jobban közelített a valósághoz. Ramann egyébként rokonszenves és autonóm nő volt, és Carolyne-nak nem is sikerült betörnie őt: komoly vitáik is voltak emiatt. Levelezésben álltunk, s jónéhány kérdőívet küldött Ramann, amelyekre próbáltam válaszolni, de amikor ezeket írta, hatvanhárom éves voltam, s volt olyan kérdése, amely a gyerekkoromra vonatkozott. Világéletemben jó memóriám volt, ami a zenét illeti, de mindenre azért én sem emlékezhettem.

- És Walker könyvéről mi a véleménye?

- Ja persze, az volt az eredeti kérdés. Nézze, Walker munkája szenzációs írásmű. Próbálja ki: kinyitja az első oldalon, és egyszerre azon veszi észre magát, hogy végigolvasta a három kötetet. Tudom, ebben benne van az is, hogy - finoman szólva - nem éltem unalmas életet. De azt kell mondjam, hogy Walker sok szempontból jobban ismer engem, mint én magamat. Ez a helyzet egyébként minden komoly életrajz esetében, és ez természetes: ő évtizedeket töltött azzal, hogy megírja az életemet, én viszont azzal voltam elfoglalva, hogy leéljem azt. Hogy elfogult irányomban? Ha az ember nem szereti azt, amivel vagy akivel foglalkozik, akkor az egésznek semmi értelme. Van épp elég zenetudós, akik helyre teszik Walker elfogultságait. És tudja mit? Engem változatlanul kevéssé érdekelnek az életrajzok. A legkevésbé a sajátom.

- Rendben, akkor lapozzunk. Mikor és miért döntött úgy, hogy hosszú hajat növeszt? Voltak kedvenc fodrászai?

- Micsoda kérdései vannak! Kérdezze meg Wagnertől is, hogy miért hordott körszakállat!

- Rendben, 2013-ban amúgy is ő következik az emlékévek sorában, de akkor kérdezek mást. Miért lettek olyan jóban Gustav von Hohenlohéval? Jó-jó, a Villa d'Este erős érv, de végső soron ő akadályozta meg az utolsó pillanatban Wittgenstein hercegnével kötendő házasságát!

- Már azelőtt barátok lettünk, hogy bérbe vette volna a villát Modena hercegétől. Rengeteg pénzt ölt bele, s ha ő nincs, alighanem az enyészeté lett volna ez az építészeti csoda. Ami Hohenlohe intrikáit illeti a Carolyne-nal tervezett házasságommal kapcsolatban, nos, az tagadhatatlan. De miután 1861-ben meghiúsult a házasság terve Carolyne-nal, s a következő évben elvesztettem Blandine-t [Liszt elsőszülött lánya, aki egy gyermekágyi komplikáció során hunyt el 1862-ben], elég sok mindent végiggondoltam a Madonna del Rosario kolostori cellájában töltött két év során. A vatikáni udvarban Hohenlohe volt a legizgalmasabb szellemek egyike, liberális nézeteivel erőteljesen rokonszenveztem, nem véletlen, hogy ő vezette a szertartást, amelynek során felvettem a négy kisebb egyházi rendet. Mielőtt megkérdezi: nem tettem nőtlenségi fogadalmat! Egy szó mint száz, Hohenlohe valódi szellemi partnert és teológiai idegenvezetőt jelentett számomra azokban az években, amikor erre nagy szükségem volt.

- Idős korában elég keményen dohányzott és bizony a jó szekszárdi vörösbort és a konyakot meg az abszintot sem vetette meg. Nem gondolja, hogy ha mértékletesebben él, megírhat még néhány nagy művet?

- Nem gondolom, hogy ezen múlott volna. Egyébként meg, azt hiszem, megírtam, amit meg kellett írnom. Kevés annyira lekerekített életmű van a zene történetében, mint az enyém. Tudom, hogy van benne sok minden, ami kevésbé értékes, de az igazán jelentős darabjaim is megtöltenek jónéhány könyvespolcot.

- Főműveként emlegetik, és idén világnapot is gründoltak köré, de ennek ellenére sem a legnépszerűbb alkotása. Ön szerint is a Krisztus a legjelentősebb műve?

