Cecília

Lovagi torna az orgonán

2012.02.07. 09:40

Programkereső

A klasszikus zene hívei általában kevéssé lelkesednek az improvizáció műfajáért. Remekművek hallgatása helyett kétséges kimenetelűnek tűnhet futó ötleteket, pillanatnyi zenei impressziókat figyelemmel kísérni. Az improvizáció kétségtelenül rizikós vállalkozás - akárcsak a párbaj. Ám mindkettő busás jutalommal kecsegteti a győzteseket: visszahozhatatlan és éppen ezért örökbecsű pillanatokkal.

Mit tekinthetünk a zene végső, tovább már nem osztható lényegének, legbelsőbb esszenciájának? A nyugati kultúra válasza e kérdésre a "zenei gondolat" fogalma körül kristályosodott ki. A zenei gondolatot pedig mindközönségesen egy szellemi oltalom és gazdasági védelem alatt álló, magántulajdont képező tárgyként fogjuk fel. Ez a szellemi tárgy mindenekelőtt zeneszerzőket feltételez, akik a tárgyat létrehozták és ezért őstermelőkként igényt tarthatnak annak közvetlen hasznosítására, vagy megfelelő profit mellett hozzájárulhatnak zenei gondolataik közvetített piacra bocsátásához is: a kottakiadók, előadóművészek, koncertszervezők, rádióállomások, hanglemezkiadók által. Míg a legtöbb közvetítőt a zenei gondolatra nézve semlegesnek tartjuk, az előadóművésztől nagyon is elvárunk bizonyos zenei gondolatokat, noha ezek sohasem lehetnek a főgondolatok (hiszen azok a kottában vannak rögzítve), inkább csak afféle kommentárok.

Karosi Bálint
Karosi Bálint

Körülbelül így írható le a rendszer, amely szerint zenekultúránk néhány évszázada működik, s amiből az improvizáció (s benne alig leplezetten: az ajándékozás) eszménye mind jobban kiszorul. Nem mintha tökéletesen eltűnt volna a rögtönzés gyakorlata, a jazzben például él és virul, a komolyzenétől azonban egyértelműen idegennek tekintjük, hiszen az annak középpontjában álló zenei gondolatoktól épp azt várjuk, hogy a mindenkori jelenen - tehát az improvizáció legalapvetőbb élményén - felülemelkedve örökérvényűségre tarthassanak számot.  Kulturális produkcióink és reprodukcióink homlokterében a jelenünkből történő elvágyódást megtestesítő "örök művészet" áll.

A nyugati zenetörténetben nem ez az első alkalom, hogy az "örök művészet" eszméje uralja a horizontot. Bizonyos értelemben már a gregorián is hasonló időfölöttiségre alapozott, noha ott nem annyira a művészet örökkévalóságáról volt szó, mint inkább az Örökkévalóhoz címzett, s általa inspirált művészetről. Nem véletlen, hogy nem ismerjük a gregorián dallamok szerzőinek neveit. Nem képzelhetjük őket büszke mesterembereknek, akik egy szellemi küzdelem győzelmi rítusaként kanyarítják nevüket a kotta végére. Dallamaik nem kívánnak magántulajdont képező, önálló gondolatok lenni, inkább hozzászólások egy végeláthatatlan zenei tradícióhoz, s aligha képzelhetjük megszületésüket másként, mint az időtlen tradíció és a mindenkori jelen találkozásának feszültségéből sarjadó rögtönzéseket. Akárcsak a népzene dallamkincsét, ami egészen a 20. század első feléig töretlen, élő szervezet, s ami névtelen muzsikusok jóvoltából idomul hozzá a mindenkori közösségi igények és szempontok alakulásához. A népzene kizárólag variációkban létezik, s ha vissza is lehet vezetni bizonyos variánsokat ősibb, "eredetibb" formákra, a lényeg mellett megyünk el, ha zenei gondolatok után vadászva nem figyelünk fel a zenei "gondolkodás" csodálatos jelenségére. Arra a jelenségre tehát, ami az egyszer már elgondolt (kottában rögzített) zenei gondolat helyett a muzsikus és a közönség aktuális viszonyát, a zenei szituáció itt-és-mostját teszi meg egy alkalomszerű, nyilvános zenei gondolkodás kiindulási pontjává.

De talán túlontúl komolykodó is itt még "gondolkodásról" beszélni, hiszen az indoeurópai nyelvek méltán használják inkább a "játék" kifejezést a zenélés eme ősi normájára. Playing the piano; Cello spielen; Jouer de la flûte; играть на органе; stb. Még a nyelv is arról árulkodik, hogy nagyobb történeti távlatban nem a kottában rögzített opus a zenei ősjelenség, hanem a játék-elv, ami a zenészt és a zenélést mindig társadalmi térbe helyezi, s olyan összefüggések közé állítja, amelyek túlmutatnak a zene saját helyiértékein.

Sietze de Vries
Sietze de Vries

Sajátságos formái a művészet társadalmi térbe helyezésének a párbaj és a bajvívás különféle alakzatai. A lovagi játékokon föllépő középkori viadorok harcművészetüket tették közszemlére, míg a párbaj intézménye egyúttal a bírósági tárgyalás más eszközökkel történő folytatásának is számított. A zenei párbaj ókorból származó műfaja e két szempontot hatásos módon egyesíti: kiélezett helyzetet teremt a résztvevő muzsikusok számára, akiknek tudásuk/képességeik legjaváról kell számot adniuk, másfelől a jogi ítélkezés helyett ártatlanabb verdikttel, úgynevezett ízlésítéletekkel ellentételezi a "vívók" szolgálatait. A zenei duellumok története a ködös múltba vész: Pán és Apollón hírhedt vetélkedése nyilvánvalóan valóságos gyakorlatot fogalmaz meg a mitológia nyelvén, s olyan hírhedt modern rivalizálásoknak válik az előképévé, mint Händel és Scarlatti, Bach és Marchand, Mozart és Clementi, Beethoven és Wölfl, Paganini és Lafont, Thalberg és Liszt párbajai, amelyeknek halvány visszfényét még a televíziós zenei vetélkedők mai párbajaiban is viszontláthatjuk.   

A Müpa történetében Karosi Bálint és Sietze de Vries "összecsapása" lesz a harmadik alkalom, amikor az improvizáció területén mérik össze tudásukat az orgonisták. Az est kimenetele természetesen nem jósolható meg, a fellépő művészek eddigi munkássága és elért eredményeik (győzelmek a világ legnagyobb orgonista versenyein) egy valamit biztosan garantálnak: a kockázatot vállaló közönség egészen biztosan győzelemittasan térhet majd haza, s olyan élményekről számolhat be a távolmaradóknak, amelyek tökéletesen unikálisak és megismételhetetlenek.

Orgona-párbaj - Karosi Bálint és Sietze de Vries 

2012. február 10. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem 

Műsorvez.: Fassang László, Fazekas Gergely