Olivér

Faust-szonáta zenekaron

2011.11.18. 17:00

Programkereső

Tempora mutantur. Változnak az idők. Manapság alig akad zongora szakos növendék a Zeneakadémián, aki ne tanulná meg Liszt h-moll szonátáját. A budapesti Liszt-versenyeken a szonáta kötelező darab a döntőbe jutottak számára, a közönség hálás, ha hallhatja. Távolról sem volt ez mindig így.

Röviddel a komponálás befejezése után, 1853-ban Liszt weimari otthonában, az Altenburg-kastélyban néhány barátja és vendége előtt elzongorázta a hatalmas művet. A társaságban ott ült a fiatal Brahms is. Liszt, aki különösen büszke volt új alkotására, játék közben egyszer oldalt nézett, hogy felmérje, milyen hatást kelt zenéje a mindössze húsz esztendős hamburgi vendégre. Semmilyet sem keltett. Brahms békésen aludt a karosszékben. A csalódott komponista eljutott a kettősvonalig, majd felállt s szótlanul kiment. Brahms utólag persze magyarázkodott barátai, mindenekelőtt a találkozót megszervező Joachim József előtt, mondván, elfáradt a hosszú utazástól. A zene 19. századi története azonban a diszkrét horkolással fordulópontjához érkezett.

A német zenei élet hamarosan két ellenséges táborra oszlott, Liszt- és Brahms-hívőkre. Az előbbiekhez tartozott Richard Wagner, egyike a keveseknek, akik azonnal felismerték a h-moll szonáta jelentőségét (hamarosan ő lett egyébként az ún. „újnémet" irányzat vezéralakja), utóbbiakhoz a csípős nyelvéről híres bécsi kritikus, Eduard Hanslick, aki élete végéig kitartóan (s meg kell hagyni: szellemesen) harcolt Liszt zenéje ellen. A szonáta balsikere pedig folytatódott. 

Liszt Ferenc
Liszt Ferenc

Nyilvános hangversenyen Hans von Bülow mutatta be Berlinben, 1857-ben. Megtapsolták, de a tetszésnyilvánítás csupán a heroikus előadói teljesítménynek szólt. A művet még a nyolcvanas években is rendre elutasította a közönség (Bülow Bécsben és Londonban tapasztalhatott határozott ellenállást), sőt, a káprázatos pianista, Feruccio Busoni sem aratott vele sikert 1900-as berlini hangversenyén. Nagyjából ugyanebben az időben, akadémista éveiben a fiatal Bartók, a Liszt-növendék Thomán István tanítványa szorgalmasan gyakorolgatta, de, mint maga vallotta be később, eleinte nem szerette és nemigen értette, jóllehet egy diák-koncerten a korabeli kritikák szerint ragyogóan adta elő. Ugyancsak Bartóktól tudjuk, aki később beszélgetett a szonátáról Dohnányival, hogy diákéveiben a négy évvel idősebb pályatárs is hasonlóképp járt. A 20. század első évtizedétől kezdve vált lassanként népszerűbbé a darab, jeles zongoristák immár rendszeresen műsorukra tűzték, Arnold Schönberg pedig tanulmányban méltatta szerkezetének eredetiségét, s 1. vonósnégyesét, majd Kamaraszimfóniáját hasonló elvek szerint építette fel.

 

Schönberg s nyomában vagy tőle függetlenül számos későbbi elemző elsősorban azt tartotta újnak, figyelemre és követésre méltónak, hogy Liszt egyetlen grandiózus tételben fogja össze mindazt, amit korábbi szonátaszerzők három vagy négy tételben mondtak el, s ezt a félórás, karakterekben hallatlanul gazdag zenét alig pár alapmotívumból bontakoztatja ki. Mindössze négyből. A mű zenei alapelemekkel indul, ponttal (ismételt mély g-hangokkal) és vonallal (lefelé haladó skálákkal). E sejtelmes bevezető után szólal meg a főtéma, egyelőre harmóniai kíséret nélkül, nagy ugrásokkal, változatos ritmussal. Rögtön csatlakozik hozzá egy szűkjárású, konok hangismétléssel kezdődő motívum. Számos elemző Faust és Mephisto ellentétét vélte felfedezni e kettőben.

