Emma

Zöldebb?

2012.03.29. 07:09

Programkereső

Sok zászlót lehetett volna kitenni hétfőn a Művészetek Palotájára. Angol zenekar, svájci-francia karmester, gyermekkorát Venezuelában töltő magyar szólista játszott ugyanis Bécsben született német, majd belga, az Egyesült Államokban komponált cseh, végül olaszos hangulatú orosz zenét a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Hogy máris előlegezzem a lényeget: feledhetetlenül.

Kezdem hazánkfiával. Baráti Kristóf, esztendők óta tudjuk, fantasztikus tehetség. Tónusa gyönyörű, karcsú és mégis intenzív (ehhez nyilván hozzájárul az is, hogy Stradivari-hangszeren játszik), minden hang, a legmagasabb fekvésben is tökéletesen tiszta, soha nincs mellékzaj. Olykor szeretem az extravagáns muzsikusokat (Nigel Kennedyt például határozottan érdekesnek találom), de a legrokonszenvesebb mégis az, ha az előadó nem akar elkápráztatni szenzációsnak szánt ötletekkel, közismert, népszerű művek radikális újraértelmezésével. "Csak" lejátssza a hangokat, mind egy szálig. Ahogy állítólag a nagy János Sebestyén mondta volt, a megfelelőket a megfelelő időben. Baráti Kristóf ezt tette most Beethoven Hegedűversenyével. Ehhez persze egészséges önbizalom kell: bizalom abban, hogy a darab így is hatásos, sőt, éppenséggel így válik igazán hatásossá. A fentebb említett "megfelelő idő" talán a legfontosabb. Tudni kell, hogy tagolódik a zene, hol engedhető meg (illetve hol kívánatos) némi agogikai árnyalás. Baráti ezt tévedhetetlenül érzi. Hogy csupán egy példát emeljek ki: még soha nem hallottam a zárótétel rondótémáját ilyen tökéletes frazírozással, hangsúlyozással (a felütés "d" utáni "a" lehelletfinom, érzékelhető, de nem túlzó megvárakoztatásával). Hatalmas ováció után (a zenekari tagok is láthatóan lelkesedtek) bravúros Ysaӱe következett ráadásként: Bach-idézetekkel, Dies irae-vel. Ez a belga hegedűs valóban tudhatott valamit: a fiatal Bartók is kivételesen nagyra tartotta.

Charles Dutiot és Baráti Kristóf
Charles Dutiot és Baráti Kristóf

A versenymű bevezetőjében a zenekar kissé meglepett: rendkívül egyszerűen, pontosan megszólaltatták a számukra előírt hangokat, ám megvallom: izgalmasabb, érdekesebb hangzásra vártam, parányi csalódást éreztem. Csakhogy hamar kiderült: ez a fajta szerénység ezúttal tudatos koncepció (alighanem a lausanne-i születésű Charles Dutoit-é, aki 2009 óta áll az Royal Philharmonic Orchestra élén). És a koncepció igazolódott. Ilyen szólistateljesítmény és szólista-magatartás mellé éppen ez szükséges.

A második félidőben, Dvořák Kilencedikjének előadása során aztán kiderültek az együttes másfajta erényei is. A vonósok hihetetlen virtuozitása, elképesztő egysége, a pianók-pianissimók csodálatos színe, nemes hangzása, a kürtök biztonsága - nem sorolom tovább. Egy esetben éreztem úgy, hogy hiányérzetem támad: az utolsó tétel G-dúr témájánál magát a dallamot (emberek: micsoda melódiát talált ki itt ez a galambtenyésztő és mozdonyrajongó torzonborz cseh!) alig hallottam, elnyomták a mélyebb szólamok. És nagyon halkan megjegyzem: talán a harmadik tétel C-dúr epizódja lehetett volna picit fátyolozottabb. Az Amerikában turnézó Dvořák itt a távoli szülőföldet idézi, szinte látomásként, szeretettel, honvággyal. No, ezt a részt már hallottam álmodóbban - és az meggyőzött. De szép volt persze így is. A ráadásként (egyfajta "csukányként") felhangzó Glinka-nyitány (Ruszlán és Ludmilla) pedig frenetikus volt. Egy kritikustársam, aki elöl ült a teremben, látta, hogy Sibelius Valse triste-jének szólamanyaga is oda volt készítve a pultokra. Kár, hogy végül nem hangzott el, oly sok taps ellenére, nagyon kíváncsi lettem volna rá, hogyan szól egy ilyen együttessel. Ne legyünk telhetetlenek.

A közhely szerint az angliai gyep azért zöldebb, mert generációk óta nyírják. (Kertészek, gyanítom, ezt ostobácska babonának tartják.) Nos, a Royal Philharmonic Orchestra (RPO) nem olyan régi együttes: 1946-ban alapította Sir Thomas Beecham. Az angol zenekultúra múltja viszont kétségkívül tekintélyes. Ott már akkor remek zenekarok adtak koncertet (például Haydn londoni látogatásain), amikor nálunk a napmelegtől égett a kopár szík sarja. Mostanában akad néhány zenekarunk, amelyik sikerrel veszi fel a versenyt a világ legjobbjaival. Mondhatni: kizöldült nálunk is a gyep. Hogy az RPO gyepe mégis zöldebb volna, a jelzett tradíció okán? Nem tudom. De hogy nagyon zöld, az biztos.