Jolán

Helyi értékek

2012.02.23. 11:50

Programkereső

A zenekar felkérésére íródott szimfóniát és az együttes koncertmesterét mint szólistát mutatták be február 20-i koncertjükön a Miskolci Szimfonikusok.

Gyöngyösi Levente második szimfóniájának miskolci premierje előtt Kovács László az est karmestereként és mint a mű megrendelője rövid bevezetőt tartott. A kortárs komolyzenével kapcsolatban óvatos hallgatóság megnyugtatására a művészeti vezető elmondta, bár kétségtelenül „nem fogunk szép dallamokat hallani", ijedségre semmi ok: az 1975-ben született komponista stílusát ismerve a felkérés pillanatában biztos lehetett abban, hogy a klasszikus és romantikus repertoárra éhes helyi közönség is értékesnek ítéli majd az új művet. A dirigens a darabról szóló értelmezését (vagy a szerző gondolatait?) is megosztotta a közönséggel, mely szerint a szimfónia a világ elpusztításán ügyködő negatív figuráról szólna, akit végül kilőnek az űrbe. Bevallom, az ismertetett „programra" a zenét hallgatva magam nemigen véltem ráismerni - annál inkább Bartók-művek visszhangjaira. (Bár a 2012-es Mini Fesztiválon már Budapesten is elhangzott a mű a Miskolci Szimfonikusok előadásában, arról a koncertről tudomásom szerint még nem jelent meg beszámoló, így a következőkben a mű első benyomásokon alapuló megítélésére vagyok kénytelen szorítkozni.)

Gyöngyösi Levente
Gyöngyösi Levente

A mély fafúvósok - fojtott kürtök - kisdob - vonós pizzicato felrakás és a szaggatott, erősen ritmizált zenei szövet a Mandarin világát idézi, a szekund-kvart lépésekből építkező dallamtöredékek a Kékszakállúra emlékeztetnek, de Bartók éjszaka-zenéinek színei is kihallhatók Gyöngyösi 2011-ben befejezett második szimfóniájából. A párhuzamok a második tételben folytatódnak, ez ugyanis a Concerto Megszakított közjáték című tételének dallam-idézeteire hajaz. A hivatalos műismertetés szerint „Az idillikus hangvételt az I. tétel fenyegető főtémája szakítja félbe" - az idilli részek hárfa-xilofon-fuvola hangszerelése és tercrokon fordulatokban gazdag harmonizálása egyébként inkább Debussy és Ravel zenekari színeit idézte. Bár a harmadik és negyedik tétel újabb és újabb magabiztosan kezelt hangszerelési illetve formai eszközöket vonultat fel, a mondanivaló a mű második felére mintha elfogyott volna. A komponista mellett némileg az előadók is elfáradtak: a finálé legalábbis  jóval hosszabbnak tűnt a karmesteri bevezetőben ígért 2,5 percesnél. Referenciafelvétel, illetőleg hozzáférhető partitúra híján csak feltételezhetjük, hogy az előadás minden más tekintetben hibátlan volt, s a szerző is elégedett lett volna  vele - talán a következő budapesti megszólalás alkalmával (2012. március 3-án adják elő a Müpában Dvorák IX. szimfóniája és Oláh Kálmán Passacaglia-jával egy műsoron) jelenlétével is megerősíti benyomásainkat.

A Gyöngyösi-szimfóniát követően Mendelssohn - az aznap este érvényes bérlet nevéhez hasonlóan - népszerű e-moll Hegedűversenye következett a Miskolci Szimfonikusok koncertmestere, Soós Gábor szólójával. A helyi születésű hegedűművész 1996-ban diplomázott a Zeneakadémián, de már 1993 óta tagja a Miskolci Szimfonikus Zenekarnak. 1999-től a zenekar koncertmester-helyetteseként, 2005-től pedig a zenekar első koncertmestereként tevékenykedik. 1995-ben kezdett tanítani a Miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, 2000-ben megalapította az Anima vonósnégyest, amely azóta is Miskolc egyetlen állandó kvartettje, emellett koncertmestere és művészeti vezetője a Camerata Miskolc vonósegyüttesnek is.

