Emma

A Mester hazaérkezik

2012.03.24. 08:07

Programkereső

Kobayashi Ken-Ichiro vezényli a Tokyo College of Music zenekart március 27-én a Müpában, ahol ünnepélyes keretek között a Zeneakadémia tiszteletbeli tanárává avatják.

Kobayashi Ken-Ichirót (ejtsd: a Mestert) Magyarország és a világ 1974 óta ismeri. Ekkor nyerte meg a Magyar Televízió I. Nemzetközi Karmesterversenyét. 1987-től tíz éven át vezette az Állami Hangversenyzenekart, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar elődjét - Ferencsik János utódjaként. Koncertjein megbabonázza a hallgatóságot, azok közé a karmesterek közé tartozik, akik a közönséget valódi közösséggé képesek varázsolni.

Kezdjük a történet elején, 1940 tavaszán, Japánban, ahol a pedagóguscsaládba született fiú tíz évesen Beethoven IX. szimfóniájának hatására elkezd aktívan foglalkozni a zenével, és komponáláshoz lát. Mindezt akár szabályok megszegése árán is, mivel édesapja nem támogatta fia terveit. Később a Tokiói Művészeti Egyetemen tanult zeneszerzést és karmesterséget. Japánt 1974-ben hagyta el először hosszabb időre, amikor a Nemzetközi Karmesterversenyre hazánkba érkezett, hogy itt aztán ünnepelt sztárkarmester váljék belőle. Vezényelte Európa számos zenekarát - járt Németországban, Hollandiában, Ausztriában, Nagy-Britanniában.

Kobayashi Ken-Ichiro
Kobayashi Ken-Ichiro

Több sajátos jellemvonásának köszönhető, hogy az általa dirigált zenekart és az őt hallgató közönséget egyaránt képes elbűvölni. Többek között példát mutat erre az a Kroó György-kritika, amely az Új Zenei Újságban hangzott el 1997 májusában, amikor Kobayashi a Szent István Király Zenei Együttest vezényelte. Kroó a következőket mondta: "Arra tanította a gyerekeket, hogy a művészetben dönteni kell, a kotta jelentését, az úgynevezett olvasatot vállalni kell és közvetíteni, a langyos tolmácsolásnál, a személytelenségnél nincs kártékonyabb". Ez, mint ahogy egy 2011-es, a Prague Post-ban megjelent, Jack Buehrer által készített interjúból kiderül, személyes élményen, tapasztalaton, tudáson alapul. Kobayashi ugyanis arra a kérdésre, hogy itt, Európában közelebb érzi-e magát az általa szeretett zeneszerzők zenéjéhez, zenei példával felelt. Eszerint a Kék Duna keringő például élettelen, homályos, szinte élvezhetetlen volt számára egészen addig, amíg Budapesten meg nem látta a Dunát, és így értelmet nyert és személyes érzelemmel telítődött a mű - ehhez hasonlóan, Beethoven zenéje is akkor vált valóban élettelivé számára, miután ellátogatott Németországba, és megismerte a német kultúrát.

Máshol így szólt róla Kroó György: "A szép előadásban a döntő szerepet mégis Kobayashi átütő hatású karmesteri tehetsége játszotta, megcsodálni való hibátlan koncentrációja másfél órán át, mesteri kapcsolatteremtő képessége a zenészekkel és a zenével, végtelen rugalmassága, színérzéke, és az a lelki szépség, ami ezúttal ebből az interpretációból felénk áradt." Megint máshol: "Számára egy-egy mű újból való elvezénylése általában nem ismétlés, hanem érlelődési folyamat egy-egy állomása. ... Eddig is bámultuk hajlékony dallamformálását, rugalmas ritmusát, színérzékét és bravúros kezét. ... Kobayashi, túl az ötvenen, egyre tartalmasabb és egyre intenzívebb. Pályájának ez az újabb szakasza nem hétköznapi távlatokat sejtet."

Kroó György kritikáin keresztül is könnyen megérthető tehát, hogy mi rejlik a népszerűség mögött, amit Kobayashi olyan rövid idő alatt nyert el; az őszinteség, hogy tehetségét nem homályosítják el az esetleges hibákat kendőző modorosságok, álarcok, művészi allűrök. Több helyütt említik udvariasságát, egy-egy gesztust, amikor a kapott csokor virágaival szólistáit ajándékozza meg, vagy amikor egy-egy különösen szép motívumformálás után csókot hint kezével a zenekarnak. Vagy ahogy Udvardi István írja: "Miközben teljes átéléssel, indulata fehér-izzásában formál egy-egy dallamívet, ugyanakkor képes bátorító szemvillanással figyelmeztetni a fuvolást vagy az angolkürtöst hamarosan kezdődő szólójára, majd utóbb egy mosollyal megköszöni azt." Van, amit a zenekar lát - amelynek tagjait egyenrangúként kezeli, így kihozva belőlük képességeik maximumát, az együtt-zenélés örömét -, van, amit a közönség. A két kép azonban valójában egy; ezért könnyű őt ilyen lelkesedéssel szeretni.

Kobayashi Ken-Ichiro
Kobayashi Ken-Ichiro

Valószínűleg így érezhet - az egykori ÁHZ-hez hasonlóan - a Tokyo College of Music zenekara is, akiket Kobayashi a Művészetek Palotájában vezényel március 27-én. Az intézmény, amelynek Kobayashi a tanára, Japán legrégibb zenei magániskolája. 1907-ben alapították, abban az évben, amikor itthon átadták a Zeneakadémia jelenleg felújítás alatt álló, Liszt Ferenc téri épületét. A TCM Szimfonikus Zenekar Japán első szimfonikus zenekaraként először óceánjárókon zenélt, az első tengerentúli turnét 1978-ban tartották az Amerikai Egyesült Államokban. Magyarországon 1983-ban jártak először, így nem ismeretlenek nálunk. Az utóbbi időben aztán a Liszt Akadémia és a TCM között szoros szálak szövődtek: közös mesterkurzusok zajlottak, sőt immár egy közösen kiadandó mester-diploma lehetőségeinek megteremtése is felmerült. Ebben - mint a TCM-mel való kapcsolat annyi más vonatkozásában is - kulcsszerepet játszik a március 27-ei est szólistája, Kaneko Miyuji, aki egyszemélyben testesíti meg a japán-magyar baráti kapcsolatot: édesanyja magyar, édesapja japán. Kaneko Miyuji tanulmányainak meghatározó részét - Esztó Zsuzsa diákjaként - a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Különleges Tehetségének Osztályában abszolválta, jelenleg a TCM hallgatója. Fiatal kora ellenére világszerte ismert zongorista, több nemzetközi verseny győztese. Többször lépett fel Kobayashi vezényletével. Debütáló lemezén természetesen Lisztet játszik, s a budapesti hangversenyen is ehhez az ideálhoz fordul, részben vonzódása, részben az alma mater iránti tisztelet miatt: Liszt Esz-dúr zongoraversenyét adja elő.

És még egy szép, régóta érlelődő gesztus: Kobayashi Ken-Ichirót ezen a koncerten fogadja ünnepélyesen tiszteletbeli tanárai közé a budapesti Liszt Akadémia. A Mester hazaérkezik...