Gellért, Mercédesz

Liszt és jazz

2011.10.25. 13:43

Programkereső

Káprázatos – talán ez a szó illik legjobban Gyenyisz Macujev teljesítményére. A ráadásszámokat hallgatva már-már félelem fogott el: hátha váratlanul kigyullad a zongora, kibukkan belőle Mephisto, s azt mondja a művésznek: elég! Lejárt a szerződés, tessék sürgősen velem jönni!

Utoljára talán az 1830-as évtized Párizsában, a Pleyel és Érard zongoragyár szalonjaiban vetélkedett ennyi kiváló pianista egyszerre a közönség kegyeiért, mint manapság.  Kalkbrenner, akiről Chopin azt mondta, a saruját sem oldhatom meg, s akit Chopin egyetlen egyszer hallott melléütni - az esemény valósággal boldoggá tette. Alexander Dreischock, aki két hétre eltűnt a társaságból, s amikor visszatért, lejátszotta Chopin Forradalmi etűdjét úgy, hogy a balkezet végig oktávozta. Az anyai részről magyar származású Sigismond Thalberg, akiről az a hír járta, úgy zongorázik, mintha három keze volna, no és mindenekelőtt a fiatal Liszt. 1837-ben ketten megmérkőztek egymással. Döntetlen eredménnyel. Belgiojoso hercegnő, az esemény fő szervezője diplomatikusan fogalmazott: Thalberg az első, mondta, Liszt az egyetlen.

Hogy ki az "egyetlen" korunkban, azt nem tudom. Az "első" címet azonban, némi hezitálás után megítélném az irkutszki születésű, 23 éves korában, 1998-ban Csajkovkszkij-versenyt nyert orosznak.  Mert itt van például Arkadij Voldos (szintén orosz származású, miféle titka lehet az orosz zeneoktatásnak?), vagy Cyprien Katsaris (nacionáléja összetettebb: ciprusi szülők Kamerunban született, Franciaországban élő gyermeke). Elképesztő technikai adottságokkal rendelkeznek. Volodos úgy játszotta egyik zeneakadémiai koncertjén Liszt 13. Rapszódiáját, hogy magam is üvöltöttem a lelkesedéstől (pedig Isten a megmondhatója, nem szokásom). Katsaris hasonlóan kápráztatott el Beethoven III. szimfóniájának Liszt-féle átiratával (egyébként az összes ilyen átiratot CD-re vette). Csakhogy az előbbi koncertje első felében Beethoven Op. 110-es Asz-dúr szonátáját egészen szürkén adta elő (egy kedves kollegám, volt tanárom mélységesen csalódva el is ment a szünetben), az utóbbi pedig igencsak feledhető Schubert-szonátával untatott. Náluk Gyenyisz Macujev biztosan többet tud. Nem csupán lélegzetállító cirkuszi mutatványos, aki teátrális gesztussal, mindkét kezét az égnek emelve fejezi be a produkciót (ezt az egy szokását nem tartottam rokonszenvesnek), hanem a muzsika legmélyebb rétegeit is érti. Tévedhetetlenül érzi például, a Haláltánc polifón variációiban milyen hangokat érdemes kiemelni, lenyűgöző poézissal és hangszínekkel szólaltatja meg a lassabb, álmodozó részleteket. A diadalmasakat hajlamos hatalmas elánnal közvetíteni - annyi baj legyen. Liszt zongoraversenyei ilyenek, néha bizony harsányak. De nem épp ezért szeretjük Lisztet? A csodálatos lírai részletekért és a hősies diadalokért? Aki az utóbbit leplezni-tompítani igyekszik, szerény véleményem szerint nem jár el helyesen. A 19. század művészében lobogott a szebb jövőbe, haladásba, a „jó" végső győzelmébe vetett hit, ne tagadjuk meg azért, mert bennünk, szkeptikus huszonegyedik-századiakban alkalmasint alig pislákol. Inkább merítsünk erőt belőle.

Gyenisz Macujev
Gyenisz Macujev

A ráadásokban (Ljadov fenomenális zenélődobozával kezdődött a sor, s négy következett egymás után) lassanként elhagytuk az ún. "komoly" zene határait - a jazz-improvizáció felé. Az interneten búvárkodva olvastam, Macujev volt az első, aki a Csajkovszkij Konzervatórium termében jazzt játszott. Ezen a területen is elsőrangú. Fiatalabb éveimben gyűjtöttem Oscar Peterson, Dave Brubeck, Duke Ellington, a szaxofonos John Coltrane, meg a feledhetetlenül nagyszerű Ella Fitzgerald és mások akkoriban idehaza ritkán beszerezhető felvételeit. Később, bevallom, picit távolodtam ettől a világtól, nem kis részben azért, mert elkeserített a jazz ürügyén elkövetett sok olcsó handabanda. Macujev azonban igazi jazzt játszik, méltót a nagy régiek szelleméhez.

A közönségnek feledhetetlen élményt adó hangversenyen az Óbudai Danubia Zenekar kísérte Liszt zongoraversenyeit (sorrendben az Esz-dúrt, a Haláltáncot és az A-dúrt). Régen hallottam őket. Talán utoljára akkor, amikor Ifjúságiból éppen Óbudaiak lettek. Alapításuk nagy reményeket keltett, féltettem őket, hogy elszürkülnek az idők során: elvész a kezdeti lelkesedés. Úgy tűnik, nem veszett el. Jók, sőt, nagyon jók. Tökéletesen pontos indításokkal örvendeztettek meg, pompás szólókkal (klarinét, cselló!). Az pedig némi bizakodásra ad okot, hogy vezetőjük, Héja Domonkos újabban az Operaházban kapott felelős megbízatást. Remélem, ott is hasonló igényességgel készíti majd elő produkcióit - s ugyanakkor nem hagyja cserben egykori együttesét sem.

Gyenyisz Macujev zenekari zongoraestje  

2011. október 22. 19:30

Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem  

Km.: Óbudai Danubia Zenekar
Vez.: Héja Domonkos


Liszt: I., Esz-dúr zongoraverseny; Haláltánc; II., A-dúr zongoraverseny