Cecília

Jandó Jenő: "A kottában hiszek, nem a hagyományban"

2012.02.14. 07:05

Programkereső

Jandó Jenő, az 1950-es években született magyar zongoristageneráció kiemelkedő képviselője február 1-jén ünnepelte hatvanadik születésnapját. Interjúnkkal a Zeneakadémián kerestük meg, tanítás után.

- Zongoristának lenni csábító, de kockázatos pálya, sok esetben majdnem reménytelen. Elismert művészként és tanárként milyen tapasztalatai vannak, miért legyen vagy éppen miért ne legyen valaki zongorista?

- Senki helyett nem dönthetek, mindenkinek magának kell felmérni a lehetőségeit. Persze tehetség kell hozzá, és sokat kell dolgozni. Bár ez így, önmagában nem biztosíték semmire, nem nagyon tudok mást mondani. Nekem egyszerűen így alakult a pályám.

- Annak idején könnyebb volt a pályakezdés?

- Hogyne. A menedzseléshez híresen tehetségtelen vagyok, és nem is érdekel - ha ezen múlt volna, sosem jutok sehová. De amikor fiatal voltam, nemcsak versenyeken lehetett nevet szerezni, működött az Országos Filharmónia is, és ők számos koncertet biztosítottak a művészek számára. Most minden nagyon nehéz. Pesszimista vagyok az egész kultúra jövőjét illetően.

- Sajnos kevesen vagyunk, akiket érdekel. Ráadásul az oktatás is drága, és pillanatnyilag, úgy tűnik, ez sokat nyom a latban.

- De nem számíthat ennyire az ár! Minket a híres, magyar származású tudósok és feltalálók mellett jelentős részben Lisztről, Bartókról és a nagy karmesterekről ismernek, akik a 20. században külföldi zenekarok vezetői voltak. Ennek fontosnak kellene lennie. Néhány évtizede még volt énekoktatás az iskolákban, mára lényegében az sincs, pedig kimutatták és a gyakorlatban be is bizonyosodott, hogy a zenét tanuló gyerekek általában jobban teljesítenek más tantárgyakból is.

Jandó Jenő
Jandó Jenő

- Akármennyire veszít is a jelentőségéből a kulturális élet, szerencsére hangversenyek azért még vannak. Mit gondol az interpretációról, az egyéniség, a kotta és a szerző viszonyáról, előadói hagyományokról vagy épp a historizmusról?

- Nem szoktam mesélgetni az óráimon és nem használok metaforákat sem, nem vagyok az a típus. Egyszerűen csak rámutatok a kottában olvasható utasításokra. Szerintem a kottát feltétlenül tisztelni kell, mert csak az maradt a szerző után. Ez az alap, a tehetség és az egyéniség csak utána következik. Egyre több olyan előadó bukkan fel, akinek a célja az, hogy direkt más legyen, mint a megszokott. Szinte mindegy, miféle ez a más, a lényeg, hogy eltérő legyen, egyedi. Ezt ki nem állhatom. Az én dolgom megpróbálni bemutatni, hogy mit akart a szerző közölni. A kottában hiszek, nem a hagyományokban vagy az egyénieskedésben.

- De kérdés, melyik kottában. Sőt, a historikusok óta az is kérdés, hogy értjük-e azt, ami le van írva?

-  Számomra az urtext az elsődleges, illetve, ha van, még fontosabb a szerzői facsimile. Ezek döbbenetesen sokat elárulnak a műről. Ebben a tekintetben érdemes levonni tanulságokat a historizmus törekvéseiből, de nekem egyébként nem szívügyem. Nem adnám oda a kedvükért sem Klemperert, sem Furtwänglert, sem Toscaninit. Aztán nagyon érdekes még az, ahogyan egy másik komponista ad közre valamit, például Bartók Mozartot. Tanulságos látni az ő közelítésmódját is.

- Széleskörű repertoárja tükrözi a személyes érdeklődését vagy inkább konkrét helyzetek következménye?

- Részben mindkettő. A specializálódás rendszerint már diákkorban kialakul, de az ember mégis a bécsi klasszikán és Bachon nevelkedik elsősorban, és ez mintegy természetes következményként hozza magával a későbbi korszakokat is. Bachra ráépül Haydn, Mozart és Beethoven, rájuk Schubert, Schumann és a többiek. Ami a repertoárt illeti, nekem szerencsém volt annak idején, hogy megtalált a Naxos. A klasszikus gyűjteményük akkoriban elég hiányos volt, így - eleinte a Hungarotonon keresztül - felkértek egy-két mű rögzítésére. Néhány Beethoven-szonátára például. Aztán, mivel tetszett nekik az eredmény, egyre többször kerestek, végül előálltak az összes Beethoven-szonáta, majd az összes Mozart-zongoraverseny ötletével. Kicsit ijesztő volt, mert én sem játszottam ezek közül mindet, úgyhogy meg is kellett tanulni, de közben egészen átalakult a szerzőkre való rálátásom.

- Következetességét és fegyelmezettségét mennyire tudja átadni a növendékeinek? Fel lehet készíteni őket a pálya nehézségeire?

- Az élethez én nem értek. Nem szeretek rivaldafényben lenni, és a magam részéről úgy gondolom, a véleményem az enyém. Már csak ezért sem akarnék soha kis-jandókat nevelni. De szeretek tanítani és igyekszem segíteni a növendékeimnek abban, hogyan érdemes a kottát olvasni. Úgy gondolom, be kell tartani a játékszabályokat, a többit pedig majd meglátjuk.