Jenő

Vejnemöjnen muzsikál

2012.03.08. 08:07

Programkereső

Magas szintű zenekari játék, híres dirigens, nem túl megerőltető program csábított hétfő este a Philharmonia Zenekar koncertjére. Húsz éve ez még szenzáció lett volna. Vajon most is az?

A Müpa megnyitásakor szinte hetente lehetett világhírű együtteseket látni-hallani, azóta viszont jelentősen megcsappant a vendégszereplések száma. A Budapesti Tavaszi Fesztiválra jönnek persze, de az már egyre ritkábban fordul elő, hogy valaki egy szürke hétköznap megpillanthatja egy neves zenekar kamionját a művészbejárónál. Annyi azonban elmondható, hogy már korántsem olyan nagy a különbség a két vezető zenekarunk és mondjuk egy nyugatabbra székelő, nagy múltú együttes között. Míg régebben elképedve préselődhettünk székünkbe a ritkán hallott telt hangzásképtől, addig manapság csak szolidan megállapítjuk: "igen, ez egy jó zenekar, jól játszottak!" A hétfő este legalábbis ezt a benyomást tette rám.

Odafele menet eszembe jutott az a régen látott videó, melyen Esa-Pekka Salonen vezényelte a Tavaszi áldozatot. A zenei szempontból lebilincselő produkcióból leginkább mégis az maradt meg, hogy Salonennel a karmesteri emelvényen szükségtelen lett volna táncosokat szerződtetni, hiszen olyan hitelesen adta elő mozdulataival a pogány jeleneteket, hogy a végére ő maga volt a kiválasztott, éppen hogy csak fel nem áldozták. Szerencsére ebben az esetben az élénk mozgás nem a tehetség hiányát hivatott palástolni, mégis egy bizonyos szinten túl zavaró tud lenni (már előre vizualizáltam, mi fog történni a Hetedik szimfónia utolsó tétele alatt).

Philharmonia Orchestra, Philharmonia Zenekar
Philharmonia Orchestra, Philharmonia Zenekar

A műsor összeállítása - bár merésznek egyáltalán nem mondhatnánk - mindenesetre érdekesnek ígérkezett, hűen a karmester elkötelezettségéhez hazájának zenéje iránt, Sibelius-blokkal az első félidőben. A finn szerző sosem tett szert igazán nagy népszerűségre nálunk, szimfóniáit például nem veszik túl gyakran elő, pedig a múlt század jó néhány nagy karmestere rendszeresen műsorra tűzte őket. A Pohjola lánya szimfonikus fantázia máshol sem hallható minden este. A Kalevala többször ihlető forrása volt Sibelius műveinek, ebben az esetben is egy jelenetét dolgozta fel: észak leányának kezét igyekezett Vejnemöjnen elnyerni, ám a kísérlet teljes kudarccal végződött, így a hoppon maradt öreg keserű továbbállásra kényszerült. Nem a legerősebb szüzsé egy programzenei kompozícióhoz, ennek ellenére Sibelius kifejezetten narratív zenét írt, leginkább cselekményt fest, például ahogy Vejnemöjnen megjelenik a kies tájon, megpillantja a lányt, majd a kialakuló konfliktust és a csalódott távozást.

A Philharmonia Zenekart kezdetben egy kicsit fásultnak éreztem, de ezen viszonylag hamar sikerült túllépniük, és igen tetszetős játékkal örvendeztették meg a hallgatóságot, sikerrel mutattak rá, hogy a mű bőven rendelkezik szép pillanatokkal. Salonen nagyon intenzíven vezényelt, de így távolabbról nézve ez nem terelte el a figyelmet a zenéről. A mű közben, és főképp a végén megtapasztaltuk a zenekar egyik legnagyobb erényét, a mesteri pianissimókat, ahol már-már öncélúan halk játék szemléltette a hős távozását.

A műsorfüzet tanúsága szerint előre biztosak lehettünk, hogy a d-moll hegedűversenyt autentikus „északi" előadásban fogjuk hallani, ugyanis a szólót a norvég Vilde Frang-ra bízták, hovatovább mind ő, mind pedig Salonen - ugyan nem így együtt -, de lemezre is vette a művet. Ellentétben a szimfonikus költeménnyel, a hegedűverseny gyakran hallható a koncerttermekben, nem utolsó sorban azért, mert remek alkalmat jelent a szólista képességeinek csillogtatására. Magyar vonatkozása is van a darabnak, hiszen a második verzió ajánlása Vecsey Ferenc csodagyerek hegedűvirtuóznak szól, miután az eredeti címzett minduntalan lemondta a mű bemutatását.

Vilde Frang
Vilde Frang

A zenészek ott folytatták ahol a Pohjola lánya abbamaradt, hibátlanul kezdve a versenyművet, a vonósok leheletfinom szövete fölött a megkapó dallam a szóló hangszeren rögvest az előadásra fókuszálta az esetleg még kalandozó figyelmet. Vilde Frang játéka ötvözte a frázisokat értelmező, a zeneiséget előtérbe helyező szemléletmódot, a technikai bravúrok látványos bemutatásával, így végső soron hűnek bizonyult a versenymű alapkoncepciójához. Élvezetes volt a romantikusan túlfűtött második tétel, azonban az előadás csúcsának az izgalmas finálé bizonyult. Salonen mindvégig jó ízléssel formálta a zenekar hangzását, soha nem nyomták el a szólistát, mégis teljesen egyenrangú félként voltak jelen. Frang egy általa eredeti népi dallamként megjelölt ráadással búcsúzott.

Wagner a tánc apoteózisáról beszél Beethoven 7. szimfóniája kapcsán, Hamvas Béla pedig már egészen a hang-jóga fogalmáig jut. Akárhogy is, ezt a szimfóniát nem lehet elcsépelni. Rengetegszer hallhatják - ha nem is egészben - még azok is, akik nem járnak koncertre, mégis újra és újra le tudja nyűgözni az embert.

Salonen interpretációjában nem volt semmi hivalkodó vagy egyénieskedő, netán az idők során a műre ragadt rétegek letisztításának kényszere, egyszerűen csak egy jó előadást igyekezett elővezetni, ráadásul teljes sikerrel. Még a karmesteri mozgáskultúra is helyénvalónak bizonyult, így nem volt más dolgunk, mint hátradőlni, és elégedetten konstatálni a hallottakat. Erre is szükség van.

Borítékolhattam volna, hogy ha már Sibelius, akkor a vastapsot a Valse triste-tel hálálják meg - és valóban. Nagyon logikus döntés, ha olyan zenekar áll rendelkezésre, mely ilyen nagy mestere a halk játéknak. Itt bemutatták ennek minden fortélyát.

A koncert ezzel véget is ért, Salonen rövid úton kitessékelte a koncertmestert, így aztán kissé melankolikusan, pianissimóban távoztak, mint Vejnemöjnen a legelején, azzal a lényeges különbséggel, hogy kudarcról szó sem volt.

Esa-Pekka Salonen Beethoven VII. szimfóniájáról beszél, közben részletek hangoznak el a műből: