Jenő

Amadeus?

2012.02.24. 13:00

Programkereső

A fenti kérdésen kívül számos, Mozarthoz kötődő kérdésre választ kaphatunk február 26-án az egésznapos Mozart-maratonon a Müpában.

Jogos a kérdőjel. És nem ez az egyetlen. Még az is lehet, hogy Mozart nem halt meg 1791 decemberében, csak megrendezte halálát (természetesen a család tudtával és közreműködésével), így bújva ki a szorongató adósságok alól... 

Ezzel a "felfedezéssel" jó két évtizede állt elő a tréfás kedvű Alon Schmuckler író és televíziós műsorszerkesztő. Teóriája szerint Mozart sebtiben befejezte a Requiemet (igaz, az utolsó részeket lemásoltatta Süssmayrral, hátha jobb lesz annak látszatát kelteni, hogy azokat Süssmayr komponálta), aztán Pest-Budára utazott, özvegy Tamássynénél vett ki takaros szobát a Tabánban, Theophil Zamrotként mutatkozott be. Majd odébbállt és egy este úgy hozta a sors, hogy a négyéves, vásott Rossini-gyerekre kellett vigyáznia, muzsikáltak, mert a kisfiú ezt szerette és nyávogtak egy macskaduettet, amire Joacchino idősebb korában is emlékezett. Később Schuberttel kötött barátságot, befejezte helyette a h-moll szimfóniát, csak sajnos elvesztette a megfelelő lapokat. Végül Zamrot úr Amerikába is eljutott... 

Wolfgang Amadeus Mozart
Wolfgang Amadeus Mozart

Ne soroljuk. A kötet magyarul is olvasható: szórakoztató zenetudományi sci-fi, néha kissé erőltetett mese habbal. Csak hát az a bökkenő, hogy többé-kevésbé az is mese, amit hajdani "komoly" Mozart-monográfiák állítottak. Wolfgang Hildesheimer volt az első, aki az 1970-es évtized elején, kirándulást téve a muzikológia területére elszántan szállt szembe sok évtizedes babonával, a romantikus-szentimentális életrajzírás megannyi kliséjével. Kérdőjeleket tett számos állítás mellé. Provokálta a zenetörténészeket - és meg kell hagyni, a tudósok egy része felvette a kesztyűt. Volkmar Braunbehrens vagy Maynard Solomon könyvéből (mindkettőt lefordították magyarra) a korábbiaknál jóval tárgyilagosabb kép bontakozik ki a zseni életéről és haláláról. Kezdjük az utóbbival. Azt már régebben is tisztázták, hogy Salierinek semmi köze sem volt Mozart betegségéhez, a Puskin, s nyomában Rimszkij-Korszakov fantáziáját megihlető mérgezés-történet minden alapot nélkülöző legenda. Ám legenda az is, ami jóval későbbi életrajzokban makacsul visszaköszön, hogy tudniillik a Nagy Ember halálakor, temetésekor zuhogott volna a havas eső. Nem zuhogott, a meteorológiai feljegyzések szerint (akkoriban léteztek már ilyenek) napos idő volt, később jött a hidegfront. Apró adalék - de mélységesen jellemző a "tévedés" a romantika korára (a zsenit ugyebár a természet is meggyászolja). Hasonló tévedés rejlik az úgynevezett "szegénytemetés" és jeltelen tömegsír mögött. Gottfried van Swieten báró, aki segítőkészen kézbe vette az ügyeket valóban olcsó búcsúztatót javasolt a családnak, hogy ne nőjön az adósság, de nem "szegénytemetést". És akkori szokás szerint mindenkit négyesével-nyolcasával közös sírokba temettek (egy pestisjárvány miatt még II. József hozott erről rendeletet). Csak az arisztokrácia mentesült e szabály alól. Meg Gluck, 1787-ben. Az utókor tehát legfeljebb azt érezheti méltánytalannak, hogy ha Gluck-kal kivételt tettek, Mozarttal miért nem (pár esztendővel később egyébként eltörölték ezt a rendeletet).

