Gyöngyi

Portré - más optikával...

2012.04.04. 07:10

Programkereső

Juhász Előd személyes hagvételű írása az idén 60. születésnapját ünnneplő Kocsis Zoltánról, akiről májusban a Müpa kiállítást rendez.

Több évtized alatt, rádiós és televíziós munkám során nálam a legtöbbet szerepeltetett művész vitathatatlanul Kocsis Zoltán volt. Már 1963-ban rövidnadrágos kisfiúként zongorázott az egyik filmre rögzített televíziós fejtörőjátékban, amelyben a négy műsorvezető egyikeként vehettem részt. A Zenélő óráknak ezt az adását - a díszvendég, Kodály Zoltán jelenlétének köszönhetően - szerencsére filmre vették. 

Hét évvel később a Rádió zongoristaversenyével kezdődött Kocsis Zoltán ma is tartó, töretlen karrierje. Innentől sűrűsödtek a találkozásaink, melynek "lenyomatai" hiteles dokumentumok: írások, interjúk, kritikák, rövidebb-hosszabb beszélgetések a rádióban, televízióban. Ezekből valóságos sűrített pályarajz kerekedhetett ki, mégpedig a leghitelesebb forrásból. Újrahallgatva és olvasva magam is el-elámultam, hogy Zoltán mennyire érett elképzelésekkel, elvekkel, gondolatokkal volt felvértezve már kora ifjú éveitől! A róla szóló, a születésnapi események alatt bemutatandó, Kocsis Zoltán Juhász Előd mikrofonja előtt - 40 év interjúi című kötetet Kocsis így kommentálta: "Sok mindenről másképp gondolkozom ma már, de az irányadó szempont természetesen az akkori énem-gondolkodásom..." Az általa jóváhagyott kézirat ugyanazt a tökéletességre való törekvést tükrözi, ami munkás évtizedeit jellemzi. 

Kocsis Zoltán
Kocsis Zoltán

Mind e mellett - úgy vélem - sokakat érdekelhet az, hogy valójában milyennek látom hősünket? Hiszen sok évtizedes a kapcsolatunk, már-már barátságunk. Amelyben mindig is volt némi - meglehet, a tizennégy év korkülönbségből adódó, bár talán inkább a nála szinte mindenkivel "szemben" megnyilvánuló - távolságtartás. Ez természetesen nem zárja ki a közös hullámhosszt és a ritka, őszinte és mély kitárulkozásokat. 

Engedelmükkel néhány szubjektív „mozaikkal" szeretném megéreztetni, hogy milyennek látom őt "emberközelből". Elsősorban a múltból idézek - hiszen a jelen előttünk zajlik, Zoli mindennapi küzdelmeivel, sikereivel, ma már "visszafogottabb" szóbeli megnyilatkozásaival. 

Már a legelső időszakban gyakran mentünk együtt vidéki koncertekre. Ő zongorázott, jómagam ismertettem, bevezettem a műsort. És ugyanígy folytattuk később, sokszor nyilvánosság előtt is. Mindennek hátterével talán érthető, hogy tőle olykor még gorombaságokat is elfogadtam. 

Volt eset, amikor televíziós stábunkat - szellemesen, jópofáskodva? - léhűtőknek titulálta. Majd amikor befejeztük, és ők még folytatták, odafordult hozzánk: "No, nem takarodtok?" Megsértődhettem volna. Nem tettem. Mert ez nála - remélem, nem haragszik meg érte, hogy így leírom - olyan gyerekes hülyéskedés, játék, meggondolatlan tréfának szánt kiszólás volt. 

Ritka eset, amikor mindez oda-vissza működik. Apróbb dolgokat - köztük negatívumokat - olykor szóvá tettem neki, amikor meglátogatott, és megengedte a hangulat. Így azt, hogy megütötte a fülemet egy-két beszólása zenekari próba közben. Amit aztán többnyire korrigált. Arra hivatkozott, hogy ami természetes neki, azt úgy érzi, joggal elvárná a muzsikustársaktól is. 

Örömmel jött, amikor felvételre hívtuk. Mindig tudtunk kamerák előtt is fesztelenül szót váltani - zenei érdekességekről, elemzésekről, mindenről -, kivéve politikáról, mármint egy nagy vihart kavart 1988-as Pillanatkép műsor óta arról nyilvánosan már nem. (Ebben - előre megbeszélve - Zoltán valóban "kitálalt" sok mindent, élő adásban, csúcsidőben, a főadón!) 

