Gyöngyi

Keze, feje, lába

2012.04.14. 06:53

Programkereső

Fazil Say, a zongora Félkegyelműje közel két évtizede a maga külön(c) útját járja. Jó pár dolgot megtesz a pódiumon, amit általában nem szabad, ám eközben olyasmit művel a zongorán, amire más nem lenne képes.

Hogy az Úristen szeret-e bennünket, magyarokat, az úgy lehet, nyitott kérdés, de hogy Fazil Say szeret minket, az egészen bizonyos. A zongora török virtuóza tizennégy esztendeje jár vissza hozzánk, s méghozzá örvendetes gyakorisággal, s fellépése mindig viharos sikert arat, jelezve, hogy a rokonszenv teljességgel kölcsönös. Közönség és előadó összhangja Say legfrissebb, április 11-i koncertjén is majdnem tökéletesnek tetszett, s ez annál nagyobb szó, mivel a huszadik századi túlsúlyú program zongoristától és hallgatótól egyaránt sokat követelt.

A koncert Leoš Janáček 1. X. 1905 (Szonáta 1905. X. 1.) című alkotásával indult, amelynek keletkezése egy brnói tüntetés leveréséhez, mondhatni a cseh "vérvörös vasárnap" felindult gyászához kapcsolódik. A szonáta megsemmisítési szándékot és Moldvába vettetést átvészelt első és második tétele most egyszerre állította elénk Fazil Say pódiumlényének közhelyesen ismerős meg alkalomról alkalomra újra felfedezendő jegyeit. Merthogy koncertlátogató vagy épp zenekritikus legyen a talpán az, aki elsőre nem ragad le a zongorista sajátos magaviseleténél, s nem akad fenn (egy pillanatra vagy örök időkre) Say arcjátékán, éneklésén, lábának rúgó, dobogó és táncot járó nyughatatlanságán. Hatásvadászat, bohóckodás, szent téboly, póz és végletesen átélt szerep - kínálkoznak a megjelölések, melyek közül e sorok írójának még úgy is nehezére esne választani egyet, hogy ezúttal alig három méterről szemlélhette a produkció muzsikáláson kívül eső, s a muzsikálással valamiképp mégis összenövő széles gesztusait. Say ugyanis, s ez már az este felfedező vonulata gyanánt említendő, most lírai énjét is feltárta, s a gyászhangulatú mű dinamikai nekiiramodásai közepette is megannyiszor őszinte-tiszta éneklésre fogta hangszerét.   

Fazil Say
Fazil Say

A koncert Szergej Prokofjev 7. szonátájával folytatódott: kivételesen kottából játszva, Lajkó István kottalapozói közreműködése mellett. A mű, amely Prokofjev életútja és a szovjet államízlés szempontjából egyaránt atipikus módon 1943-ban Sztálin-díjjal jutalmaztatott, már az első tételével felkínálta a török művész számára a lehetőséget, hogy pazar ritmikai készségét éppúgy kamatoztathassa, mint kirobbanó indulatát és megcsöndesedésre kész hajlamát. A zongoristának persze ezúttal is lábába szállt a muzsika, ámde szerencsénkre az ujjaiban is bőven maradt belőle, s így az első pillanataival megtévesztően bárzenei hangzású második tétel (Andante caloroso) alkonyi sétamenete csakúgy érzékletessé vált, mint a gyorstüzelő zongoristát követelő finálé (Precipitato). Nem a szokolovi abszolút letisztultsággal persze, hogy a nagyszerű Zongora sorozat méltán ünnepelt és obligát módon enigmaként tárgyalt csodaművészét felhozzuk, de azért váltig szikrázóan izgalmas húsz percet ajándékozva a közönségnek.     

Az első részt Joseph Haydn 1793-as f-moll variációi zárták: egyedüli kimozdulásképpen a 20. század zenei univerzumából, s az este során alkalmasint a legmesszebbre távolodva a szerző vélelmezett hangzásideáljától. A játék pontosságára és ihletettségére ugyan ezúttal sem lehetett panasz, ám a variációk szenvedélyes rajzossága, erősen meghúzott kontúrjai hol Beethovent, hol a romantikát, hol meg éppenséggel az elhagyott huszadik századot idézték.

A szünet után a közönség számára érezhetően legnehezebb szám, Bernd Alois Zimmermann Enchiridion felcímű zongorasorozatának 1951-es második kötete hangzott fel. Az öttételnyi zene, amelyet szégyenszemre a recenzens is itt hallott először, leginkább a zongorajáték romantikus gesztusainak és mikrotoposzainak gondos lecsupaszítása és megannyiszor ismételt kimerevítése révén keltette fel érdeklődésünket. A hatásvadász zongorabohóc képzetével a legkevésbé sem összefésülhető Zimmermann-interpretációt követően egy valódi bohóc perdült elénk: Stravinsky Petruskájának három tételével. A nyitó Orosz tánc kezdete először énekszóban, majd pillanatnyi csúszással zongorán is nekilódult, s egyhamar újfent bebizonyosodott, hogy Say mennyire otthonosan mozog az elementáris lendületű és kicsattanóan harsány zenei világokban: a zenekari színek felidézéséről kényszerűen lemondva, ám komplett dinamikai tombolással zárva a kiadott programot.

A menetrendszerű és könnyen kiharcolt ráadásokban azután Say működésének leginkább ismerős jegyeit lajstromozhattuk: az irigylésre méltó improvizációs adottságot, a zongora húrjait kézzel illető fenegyerekséget, s persze a zeneszerzői ambíciót. A harmadikként felhangzó, s egyszersmind Say koncertjein jószerint elmaradhatatlan személyes ráadásdarab, a Black Earth (Kara Toprak) primitívségében is érdekes, a zongoratestbe nyúlkáló rendbontást törökös hangulat megteremtésére használó ötlete, mint mindig, úgy most sem tévesztett hatást. Habár mint tutista záróakkord nemigen illett a megelőző órák félreismerhetetlen művészi kockázatvállalásához.

Fazil Say: Black Earth (Kara Toprak)