Hortenzia, Gergő

Hol kezdődik Észak-Európa?

2011.11.29. 15:25

Programkereső

A Nordic Symphony Orchestra bizonyára kellemes emlékekkel távozott Budapestről, s úgy hiszem, sokak nevében mondhatom: mi is kellemes emléket őrzünk fellépésükről.

Hol kezdődik Észak-Európa? Gyanítom, valahol lent délen (édes éjen). Azt olvasom ugyanis az ismertető-füzetkében, hogy a kezdetben észtekből és finnekből álló Nordic-együttes manapság már 15 országból toborozza tagjait. Gyors pillantás a térképre: ha Dániát is ideszámítjuk (SAS légitársaság!) 4 állam Skandináviában, 3 balti köztársaság, ez összesen hét. Meddig haladjunk tovább? A Dunáig?

Anu Tali
Anu Tali

Tetszik, nem tetszik, ilyen a mai világ. Régen azt dalolták: "nemzetközivééé" válik, ma inkább úgy mondják: globalizálódik. Az "északi" jelleget a Nordicnak hovatovább az adja meg, hogy észt hölgy-ikerpár vezeti. Anu Tali a karmester, Kadri Tali a menedszer. Időről időre üzennek kiválasztott zenészeknek: gyertek. S ha mégegyszer azt üzenik, ezek a muzsikusok nyilván úgy érzik: mindnyájunknak el kell menni. A Nordic zenekar tehát létezik is, meg nem is. Összeáll egyes produkciókra, turnékra, majd szétszéled. Összeáll megint, részben más tagokkal, újra szétszéled. Azt gondolnánk: tervszerű csapat-építésről, sajátos zenekari stílus kialakításáról ilyen esetben szó sem lehet: jön a hakni-brigád, oszt' fújja-vonja, hol jobban, hol rosszabbul. A budapesti hangverseny tapasztalatai nem ezt igazolják. A november 27-én bemutatkozó Nordic-csapatot nem sorolnám Európa legrangosabb tíz, vagy tucat zenekara közé, de el kell ismernem vonósai bársonyos tónusát (aminek elvileg alapfeltétele volna az összeszokottság), rezesei - különösképp kürtösei - kiválóságát. Mindez nyilván nagy mértékben a karmesternek köszönhető. Anu Tali ugyan nem lehengerlően nagy egyéniség, s két kezét is gyakran csak szinkronban mozgatja, de kétségkívül tudja a szakmát, kényes indításoknál is megfelelő jelzéseket ad, no meg bizonyára nem haszontalan ostobaságok közlésére vesztegeti a próbák idejét. Röviden szólva: tehetséges. Van elképzelése, és ezt képes közvetíteni zenészeinek.

Három mű szerepelt ezúttal a hivatalos programban. Az első, bevallom, nem győzött meg maradéktalanul. Arvo Pärt valamikor nagy feltünést keltett váratlan új stílusával. Bátor szerzőnek tűnt a hajdani Szovjetunióban, még dodekafón-szeriális műveket is írt. Aztán még bátrabbá vált: feladta a számára immár túlbonyolítottnak tetsző stílust, új egyszerűséget hirdetett (nagyjából akkor, amikor elhagyta az "ördög birodalmát"). Visszatérést a tonalitáshoz, a régi harmóniavilághoz. Nem tagadható: különleges érzéke volt ehhez az új eufóniához. Jókor volt jó helyen: a világ szinte szomjazta a visszatérést. És az ex-észt komponista bámulatosan profi módon elégítette ki ezt a vágyat. Mára azonban elmúlt a varázs. Hogy is mondja a sláger? "Jajj, de jó a habos sütemény, mogyoró van az ő tetején".  A Cantus in memoriam Benjamin Britten címe szerint gyászdarab volna, tiszteletadás a nagy előd szellemének. Valójában dús vonós-hab, mindvégig a-eol hangsorban, mogyoró is van a tetején (periodikus harangütések, mindig "a" hangon). A sütemény-rész azonban hibádzik: a tepsiben felejtették. Kicsit mulatságosnak éreztem, amikor a karmester külön felállíttatta a harangjátékost, hogy a publikum megtapsolja a "virtuóz" szólóért...