- Van Önnek gyereke? És melyiküket szereti a legjobban? A Krisztus - szerénytelenség nélkül állíthatom - nagy mű, mégpedig minden értelemben. A Szent Erzsébet legendáját is nagyon szeretem, de némelyik aprócska zongoradarabomhoz is erős érzelmi szálak fűznek. Hogy egyik-másik művem nem népszerű? Nem gondolom, hogy a népszerűség önmagában erény volna. Ha meg népszerűségi versenyről van szó, oda majd a II. magyar rapszódiával nevezek.

- Apropó, Önnek viszont volt három gyermeke is. Nem firtatnám, melyiküket szerette legjobban, de az azért érdekelne, nem sajnálja-e, hogy nem foglalkozott velük többet?

- Sajnálom, így utólag. Bár hadd tegyem hozzá, mielőtt elhamarkodottan ítélkezne bárki, hogy a 19. században az apa-gyermek viszony ideálja nem egészen olyan volt, mint a maguk korában.

- Az lehet, de nem minden apa hagyta a gyermekeit hosszú évekre a nagymamánál.

- Tudom, ezért is mondtam, hogy bánom ma már az egészet. Egyébként meg anyám, Liszt Anna, csodálatosan viselte gondjukat. És nekem köszönhető, hogy jómódban nőttek fel, jó iskolákba jártak, hogy egyikük sem kallódott el. Számomra borzasztó tragédiát jelentett Daniel és Blandine elvesztése. Blandine valamivel idősebb volt, amikor unokám születése után egy gyermekágyi komplikációba belehalt, de Daniel alig töltötte be a húszat, amikor elvitte a tüdőbaj. Éppen azokban az években kezdtünk egymásra találni, teljes nyarakat töltött mellettem Weimarban, együtt találtuk ki, hogy menjen Bécsbe jogot hallgatni, az én kérésemre kezdett magyarul tanulni. Az egyik levelében írta: „Tudom azt mondani magyarul, hogy papa, mama, lélek, őszibarack, asztal, ami jó reményeket ad a jövőre nézve." De ez a jövő nem adatott meg számára.

- És Cosima? Ükunokája, Nike Wagner egy interjúban úgy vélte, „A pszichodrámába illő pótcselekvések ellenére is jól látszik, hogy Cosima valójában ugyanazt a támogatást adta meg Wagnernek a magánélet mezsgyéjén, amit anyagi, szervezésbeli és zenei téren Liszttől magától kapott meg. Szóval Cosima még e tekintetben is imádott apjától függött..." Bár hosszú ideig küzdött ellene, végül csak beletörődött abba, hogy Richard és Cosima Wagner minden tekintetben kihasználják. Megérte?

- Az ember a gyerekéért mindent megtesz. És ma már tudom, hogy hibáztam, amikor a Hans von Bülow-val való házasságot erőltettem. Bülow a legtehetségesebb tanítványom volt (sokan nem értettek velem egyet, de szerintem jobban zongorázott, mint én), ideggyengesége azonban sajnos nem tette lehetővé, hogy alkalmas legyen a boldog házaséletre. Azt hiszem, sok mindent azokért a rettenetes évekért kaptam vissza Cosimától, amelyeket Bülow mellett kellett eltöltenie. Richard más eset. Nem volt könnyű ember - és akkor finoman fogalmaztam -, millió kérdés volt, amelyben nem hogy nem értettünk egyet, de a lehetséges álláspontok ellenkező pólusait képviseltük. Mindezzel együtt láttam, hogy amit csinál, az egyedülálló. És ez nem üres frázis, hanem szó szerint értendő: soha, senki nem hozott létre olyasmit, amit ő. A Nibelung-gyűrűje ősbemutatójának előkészületeinél jelen voltam: halottam az összes próbát és a négy zenedráma mindhárom szériáját az elejétől a végéig. Azt mondhatom, hogy betéve tudom a művet. Egy ilyen vállalkozás megalkotójának az ember sok mindent - sőt, szinte mindent - elnéz.