A hatalmas adósság igaz - de csak az igazság egyik fele. Mozart bécsi letelepedése (1781) után hallatlanul könnyelmű életet kezdett élni (ebben hitvese, Konstanze hathatósan segítette). Hihetetlenül drága lakásokat bérelt, szerencsejátékokon vesztett. Az arisztokrácia az utolsó években kétségkívül elfordult tőle. Ám akadtak azért, akik kölcsönöztek neki (Puchberg báró például), s nem pusztán önzetlen emberbarátságból: tudták ugyanis, hogy Mozart igen jól keres. Korabeli pénzek értékét persze nehéz mai viszonyok közt értelmezni (többek közt azért, mert sok volt az extra juttatás: fa, gyertya, néha napi étkezés is). Ám míg egy valóban szegény muzsikus éves keresete nagyjából 100-120 ezer forintnyi mai összegnek feleltethető meg (!), addig Mozart átlagos jövedelme évi 30 millió körül járt. 1788 körül, a nemzetközi helyzet "fokozódása" miatt átmenetileg szűkösebb hónapok jöttek, de a kilencvenes évtized kezdetére a válság megszűnt, Mozart voltaképp bizakodóan tekinthetett a jövőbe. Az a híres, sokat idézett, olasz nyelvű levél, amit 1791 szeptemberében vetett állítólag papírra, s amelyben halálsejtelméről ír az ismeretlen címzettnek (egykori feltételezések szerint Lorenzo da Pontének) - tipikus 19. századi hamisítvány (nota bene: csak "másolata" maradt meg). Röviden és velősen: a meg nem értett művész nyomoráról, szenvedéséről szóló megható passiótörténet az utókor kitalációja. A zenetudomány halad a maga útján, hite szerint előre - s vele változik a múlt...

A Mozart-zene is változik. No, nem a kottafejek, azok örökérvényűek. Csakhogy minden kor másképp szemléli őket. Mást lát fontosnak az egyes művekben és az életmű egészében. Beethoven nem szerette, frivolnak, erkölcstelennek tartotta a Così fan tuttét. Nem valószínű, hogy ma sokan osztják ezt a nézetet. Az opera seriák generációkra eltűntek a színpadokról. Manapság viszont az Idomeneo népszerű darab, s emelkedik a Titusz ázsiója is. A historikus előadásmód számos ismert kompozíciót tűntetett fel új színben (néha persze vitára ingerlő módon) és soktucatnyi, az idők során háttérbe szorult, feledett kincsről törölte le a port. 

Fischer Iván
Fischer Iván

Felnőtt fejjel szívesen olvassuk újra kamasz- vagy ifjúkorunk kedvenc regényeit, s azok másképp hatnak ránk. Gyakran mélyebben. Erre az "újraolvasásra" ad kivételes alkalmat a mostani Mozart-maraton. Szembesítésre azzal, milyen a mai előadók képe Mozartról, s mennyiben tér el az elődökétől, illetve attól, amit mi magunk őrzünk emlékeinkben Wolfgang Amadeus művészetéről. 

Wolfgang Amadeusról, akit - Hildesheimer könyve figyelmeztet rá - nem így hívtak. Johannes Chrysostomus Wolfgang Theofilusnak anyakönyvezték. (Az első két - utóbb nem használt - keresztnevet automatikusan kapta, mivel aranyszájú Szent János napján, január 27-én született). Nővére rövid életrajzi jegyzeteiben a Theophilus helyett a német Gottlieb változatot használta. Maga Mozart gyakran franciásan Amadét írt, néha olaszosan Amadè-t. A latinos Amadeust szinte soha. Illetve egyszer, viccből, így: Wolfgangus Amadeus Mozartus. Vicces, hogy ezt a viccet ragadta ki s tette általánosan elfogadottá az utókor.