Mikhel Poll
Mikhel Poll

Maradt az "a"-tonalitás a második számban: Grieg közkedvelt zongoraverseny hangzott el Mihkel Poll szólójával. A zenekar itt néha lötyögött, szerencsére nem nagyon feltűnően. A fiatal észt pianistában viszont remek muzsikust ismerhettünk meg. Biztos technika, szép színek, érzékeny dallamformálás - akinek ennyi jó kevés... A közönséget nem illetheti gáncs és megvetés, tapsolt rendesen, bár talán nem tombolva. Kapott érte kis Grieg-ráadást.

Sibelius zárta a hivatalos programot. A finnek elsőszámú nemzeti zeneszerzője rengeteget írt, aztán hatvan-valahány évesen elhallgatott (s élt 92 évet, sértett magányos nagy öregként). Sok szépet vetett papírra és legalább annyi jelentéktelent, unalmasat. A II. szimfónia szerény véleményem szerint legjobbjai közé tartozik. Első tételének minden témája hallatlanul eredeti. Teli van érdekes ritmusokkal, modális zamatokkal. Szerkezete kerül minden sablont: a Mester rendkívül találékonyan kombinálja benne különleges motívumait. Röviden szólva: remekmű a javából. És zseniális a scherzo is: félelmetes látomás. Északi erdő este, fekete tündérekkel. Finn tó, Savonlinna környékén: tökéletesen tiszta, átlátszó, de fekete: mert fekete kő (gránit?) van az alján.  A Nordic-zenekar a nyitótételt úgy szólaltatta meg, hogy szívesen eltenném odahaza etalonként az előadás felvételét. A harmadiknál kevesebb ritenuto és accelerando és egy árnyalatnyival kevésbé hajszolt tempó jobban esett volna. Úgy hiszem ez a zene félelmetesebb, ha a feszesebb, konokabb, ha egyenletesebb a ritmus. A picit terjengős lassú szép volt, megható, mély, bensőséges, a finale pedig... nos, az isteni sugallat itt mintha  cserbenhagyta volna a komponistát. Túl harsány és banális a kezdeti D-dúr diadal és túl sokszor megismétlődik. Anu Tali zenészei megtették, amit lehetett. Jöttek a ráadások, a finnugor barátság jegyében. Elsőként a Valse triste - alighanem a legborzongatóbb haláltánc, amit valaha írtak. Anu Tali kissé szédszedte, szokatlanul nagy szüneteket tartott: nem így szeretem, de meggyőzött arról, hogy így is lehet. Aztán Brahms V. Magyar tánca, amit külföldi zenekarok kötelező gyakorlatnak vélnek budapesti koncertjeiken. És igazuk van. Ezúttal sem maradt el a fergeteges ováció... 

Anu Tali
Anu Tali

Mikor hazafelé tartottam, már kanyarodott a két fehér magyar rendszámú Mercedes luxusbusz  a művészbejáró felé (nota bene: Helsinkiben és Tallinban még ma is járnak Ikarusok, hej, hova lett a régi dicsőség?). Nordicék bizonyára kellemes emlékekkel távozhattak Budapestről. Úgy hiszem, sokak nevében mondhatom: mi is kellemes emléket őrzünk fellépésükről.

Nordic Symphony Orchestra

2011. november 27. 19:30

Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Km.: Mihkel Poll (zongora)
Vez.: Anu Tali

Arvo Pärt: Cantus in memoriam Benjamin Britten
Grieg: a-moll zongoraverseny, op. 16
Sibelius: II., D-dúr szimfónia, op. 43