Liszt Fidelio
Liszt Fidelio

- Az Ön tiszteletére rendezett 2011-es budapesti nemzetközi zongoraverseny harmadik helyezettje őszintén bevallotta, csak reméli, hogy tetszik Önnek, ahogy a Liszt-műveket játssza. A mai magyar zongoristák közül kinek a játékával a leginkább elégedett?

- Közvetve az összes magyar zongorista a tanítványom, és mindig is alapelvem volt, hogy a tanár ne ugrassza egymásnak a növendékeit. Neveket tehát nem fogok mondani, de ha a kérdést feltette, hadd mondjam el, mennyire büszke vagyok a magyar zongorista hagyományra. Amennyire innen meg tudom ítélni, a 21. században sem lesz hiány jó magyar zongoristákból. Különös egyébként hallani a mai zongorázási stílust. Innen nézve borzasztóan száraz és kimért az egész. Mindenki próbál technikailag tökéletesen játszani. Pedig borzasztó veszélyes igény ez, mert kiöli az emberből az érzelmeket. Eléggé meglepődnének ma, ha hallanák, hogy miként zongoráztam. Technikai értelemben nem én voltam a 19. század közepének legjobb zongoristája. Mégis én lettem a legsikeresebb. Azt javaslom a fiatal muzsikusoknak, hogy engedjék szabadon a fantáziájukat és merjenek személyesek, érzelmesek lenni. A hűvös, tárgyilagos Liszt-játék nem vezet sehova. Az én zenémből nem lehet kilúgozni az érzelmeket.

- Élete végén azt mondogatta, hogy a nem érdekli, ha a kortársai nem ismerik el a zenéjét, majd megértik később. Elégedett volt Debussy, Schönberg, Bartók és a többiek műveit hallgatva?

- Nem tagadom, jól esett az a figyelem és komolyság, amely a 20. század számos zeneszerzője részéről az én „érthetetlen" kései darabjaimat övezte. És azt is jól esik látnom, hogy a műveim még ma is inspirálók lehetnek a fiatal zeneszerzők számára.

- A World Liszt Day-jel nagyjából véget is érnek a magyarországi Liszt Év kissé széttagolt programjai. Elégedett? Vagy azért örült volna, ha nemcsak Európát behálózó utazásai előtt tisztelegnek a reptér átkeresztelésével, hanem mással is a (nemzetközi) figyelem középpontjába kerül?

- Több Beethoven-emlékévnek voltam aktív részese, úgyhogy pontosan tudom, mennyire nehéz dolog egy efféle rendezvénysorozat megszervezése. Én mindenben a jót látom, úgyhogy keressen más riportalanyt, ha fanyalgást szeretne hallani. Nagyon örülök, hogy a Krisztust többször, több helyen is előadják, örülök, hogy olyanok is megismerték a nevem, akik korábban talán nem hallottak rólam, és az sincs ellenemre, hogy elnevezték rólam a repülőterüket. Ha lett volna repülőgép az én időmben, bizonnyal azzal utazom be Európát. 

- Még ha hozzá szokott is a felhajtáshoz, a sztárkultusz tekintetében a 2011-es év azért minden korábbin túltett. Ausztriában napszemüveges popcsillagként, Magyarországon színes inges figurákkal reklámozzák a különböző koncertsorozatokat. Ennyi évvel az első Lisztománia lecsengése, utazó virtuóz korszakának lezárulta után hogy viseli mindezt?

- Nem hinném, hogy bármi ilyesmi árt akár nekem, akár a műveimnek. Ha így tudják eljuttatni a zenémet a szélesebb rétegekhez, váljék egészségükre. Volt egy időszak az életemben, amelyre a kérdésben is utalt, amikor megrészegültem a sikertől, s ha napszemüveget nem is hordtam, így visszagondolva azt kell mondjam: gyakran viselkedtem pojácaként. Ez valamiféle önvédelmi mechanizmus volt, hogy elviseljem a felém áradó energiákat. Aztán néhány év után elegem lett az egészből, és abbahagytam a koncertezést. És tudja mi az érdekes? Soha többé nem hiányzott a felhajtás.