Erzsébet

Pap János: "A hangszereknek mitikus jellegük van"

2012.02.15. 07:03

Programkereső

Hang-Ember-Hang című kötetéről a kiadó honlapján az olvasható, hogy elfogyott, a Ma még nem nevettem (társszerzője Bagdy Emőke) néhány hónapja készült el. Az elméleti szakemberrel hangról, hangszerről, zenéről és gondolkodásról beszélgettünk.

Előadásokat tart mindenfelé és mindeféléről, a Nyitott Akadémiától iskolákon át különböző kurzusokig, konferenciákig. Pap János az az ember, akit megragadott a művészet gazdagsága, érzékenysége és teljessége. Az általa nagyon szeretett iskolában, a Régi Zeneakadémián, a Liszt Ferenc Zeneakadémia Hangszerészképző Iskolájában találkoztunk.

- A hang a zene részeként a személyiség egészét érinti meg. Önnek, aki ezzel foglalkozik ez - talán - még inkább evidencia.

- A miszticizmus, a transzcendens és a hang kapcsolatával foglalkozó könyvet tervezek megjelentetni az elkövetkezendő években Hangmágia címmel, ugyanis az agy működése feltárja a misztikumba vezető, illetve az onnan kifelé tartó utat. Az agy működését kísérő agyhullámok hangokkal is manipulálhatók. Ezt én is kipróbáltam Kevevári M. Katalinnál, akinek van ilyen "agyhangoló" készüléke. Az egyik fülemben 100 Hz, a másikban kb. 109 Hz szólt, ami 9 Hz-es lebegésével lüktetés élményét hozta létre. Ehhez járultak hozzá hasonló frekvenciájú fényfelvillanások egy szemüveg négy-négy pontjában a szemem körül.

- Mi a jelenség és mi a jelenség háttere?

- A fények és a hangok hatására színeket, formákat láttam, de ezt az agyam vetítette ki. Hallottam a lüktetést, miközben színes ábrák úsztak el a szemem előtt. Ez a kiváltott agyműködés egyik kísérőjelensége vagy jellemzője. A 4-8 Hz a théta hullámok területe, amelyek a transzállapotra jellemzőek az agyban, az ébredés és az elalvás során élünk meg ehhez hasonlókat. A sámánok is ezt idézik elő dobjaikkal, csörgőikkel. A sámán nem lassan dobol, hanem alacsony théta lüktetéssel, előidézve az agyban a fent említett állapotot, amely felelős a különleges tudatszintért. Ez a zenének a tudatra vagy annak az általánosan felfoghatón túli részének reális, illetve tudományosan megragadható értelmezése.

Pap János
Pap János

- Ez már lényegében a spirituális felülete életünknek.

- Közelítsük meg más irányból! Képzeljük el - elméleti módon -, hogy ateisták vagyunk: akkor kijelenthetjük - némi blaszfémiával -, hogy az ember a maga képére teremtette az Istent. Ez megbotránkoztató gondolat, miközben istenábrázolásainkkal lényegében ezt tesszük. Hiszen Istent nem festhetnénk le, a nevét sem mondhatnánk ki, amíg nincs bizonyosságunk róla. Bizonyos értelemben tehát az istenábrázolások nekem hiteltelenek. Miközben a zene ezt a területünket, az emberi lét ezen mélységeit érintik meg.

- Ez amolyan totális ismeretelmélet...

- Három szinten értelmezzük a világot: a valóságot megközelíthetjük a tudomány módszereivel, a reális magyarázatokkal; illetve a művészettel, ami az ember érzelmein, tudatán keresztül a teljességet ragadja meg. Tudjuk, hogy az érzelmek fontos részei létünknek.

- És mi a harmadik?

- A spiritualitás, a vallás. A transzcendens az a felületünk, ahol egy nálunk nagyobb teljességgel próbálunk meg kapcsolatba lépni, a magyarázatokhoz segítségül hívni.

- Mindennek mi a megfeleltetése a hangszerek világában?

- A hangszermítosz. Amióta az emberiség létezik, a hangszereknek mindig kitapintható egy mitikus jellege. Létezik észak-amerikai indián törzs, ahol azt gondolják, a Holdon valaki dobol. Vagy mások úgy vélik, hogy a Nap azért kel fel, mert a sípjukba belefújnak. A japánoknál is szokás az egyre gyorsabb tempójú dobolás napfelkelte idején.

- Ebből mit ért meg az emberiség?

- A rítusok, amelyek valójában a zene alapjainak tekinthetők, módosítják a tudatállapotot. Ez olyan észlelésekhez vezet el, amelyek mögött ott rejlik az egész világegyetem. A megváltozott tudatállapotban fogékonyak leszünk énünk kiteljesedésére.

- Mindez hogy jelenik meg a mai világban?

- Szerintem az agyunk egy része megmaradt kőkorszakinak. Van bennünk valami ősi, az agyunknak van egy archaikus rétege. Ez most is működik és most is reflektál a világra.

- Ez az archaikus jelleg mindenkiben ott van?

- Azt hiszem, igen. Bár nem mindenben értek egyet Junggal, de kétségtelen, hogy léteznek archetípusok, amelyeket az emberi közösségek alakítottak ki évezredek, évtízezredek vagy éppen évszázezredek alatt. Ezért jobban szeretem az archaikus szót. Pszichénkben a közösség szerkezete, jellemzői nyomán ott a vezető, az anya, a bölcs, a bohóc, a gyermek és más egyéb ősi alapfigura. Kialakulásukhoz  rengeteg idő kellett, akár több ezer generáció. Amennyiben az alapérzéseinket figyeljük, látható, hogy a társadalomban ugyanúgy közlekedünk, alakítunk ki viszonyokat, kapcsolatokat, mint bármikor az emberiség története során. Követünk vezetőket, hierarchiákat építünk, viszonyainkat valami alapvető és az évezredek alatt elsajátított motiváció irányítja. Amiben nem értek egyet Junggal, az az, hogy ő kizárja az evolúciót, az archetípusokat eleve adottnak tekinti.

- A fentebb említettek, az évezredes tanulások és az archaikus jelleg hogy kapcsolódik a zenéhez?

- A hangszerhez, a zenéhez való viszonyunkban is ott rejlik ez a különös viszony. Nézzünk meg egy hangszert! Amennyiben nem tudsz játszani rajta, de látod, hogy más zenél, az érthetetlen csodának tűnik. A hangszeren nem játszó misztifikálja a zenélést. Különösen olyan hangszerek esetében, mint a hegedű, amiből a laikus egy normális hangot sem tud kicsikarni. Egyszerűen érthetetlennek tűnik a hangszerjáték. Másrészt azért misztifikálja, mert a zene különös módon hat rá.

- Ez akár rajongást is kivált.

- Igen! Például figyeljük meg, hogy a közönség mennyire tombolt Liszt vagy Paganini zenéjének hatására. Egykoron Néró is ilyen akart lenni, sztárrá akart válni, csak nem volt elég tehetséges hozzá. A római kor kultúrája lehetőséget adott a sztárságra, a rajongásra legendás művészekért. A görög-római kultúra fontos eleme a retorika, az esztétika alapjai is a retorika tanából származnak. Ez a kultúrkör kiemelt figyelmet fordított a beszédre - a prozódiára különösen érzékeny volt. Visszatérve Néróra, volt aki megadta az alaphangot neki, hogy milyen magasságban kezdje a beszédét. A prozódiában a változások, a magasság-mélység, a gyorsulás-lassulás különböző variánsai gazdag eszközei a kifejezésnek. Ha magasan beszélek, feszült vagyok, ha mélyen, akkor nyugodt, ha gyorsan, akkor izgatott, amennyibe lassan, akkor kiegyensúlyozott.

- Itt a hatás intenzitásáról, mélységéről és annak kifejezéséről beszélünk.

- Inkább az önátadásról, az önelfeledésről. Arról, hogy az előadó szinte teljesen megfeledkezik önmagáról, az ilyen transz-jellegű állapotoknak van az agy működéséből levezethető oka. Ezt lélektanilag akkor tudjuk megvalósítani, amikor azonosak vagyunk önmagunkkal. Ez az a előadóművészet talán leglényegesebb eleme: a művész feloldódik az anyagban, szinte megszűnik.

- Mondanál rá példát?

- Jimmy Hendrix, Janis Joplin. Igaz, náluk erősen hatottak ebben a feloldódásban a drogok is.

