Lukács

Szedett-vedett szecesszió

2012.04.21. 06:25

Programkereső

Szecesszió a zenében címmel rendeztek estet az Óbudai Társaskörben. A sejtelmes elnevezés mögött azonban többféle probléma is meghúzódott.

Idén márciusban Bécsben az Österreichische Gesellschaft der Musik díszterme nem mindennapi zenetudományi konferenciának adott otthont: két napon át Anton von Webern kevéssé tárgyalt, fiatalkori művészete volt a középpontban. Egy ilyen téma természetszerűleg megkerülhetetlenné tette, hogy a századfordulós Bécs kulturális és művészeti sokféleségéről is szó essék, mégpedig a legkülönbözőbb formákban és megközelítésekben. A rendezvényt egy különleges koncert is kiegészítette, amelyen a szimpózium aktív és passzív résztvevői mára teljesen elfeledett századelős bécsi szerzők, valamint híres kortársaik, így Schönberg, Webern, Berg vagy éppen Zemlinsky dalaiból hallhattak összeállítást. A műsor unikális jellegére tekintettel a műveket hosszabb-rövidebb ismertetők kísérték, s bizony a verbális mankó egy-két helyen még a sokat edzett bécsi közönség számára is elfért - a többség szemmel láthatóan örömmel vette, hogy beavatják őt a kevéssé ismert kompozíciók és szerzői életrajzok titkaiba.

Gulyás Márta
Gulyás Márta

Nem valószínű, hogy a Társaskör szerdai, Szecesszió a zenében című koncertjének kiötlői és előadói - legalább hallomásból - értesültek a szomszédos főváros e rendezvényéről. Ezzel együtt Óbuda a fentebb bemutatotthoz témájában és dramaturgiájában is igencsak hasonlatos műsornak volt a minap a házigazdája. A sejtelmes és egyben problematikus cím mögött valójában Schönberg, Webern és Zemlinsky ritkán játszott s a program összeállítói szerint a szecesszióhoz kapcsolódó darabjai álltak.

De miért is problematikus szecesszióról beszélni a zenében? Egyfelől nyilván amiatt, amiért zenei impresszionizmusról, futurizmusról vagy éppen expresszionizmusról is nehéz: mindig kérdéses, hogy a javarészt az építészetből vagy képzőművészetből kölcsönzött fogalmak, hasonlatok megállják-e a helyüket a zenére vonatkoztatva. De a műsor ismeretében némi következetlenségnek is tűnt egy ilyen gyűjtőfogalom alatt összefogni olyan darabokat, mint Zemlinsky valóban ízig-vérig "századfordulós" d-moll Trióját (op. 3 ) vagy Schönberg alig tízegynéhány évvel később komponált op. 19-es Hat zongoradarabját, amelyben már egyértelműen "egy másik bolygó levegőjét" érezni, s amely szerkesztésmódjában, hangvételében jóval inkább az expresszionizmus művészeti irányzatához áll közelebb, mintsem a szecesszióéhoz. Érdemes lett volna tehát kitartani az említett szerzők valóban korai művei mellett, s az említett zongoradarabok és Webern op. 11-es cselló-zongoradarabjai helyett mondjuk a Megdicsőült éj (zongorára és vonósnégyesre ugyancsak átírt és a koncert előadói profiljának ily módon felettébb megfelelő) vonós-szextettjét vagy éppen valamelyik korai Webern-dalt elővenni, s Zemlinsky említett műve vagy a schönbergi Kamaraszimfónia mellé állítani azt.

A műsor összeállítói tehát önmaguk dolgát nehezítették meg azzal, hogy egy, a művészet rapid gyorsasággal történő átalakulásaitól hangos korszak túlontúl nagy időszeletét kívánták kimetszeni és bemutatni. Ez sem Flach Antal - egyébként többnyire frappáns és szellemes - bevezetőinek, sem pedig az előadóknak nem kedvezett, akiknek érezhetően már a későromantikus-koramodern művek interpretációjával is meggyűlt a bajuk, nemhogy a jóval nagyobb koncentráltságot, érzékenységet és dinamikai pontosságot igénylő expresszionista művekkel.

Pusker Júlia
Pusker Júlia

Pedig Gulyás Márta neve garancia lehetett volna a magas minőségre. De valahogy ezen az estén, egészen a csúcspontnak számító Kamaraszimfóniáig sem neki, sem az ifjú előadóknak nem jött össze semmi. Ilyen komplexitású és sűrűségű művek hallgatásakor az ember az esetleges, persze nem hangsúlyos helyekre exponált hanghibák felett még csak-csak szemet tud hunyni. Az összhang, a kifejezőerő és a dramaturgiai koncepció hiánya felett már jóval kevésbé. Jellemző pillanat volt például a Zemlinsky-trió indítása: nagyjából egy percre volt a három zenésznek szüksége, mire a lassú kezdést, majd hirtelen gyorsítást követően mindannyian megtalálták az eredetileg előírt - s vélhetően előzetesen gyakorolt - allegro ma non troppo tempót. Más kérdés, hogy a tempó megtalálása sem vitt életet a darabba: az olykor brahmsi magasságokba emelkedő s a fiatal Dohnányit is megidéző, rendkívül finomszövésű kamarazenei kompozíciót a hallgató leginkább túlterhelt hang-kavalkádnak észlelhette, amelyből hiányoznak a fő- és mellékszólamok, a párbeszédek, a formai határok. A dallamíveknek a legritkább esetben volt kicsengése, lekerekítettsége; valamennyi szólam mindvégig azonos hangerővel és dinamikával szólt (ez alól talán csak a második tétel gyors középrésze volt kivétel). Sajnos több jót a Webern-alkotásokról sem lehet elmondani. Amennyire üdvös az, hogy a világviszonylatban is rendkívül ritkán felcsendülő két korai cselló-zongora darab egyáltalán elhangzott, olyannyira rossz volt látni és hallani azt a küzdelmet, amit a fiatal Jámbor Janka a hangszerével és persze a kottával folytatott. S talán maga is meglepődött, hogy az op.11-es kis darabok ezt követően mennyivel kevesebb nehézséget okoztak neki, s így a hallgatóságnak is.

Még szerencse, hogy volt egy második félidő is. A műsor legnagyobb kihívást igénylő művére, a Webern átiratában elhangzó schönbergi Kamaraszimfóniára ugyanis nem lehetett panasz. Varga Fruzsina (fuvola) és Pusker Júlia (hegedű) jelenléte láthatóan jó hatással volt a többi hangszeresre is, szépen formált szólóik és duóik egyértelműen üde színfoltnak számítottak nemcsak a szimfóniában, de az egész estet figyelembe véve. Persze, egy ilyen izgalmas és rendhagyó műsor esetében jó lett volna, ha nem ez a legtöbb jó, ami a koncertről elmondható.