Miskolci Szimfonikus Zenekar, vez. Kovács László, hegedűn km. Soós Gábor
Miskolci Szimfonikus Zenekar, vez. Kovács László, hegedűn km. Soós Gábor

Soóst egy ráadás erejéig már volt alkalmam hallani 2011 tavaszán Patricia Kopatchinskaja rögtönzött duópartnereként, szólistaként nyújtott játékát azonban igazságtalan volna a miskolci együttes által - Mesterbérlet-sorozatukban egyébként rendszeresen foglalkoztatott  - nemzetközi szólista-sztárok teljesítményéhez hasonlítani. Viszonylagosan szűk dinamikai skálája alighanem a zenekari és kamarajátékhoz megfelelő, de szólózásra csak korlátozottan alkalmas hangszerének tulajdonítható, jellegzetesen magyaros hegedűstílusa (mely a ráadásként előadott Thais-meditációban különösen feltűnő volt) pedig minden bizonnyal iskoláinak köszönhető. Az előadás esetlegességeinél azonban sokkal fontosabb kihangsúlyozni azt a tényt, hogy a Miskolci Szimfonikusok tagjai rendszeresen szólólehetőséghez jutnak. Miért oly fontos ez? A zenekar tagjai számára átértelmeződik a kíséret szerepe, ha olyasvalakivel játszanak, akit személyesen ismernek, az egyenlők között első zenész kívülről hallhatja saját együttesét, rátermettségét bizonyítva pedig példát mutathat kollégáinak . Végül, de nem utolsósorban: az együttes vezetője bemutathatja a közönségüknek a „helyi értékeket", amely gesztust a koncerten jelenlévők - tetszésnyilvánításaikból ítélve - méltányoltak is.

A hangverseny második félidejében Mozart 36., 425-ös jegyzékszámú C-dúr „Linzi" szimfóniáját játszotta a Miskolci Szimfonikus Zenekar. A hangzáskép és a stílus tekintetében a modern szimfonikus előadási gyakorlatot követte Kovács László és együttese. Nem ez a legautentikusabbnak tartott előadásmód manapság (bár a felfogás érvényességét mutatja, hogy a 2012-es Mozart-maraton programját is döntően ebben a szellemben állították össze), ugyanakkor a dús, fényes megszólalás a régizenei iskola utóbbi évtizedekben a bécsi klasszikusokra is kiterjesztett korhű hangzásánál talán még jobban is képes visszaadni a Mozart-zenére és a Linzi szimfóniára különösen találó „zavartalan derű", „tobzódó jókedv" „teljesség érzése" „rendkívüli szépség", „egészség és bőség" képzeteket (Maynard Solomon jellemzi az idézett szavakkal könyvében Mozart e művét). A miskolciak előadásából nem hiányzott a fény s az árnyék, de az ünnepélyesség és a népies íz sem. Alig néhány frazírozásbeli megingás mellett csupán azt róhatjuk fel Kovács Lászlónak és együttesének, hogy a nagy ívek néhol - különösen a második tételben - töredezettnek hatottak, s hogy a visszatérésekre vagy ismétlésekre a kezdetben sodró, friss tempók lendületüket vesztették.

Miskolci Szimfonikus Zenekar, vez. Kovács László
Miskolci Szimfonikus Zenekar, vez. Kovács László

Végül egy gondolat az elismerésre méltó műsorszerkesztésről (melynek hátteréről az együttes művészeti vezetője, Kovács László nemrégiben a Fideliónak adott interjújában hosszabban beszélt): a koncert szélső műsorszámaiként felhangzó két szimfónia a közhelyesen (ám helytelenül) egymástól távolinak tartott klasszikus és kortárs komolyzene közötti szoros kapcsolatot tette plasztikussá. Sőt, a Mozart-szimfónia visszfényében talán azt is megkockáztathatjuk, hogy Gyöngyösi korábban megismert eklektikus stílusa és kollázstechnikája (erről bővebben itt, itt, itt és itt) a klasszicizálódás jeleit mutatja. Arra a kérdésre pedig, hogy miért éppen Mozartot állították párba a fiatal magyar szerzővel, talán Gyöngyösi Levente életrajza adja meg a választ: a continuojátékosként is tevékeny komponista legfontosabb koncertjei között tartja számon a Cosí fan tutte 1999 nyári előadását, hat évvel később pedig befejezést készített Mozart L'oca del Cairo című operájához. Remélhetőleg a lehetséges párhuzamok feltárását itt befejezhetjük, s nem derül ki, hogy a harminchat éves Gyöngyösi Levente második (Miskolci?) szimfóniáját ugyanúgy „hanyatt-homlok" írta meg, mint Mozart a Linzben három nap alatt komponált harminchatodikat.