Sokszor külföldön is folytathattuk kamerák előtti interjúinkat: Hannoverben, a világkiállításon, aztán Tokióban - kiderült, mennyire komoly értője a japánok konyhaművészetének is. Vagy Colmarban, ahol azzal lepett meg, hogy Elzász-Lotaringia is a "kisujjában" van. Mint ahogy oly sok minden. És még nem is szóltunk olyan szenvedélyeiről, mint a könyv- és lemezgyűjtés, a számítógép, a társművészetek, a finom borok, a főzés. Vagy arról, hogy mi mindennel képes abszolút lépést tartani, egyszerre hány életet élni... Megfejthetetlen... Vagy mégsem az? 

Kocsis Zoltán
Kocsis Zoltán

Egyszer egy előadásában arról beszélt, hogyan tanul meg egy zeneművet. Mintegy lefényképezi az agya, és így, kétszeri-háromszori átolvasás után már minden rögződik a számára. Persze, így is lehetnek kihagyások, de akkor segítenek az ujjak, segít a stílusismeret, a rögtönzőkedv. 

Ja, így könnyű! - gondolnánk. Cseppet sem az, hiszen neki is meg kell küzdenie mindenért. Napjainkban is: elsősorban zenekara létbiztonságáért. Tudja, hogy kitűnő együttessé formálta a Nemzeti Filharmonikusokat, hogy azt méltán tartják a világ élvonalába tartozónak. De ehhez próbáról próbára sokszor szinte újra kell kezdenie sok mindent. 

Más kérdés, hogy a küzdés - finomabban: az aprólékos munka - neki lételeme. Nem könnyű vele a kommunikáció. Pontosabban, amikor már eljött és helyben van, akkor már az, akkor el tud bűvölni mindenkit. 

A színpadon, a próbateremben nagyon nyitott - mégis zárt, szemérmes. Nála nincsenek tabuk, de vannak - mint a Kékszakállúnak - lelkének rejtett "ajtói". Jó hangulatban szellemes és lefegyverező, rendkívül sokoldalú társalgó, mesél, sztorizik - mindenre emlékszik, de igazán mégsem adja ki magát. Nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem érzékenyül el - vagy még nem? 

Kifejezett képessége van a publicityhez. Ha klónozni lehetne, bizonyára televíziós zenei ismertetőket is tartana rendszeresen, mint ahogy a rádióban már elemzett különböző műveket. Nagyszerűen! És aki betekintett napról napra vezetett eseménynaplójába, meggyőződhetett, hogy íráskészsége is figyelemre méltó. 

De mi az, ami nem lenne az és olyan, az ő rendkívül összetett személyiségében? Abszolút naprakész - mindenből, mindenkiből. Talán ez úgy lehetséges - és egyik beszélgetésünkben célzott is rá -, hogy ő másképp érzi az időt, így másképpen is bánik vele. 

Hosszan lehetne boncolgatni személyiségének, egyéniségének összetevőit. Az biztos, hogy az alap, amelyből minden sarjad - ahogy ő is mondja -, "alig változott". De ez az "alig változás" is hihetetlenül sok: művészete egyre elmélyültebb, egyre varázsosabb. A kisfiúból - akit már az induláskor megérintett a Zseni szelleme - igazi Nagy Művész lett. Aki szolgál és felemel, lenyűgöz, gazdagít és mozgósít. 

Kodály tanár úrhoz hasonlóan ő is a nehezebb utat választotta. Nem a nagyvilágot, a valószínűleg kevesebb megvívandó ütközetével, hanem az itthoni életet, a zenéért non-stop folytatott harcot. Jól tudja, hogy ilyen gazdag zenei múlttal - művekkel és művészekkel - kevés nemzet dicsekedhet. Erre építhetünk! A maga munkájával, zongorázva, vezényelve, kottafejeket róva, tanítva és tanulva a megkerülhetetlen tekintély erejével ezt kimondva- kimondatlanul is sugallja. Koncertről koncertre bizonyít: itt is lehet, sőt, csak így lehet! Természetesen nemcsak zenében, nemcsak a művészet területén...