- Csak könnyűzenészeket mondtál. A komolyzenében ismeretlen ez az állapot?

- Nem, csak ott több a betartandó szabály. Rendkívüli módon kell ismerni és birtokolni a technikát, hogy könnyedén menjen a játék.

- Ez saját tapasztalatod is?

- Nem feltétlenül a hangszerjátékkal kapcsolatban, hanem az önátadást tekintve. Itt az akadémiai óráimon és a hangszerész tanulóknál tapasztaltam meg igazán, hogy nincsenek fékező korlátok, azt teszem, amit szeretnék. Ez visz a szabadság felé. Többnyire nagyon jó kapcsolat alakul ki a tanítványaimmal, és ez intenzívvé, élményszerűvé teszi a tanítást.

- Ez mitől lett más? Hiszen ez egy belső út.

- Azt teszem, amit szeretek, természettudományos módon közelítek meg jelenségeket, majd a művészet eszközeivel beszélek róla. Zene, vers, humor és tudomány együttesen és természetesen. Ez az a komplexitás, amit különösen kedvelek az életben.

Pap János
Pap János

- Térjünk vissza az eredeti témánkhoz, a hangszerekhez. Ott hol tapintható ki ez az önfeledtség?

- Ebben az attitűdben a mitológiáról is kell beszélnünk. Több tanulmányomat ezzel kezdem, ugyanis a mítosz az emberi gondolkodás egyik korai módja. A mítosz lényege, hogy az eredet eltolódik, a távoli múltba vész. Valamikor régen, tőlünk távol eső időben történik. Hermész, ahogy a lírát készíti vagy Pallasz Athéné, aki feltalálja az oboa ősét, az auloszt.

- Jó, de hol van az önfeledtség?

- A fizika sok mindent megmagyaráz, viszont vannak olyan zenei aspektusok, amelyekre szükségünk van, ám természettudományos módon nem értelmezhetők. Egyik barátom kamaszkoromban arról beszélt, hogy amikor meghalt a német Hammig mester, magával vitte a sírba hangszerének titkát. Ez egy modern mítosz. Fontos hinnünk abban, hogy "sírba vittek" valamiféle tudást. Szeretjük a titkos kapcsolatokat a dolgokkal. Ez különösen igaz a zenésztársadalomra, akik ott is mítoszt teremtenek, ahol nyilvánvalóan nincs. Mindez ösztönös részünk, amely kikerüli a tudatost: a gondolkodás önfeledt oldala. Bolyai Jánost, a matematikust és költőt idézve: "A mítoszok felvonják vitorláik...". De mindig újak teremnek helyettük. Ilyen az emberi természet. A mítoszok megerősítik és kortalanná teszik a hangszerhez való viszonyulást. A kortlanságtól, időtlenségtől már csak egy lépés az önfeledtség.

- Mítoszok. Közben változunk, változik a világ.

- Mindenféle zaj vesz körül bennünket, amiből nem tudjuk kivonni magunkat. Rengeteg hangmintát gyűjtöttünk, amelyek könnyedén elérhetők: gazdagodott a hanguniverzumunk, miközben mi "süketebbek" lettünk, éppen a zaj miatt. Sokan már nem szeretik a halk hangszereket, mert nem is hallják őket. A változás arra is vonatkozik, hogy sokszor képtelenek vagyunk egészében megérteni a jelenségeket. Einstein, aki az egész világegyetemet leíró modelleket fedezett fel és aki egész életében hegedült, azt mondta, hogy a hegedű annyira összetett jelenség, hogy képtelenség fizikai módon leírni, megmagyarázni. Miközben mostanában adta hírül a sajtó, és erről beszélgettünk nemrég a Magyar Nemzet hasábjain is, hogy CT-vizsgálattal megmérve az alkotó sejtekig egy régi híres itáliai hegedűt, számítógépes technológiával marják ki a kópiát a fából. Csak ez megint nem az egészről szól!

- Mert?

- A fasejteket nem lehet vágássál kialakítani, ezen bonyolult szerkezetek falánál membránok nyitódnak ki, záródnak le, a korral tömörödik a sejtszerkezet, megváltozik a kémiai összetétel. A forma és méret mellett ez alakítja ki azt a speciális hangot, ami jellemzi az adott hangszert.

- Beszéltünk az ihletettségről, a totális megértésről. Mi a jövő?

- Mindig vannak, akik olyan dolgokat tesznek, amelyek nem férnek bele az addigi korlátokba, akik új utakra lépnek. Ilyen volt Liszt is, akit talán az egyik első sztárként tiszteltek, majd idős korában olyan darabokat írt, amelyekre értetlenül reagáltak a kortársak. Talán ez adódik azokból az ambvivalenciákból, amelyek jellemezték. Például magyarnak tartotta magát, de nem beszélte a nyelvünket; egyházi ember volt, de közben gazdag, majdhogynem kalandos életet élt. Nem fért a megszokott keretek közé. Ilyen, új világokat teremtő emberekre van szükség a változásokhoz. Nekem ilyen Cage is. Amikor a Csend című könyvét olvastam, akkor úgy éreztem, hogy valami egészen rendkívülit ismertem meg. Cage kikényszeríti, hogy kiváncsiak legyünk a világra, a világ hangjaira. Hasonló irányt fedeztem fel a zeneterápiában is, amely az emberi viselkedéssel, általában az ismeretelmélettel kapcsolatosan tár fel olyan dolgokat, amelyek a zene szerepét újraírják az életünkben.

- Az előadás ihletettsége viszont megkérdőjelezhetetlen.

- Igen, a mitikus vagy transz-jellegű állapot, amelyről már beszéltünk. A hatásnak van egy alapvető jelensége, amely a megismerésünk szerkezetéből, folyamataiból származtatható. Van valami, ami idegen vagy újszerű, különleges, és ez először tagadást vált ki belőlünk. Majd a megismerés folyamán változunk, és ez a negatív pozitívba fordul át, a két állapot különbsége szélsőséges is lehet. Itt fel kell vetni - akár Cage kapcsán is -, hogy kutatások, kísérletek bizonyítják, hogy az emlősök fülében lévő érzékelő szőrsejtekben kódolva vannak bizonyos hangközök.

- Ez mit jelent?

- Egy érzékelő szőrsejt egy bizonyos frekvenciájú hangra a legérzékenyebb, erre történik a legtöbb kisülés. Illetve ennek oktávjára és a duodecimájára. Azaz az általunk szépnek érzett harmóniákra magától reagál a fülünk, a magas fokon fenntartott disszonanciák idegi feldolgozása nem ilyen "magától értetődő". A kortárs zenének ez az egyik általam gyakran felvetett kérdése, hogy nehezen értjük, mert a hallási tulajdonságainkhoz bizonyos hangviszonyok nem illeszkednek. Bár azt el kell ismernem, hogy a kulturális szokások képesek a biológiai rendet felülírni. Nem véletlen tehát, hogy rengeteg tanulás és zenei ismeret kell ahhoz, hogy a kortárs zene bizonyos irányzatait értsük és kedveljük.

- A kulturális szokás felülírja a fizikát?

- Nem, de amibe belenövök, ami az én kultúrám, azt otthonosnak hallom, és az ahhoz hasonlókat tudom igazán értelmezni, míg a nagyon távoliakat nem. Egy-egy hang önmagában, többnyire minden kultúra számára érthető, viszont abban az esetben, amikor több hangszer szól együtt, amikor a szerkezetek bonyolulttá, különössé válnak, nem mindig értjük. Kenyai kutató ismerőseimnek mutattam egy Schubert-szimfóniát. "Sok a hangszer!" - mondták. Ugyanaz, ahogy én nem értem az ő dobolásukat, amelyekben rengeteg infomációt találni, sajátos kommunikációt, különös zenei nyelvet. Ezért határozottan állítom, hogy a zene nem egyetemes, csupán a kultúránk határáig működik, onnan kifelé nem értjük. Amiben egyetemes, az a hangok, hangsorok, dallamok, ritmusok közeledést-elfogatást, valamint távolodást-tiltást kifejező karaktere.

- És miben tudjuk megragadni a művészi mélységet?

- Talán az igazságban. Mennyire igaz, amiről szól. Ez a már említett önazonosság kérdése.

Az interjú második része a Hangszer és Zene oldalon olvasható Alkotó hangszerészet címmel.