 

Noha Liszt, tőle merőben szokatlan módon nem írt költői tartalmat sejttető címet a kottasorok fölé, s amennyire tudjuk, sem leveleiben, sem beszélgetések során nem utalt efféle összefüggésre, a feltételezés nem tűnik alaptalannak. A komponistát nagyjából a szonáta alkotása idején kezdte foglalkoztatni a Faust-szimfónia gondolata, s a zenekari darabot pár esztendővel a szonáta után fejezete be. Itt is mintha a fausti szenvedélyt állítaná azonnal szembe az ördögi kétellyel, a diabolikus kacagással. A szonátaforma ún. melléktémája hoz új tematikus gondolatot: ez hosszas előkészítés után szólal meg zengzetes akkordkísérettel, D-dúrban. Liszt e tekintetben híven követi a hagyományt: moll alaphangnemű melléktémájának az ún. “párhuzamos” dúrban illik megjelennie. A továbbiak azonban cseppet sem a tradíció szellemében alakulnak. Rögtönzés hatását keltő részlet következik, majd ugyancsak D-dúrban bensőséges, lírai melódia, amolyan második melléktéma tűnik fel. Az első pillanatban úgy érezhetjük, mindannak ellentéte, amit eddig hallottunk. Valójában a sátáni kacagás kisimított, lelassított változata. Hosszú perceken át az eddig felvetett ötletek variációit halljuk harcosabban, gyengédebben, káprázatos pianisztikus trükkökkel, majd ismét rögtönzésszerű rész vezet el ahhoz a zenéhez, amit a mű lassútételének tekinthetünk. Ha a fausti analógiát követjük, ez lehetne Margit portréja. Csakhogy az új (negyedik) motívumhoz hamarosan csatlakozik az ördögiből angyalivá szelídült gondolat. Nagyívű fokozás, majd újabb fantáziára, vagy cadenzára emlékeztető taktusok után ismét megszólnak a bevezetés zenei alapelemei. Pont, pont, vesszőcske, azaz skála. Itt a repríz, vélnénk. Ám az még odébb van. Szarkasztikus fuga előzi meg, amelynek alaptémája ezúttal a sátánivá vált fausti főtéma. Ez volna a legtöbb elemző szerint a régebbi szonátaciklusok scherzo tétele.  Maga a visszatérő szakasz már kevesebb újdonságot rejt: az expozíció sorrendjében idézi fel a főbb stációkat. A befejezés viszont meglepő. Liszt először diadalmas zárást képzelt el – a szunyókáló Brahms előtt valószínűleg még ezt játszotta –, utóbb azonban a fortissimót halk, búcsúzó ütemekre változtatta, olykor egészen különleges harmóniafűzésekkel. Goethe Faustjának zárómondatai juthatnak eszünkbe: “das ewig weibliche zieht uns hinan”, azaz “az örök asszonyi emel magához”. 

Kovács László
Kovács László

A Zeneakadémia legendás kamarazene-tanára, Weiner Leó készített a parádésan virtuóz remekműből zenekari átiratot, halála előtt öt évvel, 1955-ben. A Miskolci Szimfonikus Zenekart illeti az érdem, hogy felfedezte a kéziratos partitúrát, bemutatta, sőt a közelmúltban lemezre is vette.

Miskolci Szimfonikus Zenekar

2011. november 18. 19:30

Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Km.: Soós Máté (hegedű), Horváth Bence (trombita), Fejér András (harsona)
Vez.: Kovács László

Mozart: B-dúr hegedűverseny, K. 207
Kovács Zoltán: Kettősverseny trombitára, harsonára és zenekarra
Liszt-Weiner: h-moll szonáta