Olivér

Szimfonikus mese Árgyélus királyfiról

2012.03.23. 08:06

Programkereső

Erőteljes koncertműsorral lépett a Belvárosi Szent Mihály-templom közönsége elé a debreceni Kodály Filharmonikusok és a Kodály Kórus. Kodály és Vajda János művei mellett egy ősbemutatónak is tanúja lehetett a közönség: Dubrovay László Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi című szimfonikus költeménye hangzott el.

Kodály Psalmus Hungaricusa meglepő nyitánya volt az estének, tán joggal merült fel bennem a kérdés: mi jöhet még utána? Sajnos azonban ez a hihetetlen mélységeket feltáró zene nem teljesedhetett ki igazán, de le kell szögeznem, emberi mulasztás nem történt, a gátló tényező az akusztika volt. Az izgalmas kodályi harmóniák a nagy tuttik közben értelmezhetetlen zúgássá váltak, amit azért sajnáltam különösen, mert a halkabb és kevésbé sűrű részeknél kitűnt, hogy a Kodály Filharmonikusok művészei rengeteg színt és finomságot képesek kihozni hangszereikből, amellett, hogy nagyon is egységesen szólnak. A Psalmus Hungaricusban a kórus hallhatóan otthon érezte magát, biztonsággal mutatták meg Kodály darabjának sokszínűségét. A szólista, Szerekován János szép, érett tenorját élvezetes volt hallgatni, ám sokszor elnyomta őt a zenekar és az énekkar, ami úgy vélem, szintén az akusztika számlájára írható. Szerekován ebben a darabban hőstenorként énekelt, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Bár az indulattal teli "Keserű halál szálljon fejére..." kezdetű versszak kellőképpen energikusan szólalt meg, a bíztató, vigasztaló "Te azért lelkem..." több líraiságot igényelt volna. A Kodály Kórus nőikara már ebben a darabban is kiművelt, homogén hangon szólt. A szólista "Gyakorta köztök gyűlések vannak..." szövegrészleténél a háttérben a női kar jajgatása egészen hátborzongató élményt nyújtott. Összességében a körülmények ellenére a Psalmus lendületet adott a koncertnek, mind az előadóknak, mind a közönségnek.

Szerekován János
Szerekován János

A második zenemű Dubrovay László az Árgyélus-mesére írt szimfonikus költeménye volt. A komponista Liszt születésének kétszázadik évfordulójára írta ezt a darabot, tisztelegve a nagy előd előtt. Dicséretes, hogy a tisztelgés nem a zeneszerzői egyediséget háttérbe szorító utánzást jelentette Dubrovay esetében. Bár a szimfonikus költemény műfaja és a több tételt egy tételbe sűrítő szerkesztési mód liszti vonások, a dallam- és harmóniavilág, valamint a hangszerelés már nem a romantikus mester zenéjét idézte, sokkal inkább Debussy hatását éreztem. Ami igazán egyedivé teszi Dubrovay művészetét, az a hangszerelés, ahol különösképp teret kap a zeneszerző kísérletező attitűdje. A vonósok és a fúvósok is gyakran szokatlan technikai megoldásokkal tették valóban mesezenévé a művet. Jól átgondolt, megszerkesztett programzenét írt Dubrovay, a hangszerelési újítások mellett az egyértelmű szimbólumok (az ütősök a Vénbanya, a rezek a veszekedő ördögök, a vonósok Árgyélus és Tündérszép Ilona jelképei) könnyen befogadhatóvá teszik a zeneművet. A Somogyi-Tóth Dániel vezényelte Kodály Filharmonikusok pedig precíz játékukkal és technikai bravúrjaikkal ismét bizonyságot adtak felkészültségükről.

Kodály Filharmónia
Kodály Filharmónia

A koncert utolsó darabjaként Vajda János Magnificat című zenekarra, vegyeskarra és szoprán szólóra komponált oratóriuma csendült fel. A zenekar tartotta az egész koncerten hallható színvonalat, ám a kórus hiányosságai már sokszor megmutatkoztak a Vajda-műben. A legnagyobb baj az arányokkal volt, a nőikar ugyanis sokszor elnyomta férfikart, különösen a tenor-szólamot. Aránytalanság alatt pedig nem csupán hangerőt értek: a női szólamok sokkal egységesebb, puhább hangzást hoztak létre, míg a férfikarban sokszor ki-kiszóló, különálló hangok is megmutatkoztak. Jónás Krisztina éneklését egyelten szóval tudnám jellemezni, ez pedig a (jó értelemben vett!) egyszerűség. Nem manírokkal, sallangokkal vagy felesleges vibrátóval tette izgalmasa szólóját, még csak nem is énekelte a zenét, hanem hagyta, hogy a zene énekeltesse őt és ez a lehető legjobb hozzáállás, ha olyan zeneszerző művéről beszélünk, mint Vajda János. Vajda ugyanis nagyon jól tudja, hogy mi az, amit szívesen hallgat a közönség. Ezt a tudást kiválóan használja fel arra, hogy értéket alkosson, újat hozzon létre. Az osztott basszussal induló "Quia fecit mihi magna", a "Deposuit" fenyegető hangvétele, majd a kirobbanó "...et semini eius in saecula." mind-mind feledtették velem a templom akusztikája okozta kellemetlenségeket és a koncert gyengébb pillanatait, és erősítették bennem a vágyat, hogy még sokáig hallgathassam Vajda János zenéjét.

Jónás Krisztina
Jónás Krisztina

Igen tanulságos hangversenynek lehettem részese, mert így, hogy kizárólag huszadik és huszonegyedik századi zeneszerzők darabjait hallhattam, képet kaptam a komolyzene jelenéről. Vajda és Dubrovay művei számomra bizonyították: lehet még a közönség számára is érthető, egyúttal újító komolyzenét írni.