Emma

Totális rekonstrukció

2012.02.16. 06:58

Programkereső

Valamikor a 19. század első évtizedeiben vetődött fel, hogy a letűnt korok zenéjét a nagyközönség elé tárják. A múlt század derekán jutott el az előadóművészet odáig, hogy az eredeti hangzást is újraalkossák a korabeli előadói stílus beható tanulmányozásával és az adott kornak megfelelő hangszerek használatával. A Le Poème Harmonique még ennél is tovább lépett: a régi zenét az eredeti kontextusába próbálta visszahelyezni.

A Vincent Dumestre vezette francia együttes és a hozzájuk csatlakozott énekesek, zsonglőrök, akrobaták és táncosok ugyanis nem kevesebbre vállalkoztak, mint egy 17. század elejei, római karnevál totális rekonstrukciójára. Azaz nemcsak zeneműveket adtak elő, hanem korhű jelmezben a zenéhez szervesen kapcsolódó, egyéb eseményeket is. Az újraalkotáshoz a korból fennmaradt írásos - legyen az szöveges vagy zenei - források mellett saját képzelőerejüket használták. Persze azt, hogy az előadáson látottak teljes mértékben hitelesek lennének, élő tanúk és/vagy időutazás híján nem tudjuk pontosan megállapítani (természetesen gumiabroncsos egykerekű és műanyag pózna nem létezett még), mindenesetre a látottak és hallottak igen meggyőzőek voltak - valószínűleg nem csak számomra.

Le Poeme Harmonique
Le Poeme Harmonique

Egymást szorosan követő színekből, jelenetekből állt az előadás, amely sötétben, egy Kyrie eleisont éneklő gyertyás menettel indult (utalva ezzel a "mindennapi" Rómára, vagyis a katolikus egyház központjára), majd nem sokkal később már egy nemesi lakomán találtuk magunkat. Ezt követően az alsóbb rétegek mulatságait bemutató szakasz következett lábat növesztett hordókkal, kardnyelővel, különféle zsonglőrökkel, kötéltáncosokkal és ehhez hasonlókkal. Ezt egy esti, gyertyafényes színházi jelenet követte, majd a produkció zárásaként egy "összkar", ahol együtt mulatott az arisztokrácia, a nemesség, a polgárság és az utcai semmirekellők is. A zenék az éppen aktuális színpadi cselekményhez igazodtak mind tempóban, mind hangvételben a minél komplexebb audiovizuális élmény érdekében. A repertoárt igen széles rétegből merítették: egyszerű, akár népzeneként is felfogható dalok mellett rengeteg, már-már jazz-szerű basszusvariációs kompozícióból (pl. Tarquinio Merula: Su ma cestra amorosa) és pár komolyabb műből (pl. Claudio Monteverdi: Lamento della ninfa) állt. Sajnos a kiadott műsorfüzetben semmit sem írtak arról, hogy pontosan miket hallunk, így csak találgatni lehet az elhangzott művek szerzőit illetően, esetleg arról, hogy mi volt eredeti anyagon nyugvó, mi improvizáció.

Nagyon nehéz valamit is kiemelni ebből az estéből, főleg azért, mert egy szerves, megbonthatatlan egészt képviselt úgy, hogy minden apró részlet óramű pontossággal való megtervezettsége és tökéletes megvalósítása ellenére mégis teljesen spontánnak hatott. Nem vagyok a cirkuszok gyakori vendége, talán ezért is nyűgöztek le ennyire az akrobaták és a zsonglőrök. Előbbiek a kötelező cigánykerekek és egyéb, egyszerűbbnek tűnő mozdulatok mellett kötél- és póznamászásból is remekeltek, produkciójukra egyáltalán nem túlzás a kritikaírásban kissé elkoptatott "lélegzetelállító" jelző. Szintén nagyon élvezetesek voltak a különböző zsonglőrmutatványok vagy a lakomás jelenet hol eltűnő, hol előkerülő tárgyai. Az egészet talán az tette igazán élővé, hogy sem az énekesek, sem a "zenekar" (hét emberből álló hangszeres együttes) nem különült el a produkcióban, hanem aktív részesei voltak a cselekménynek. Az énekes szereplők elvegyültek a többi szereplő között, sőt, sokszor ők is közreműködtek a mutatványokban. A szintén a Chantal Rousseau által tervezett jelmezbe öltöztetett hangszeresek a színpad bal szélén helyezkedtek el. Bár ők viszonylag izolálva voltak a pódium többi részétől, mégis sokszor váltak a színpadi cselekmény részeivé is. Példaként említhetem azt, amikor az egyik narancssárgába öltöztetett akrobata elcsente az egyik gitárt, amivel nem sokkal később önmagát kísérte; de a póznán viaskodó két akrobatát biztató "közönség" között megtalálhattuk az együttes kornettjátékosát is. Minimális díszletezés volt (Francois Destors munkája), ezekre főleg gyakorlati hasznuk miatt volt szükség: el lehetett bújtatni szereplőket, illetve a hangszeres együttes mögötti hangvetőként funkcionáló fal az akusztikai körülményeket javította (a zenészek egyébként minimális hangosítással játszottak).

Le Poeme Harmonique
Le Poeme Harmonique

Az előadásnak két nagy tanulsága volt: az est során elhangzott zenék legjobban természetes közegükben érvényesülnek. Nem vitatom, hogy nagyon jó, ha értő előadók tolmácsolásában, "hangversenyszerűen" is felcsendülnek például hosszú, négy hangos ground bass-re épített művek, de ezek kiszakítva az eredeti közegükből olyan hatást keltenek, mintha az áruházakban hallható popzenéket hallgatnánk hangversenytermekben. És ezzel elérkeztünk a másik nagy felfedezéshez: Monteverdi korában nemhogy nem húzódott éles határvonal a "könnyű" és a "komoly" között, de bizonyos szituációkban mindenféle erőszak nélkül vegyíthetőek voltak. Ilyen közeg lehetett a Barokk karnevál című, Cécile Roussat-rendezte produkció által megidézni kívánt környezet - aki nem hiszi, járjon utána.