Emma

Rejtélyek a maratonon

2012.02.29. 07:11

Programkereső

Délelőtt fél tizenegytől este tízig tartott vasárnap a Müpa különféle termeiben a Mozart-maraton. Miután befogadóképességem sajnos véges, a két utolsó hangversenyt választottam: Rados Ferenc zongoraestjét és a Requiemet. Egy rejtélyes előadót és egy rejtélyes művet.

Rados Ferenc mindannak tökéletes ellentéte, amit a mai világban egy zongorista-sztártól elvárunk. Magabiztosságnak nyoma sincs benne, szinte félénken botorkál a pódiumra, mosoly nélkül biccent. Mintha izgulna. Aztán melléüt. Nem sokszor, de mégis. Olykor kimaradozik néhány hang a futamokból. Sőt: memóriazavar is előfordul (igaz, ezt nagy bravúrral sikerül lepleznie: soha nem akad meg). Mindezek nyilvánvaló hibák. Sixtus Beckmesser szorgosan róhatná krétával a táblára. Ami azonban mindennek dacára létrejön (s itt az emlegetett enigma), maga a csoda. Az előadó-művészet felső foka. Mert nem egyszerűen Mozart-muzsika hangzik fel, kissé a historikusok modorában, széles legatóíveket többnyire mellőzve, hanem egy látomás Mozartról. A huszonegyedik század művésze idézi fel a klasszikus zenekultúra végpusztulásának küszöbén az európai zeneművészet aranykorát, nagy szeretettel, féltő értéssel, megszépítő messzeségből. Hol játékosan, hol némi szomorú nosztalgiával - többnyire mindkettővel egyszerre. Az alaptónus halk s ez már eleve növeli a távolságot. Erőteljesebben megfogott akkordok, basszusok ott hangzanak, ahol a forma fordulópontjaihoz érkezünk. Rados ugyanis tévedhetetlenül érzi, melyek azok a hangok, amelyek új irányt szabnak a zenei folyamatnak, feszültséget teremtenek benne, amit aztán a következő taktusok oldanak. Historikus előadók kedvenc vesszőparipája a retorikus előadásmód. Nos, Rados zongorázása ízig-vérig retorikus. Csakhogy ő azt is tudja (ellentétben sok régizenéssel), hogy a retorikus kifejezés nem mehet a formai rend rovására. A periódus ötödik üteme nem szólalhat meg sem korábban, sem később valamiféle "kifejezés" kedvéért, ennek megvan a fix helye az időben - az már valóban az előadó dolga, hogy az első négy taktus idejét mennyi sietéssel és lassítással tölti ki. Illetve, ha mégis feláldozunk egy ilyen fix pontot valamiért (előfordulhat), valahol helyre illik állítanunk a rendet. 

Rados Ferenc
Rados Ferenc

Gluck-témára írt variációk és két rondó hangzott el egymás után: a különlegesen kromatikus (Mozarttól szokatlanul érzelmes) a-moll és az F-dúr (amelynek két változata is létezik: Rados a nehezebbet választotta). Nem tudom, melyik sikerült meggyőzőbben: elképedve, megbabonázva hallgattam a három varázslatot. Mert varázslat volt ez, egy idős zongorista csodája. Aki végletekig szerény, de mégis van benne elég merészség ahhoz, hogy elmondja Mozart ürügyén a véleményét. Korunkról. Hogy szembesítsen bennünket Mozarttal. Hogy ez a szembesítés szomorúvá tett... ez már korunk baja. Hálásan és mély tisztelettel köszönöm neki. Bárha többször szembesítene bennünket a kellemetlen igazsággal... 

A Requiem esetében a rejtély a műben magában rejlik. Mindenki tudja, Mozart nem fejezte be halotti miséjét. A Lacrimosából csak nyolc ütemet írt meg, az Offertórium két részét még felvázolta ugyan, de onnan kezdve semmit. Franz Xaver Süssmayr komponálta a hiányzó részeket, ügyes tapintattal a mű végén visszaidézve a kezdet zenei anyagát. A modern zenetudomány több kísérletet is tett újabb verziók alkotására, mindeddig kevés sikerrel. Richard Maunderé aránylag elfogadható, Duncan Druce-é helyenként felháborító. Magam még egy harmadikat is hallottam: Pánczél Tamásét - bevallom, ez tetszett legjobban (nyilván akad még általam ismeretlen kísérlet is). Ami a lényeg: egyik sem ér fel a Süssmayr-féle színvonalához. Pedig szegény Süssmayrt Mozart fajankónak tartotta, ivócimborának, Konstanze sem őt kérte fel először (két jelölt is visszautasította némi hezitálás után a feladatot). És Süssmayr kétségkivül elkövetett összhangzattani hibákat, elég lapos Sanctust sikerült kiizzadnia. Mégis... Megszoktuk, megszerettük. Süssmayrtól senki soha semmit nem játszik, ez az egy tette biztosította számára a halhatatlanságot. Miért fosztanánk meg tőle? Miért ne lehetne a kismesternek is egyszer megfejthetetlen titka? 

Fischer Iván
Fischer Iván

A Fischer Iván vezette előadást alapjában véve igen jónak találtam, de nem magával ragadóan nagyszerűnek. Elégedett lehettem a kórussal - annak ellenére, hogy alkalmi társulás jött ezúttal létre részben a Szent Efrém Férfikar, részben a Schola Cantorum Budapestiensis tagjaiból. A szólistákról csak elismerősen szólhatok: Fodor Beatrix, Mester Viktória, az általam még soha nem hallott tenor, Sébastien Droy, illetve Kovács István kvartettje kifogástalanul teljesítette feladatát. A Budapesti Fesztiválzenekar a maga rendkívül magas színvonalához képest szerény véleményem szerint most némileg fáradtabbnak tűnt, a Tuba mirum harsonása sem fogott ki jó napot. Az vesse rá az első követ, aki feszült helyzetben soha nem hibázik. 

Egy 1998-as Requiem-felvétel a Budapesti Fesztiválzenekar előadásában, Kiss Noémi, Ulbrich Andrea, Kelen Péter, Stephen Roberts és az Óbudai Kamaraénekkar közreműködésével, Fischer Iván vezényletével.